up arrow

Judaizmus

Mózes, Jézus, Mahler, Marx, Freud és Einstein - mi volt a közös ezekben az emberekben? Mindannyian zsidók voltak, és valamilyen módon mindegyikük hatással volt az emberiség történelmére és kultúrájára. Teljesen nyilvánvaló, hogy a zsidó nép évezredek óta figyelemre méltó. Maga a Biblia tanúsítja ezt. Más ősi vallásoktól és kultúráktól eltérően a judaizmus nem a mitológiában, hanem a történelemben gyökerezik. Valaki mégis azt kérdezhetné: A zsidók mindössze 18 millióan vannak, jelentéktelen kisebbséget alkotnak a világon élő több mint 5 milliárd emberhez képest - miért kellene hát érdeklődnünk vallásuk, a judaizmus iránt?

Amiért a judalzmus érdekeljen minket

Az egyik ok az, hogy a zsidó vallás gyökerei a történelemben mintegy 4000 évre nyúlnak vissza, és más jelentős vallások kisebb-nagyobb mértékben hálával tartoznak a judaizmus szent iratainak. A keresztényiség a Héber Iratokban gyökerezik. Aki a Qur'án-t olvassa, megállapíthatja, hogy az iszlám is sokat köszönhet ezeknek az iratoknak (Qur'án, szúra 2:49-57; 32:23, 24). Amikor tehát a zsidó vallást vizsgáljuk, egyúttal az egyéb vallások és szekták százainak gyökereit is szemügyre vesszük. Egy további lényeges ok az, hogy a zsidó vallás fontos láncszeme az emberiség igaz Isten keresésének. A Héber Iratok szerint Ábrám, a zsidók ősatyja már közel 4000 ével ezelőtt az igaz Istent imádta. Felmerül a kérdés: Honnan származnak a zsidók, és hogyan alakult ki a hitük? (1Mózes 17:18).

Honnan származnak a zsidók?

Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a zsidók egy ősi szemita faj héberül beszélő ágának leszármazottai (1Mózes 10:1, 21-32; 1Krónika 1:17-28, 34;2:1, 2). Közel 4000 évvel ezelőtt ősatyjuk, Ábrám a sumérfai káldeusok virágzó nagyvárosából, Urból Kánaán földjére vándorolt, amelyről Isten ezt mondta: A te utódaidnak adom ezt a földet (1Mózes 11:31-12:7) Az 1Mózes 14:13-ban úgy fordul elő mint Ábrám, a héber; neve azonban később Ábrahámra lett változtatva (1 Mózes 17:4-6). Leszármazási vonalukat a zsidók tőle kezdve vezetik le; ez a vonal a fiával, Izsákkal kezdődik, s az unokájával, Jákobbal folytatódik, akinek nevét Isten Izraelre változtatta (1Mózes 32:27-29). Izraelnek 12 fia volt, ők lettek a 12 törzs alapítói. Egyiküket Júdának hívták, az ő nevéből alakult ki végül a zsidó szó (2Királyok 16:6).

Idővel a zsidó kifejezést már nemcsak Júda leszármazottaira alkalmazták, hanem valamennyi izraelitára (Eszter 3:6; 9:20). Mivel a zsidók leszármazási feljegyzései elpusztultak i. sz. 70-ben, amikor a rómaiak lerombolták Jeruzsálemet, nincs olyan zsidó, aki ma pontosan meg tudná határozni, melyik törzsből is származik. Bárhogy áll is a dolog, az évezredek során az ősi zsidó vallás fejlődött, változott. Ma a judaizmust az Izraelben és a diaszpórában (szétszóródva szerte a világon) élő zsidók milliói gyakorolják.

Mózes és a Törvény

Isten Ábrámot választotta ki i. e. 1943-ban arra, hogy az ő különleges szolgája legyen; később pedig ünnepélyes esküt tett neki a hűsége miatt, mert kész volt feláldozni Izsákot, bár erre az áldozatra soha nem került sor (1Mózes 12:1-3; 22:1-14). Ezzel az eskűvel kapcsolatosan Isten ezt mondta: Önmagamra esküszöm, jelenti ki az Úr [héberül: JHVH]: Mivel ezt tetted és nem tagadtad meg tőlem fiadat, a kegyeltet, áldásomat adom rád, és leszármazottaidat oly számosakká teszem, mint az ég csillagai ... A föld összes nemzetei megáldják magukat leszármazottaid [magod] által, mert engedelmeskedtél parancsomnak. Ez az eskü Ábrahám fiának és unokájának megismételtetett, majd érvénye Júda törzsén, Dávid vonalán folytatódott tovább. Az emberekkel közvetlenűl foglalkozó személyes Istenről alkotott szigorúan monoteista fogalom az akkori világban páratlan volt, és ez képezte aztán a zsidó vallás alapját (1Mózes 22:15-18; 26:3-5; 28:13-15; Zsoltárok 89:4, 5, 29 30, 36, 37).

Isten, hogy Ábrahámnak tett ígéretét megvalósítsa, különleges szövetséget kötött Ábrahám leszármazottaival, s ezáltal lerakta egy leendő nemzet alapjait. Ez a szövetség Mózesen, a nagy héber vezetőn, Isten és Izrael közötti közvetítőn keresztül került megkötésre. Ki volt Mózes, és miért oly fontos ő a zsidók számára? A Bibliából, a Mózes második könyvéből kiderül, hogy Egyiptomban született (i. e. 1593-ban), szülei izraeliták voltak, akik a többi izraelitával együtt rabszolgaságban éltek. Ő volt az, akit az Úr kiválasztott, hogy kivezesse népét a szabadságra, Kánaánba, az Ígéret földjére (5Mózes 6:23; 34:10). Mózesnek fontos szerep jutott: ő lett az Isten által az izraelitáknak adott törvényszövetség közvetítője; ezenkívül népének prófétája, bírája, vezetője és történetírója volt (2Mózes 2:1-3:22).

A Törvény, amit az izraeliták elfogadtak, a Tízparancsolatból és több mint 600 olyan törvényből állt, amely a mindennapi életre vonatkozó elvek és előírások átfogó jegyzékét alkotta. Ez a törvény világi és szent dolgokat egyaránt magában foglalt - higiéniai és erkölcsi követelményeket éppúgy, mint az Isten imádatára vonatkozó útmutatásokat. Ez a törvényszövetség vagy vallási alkotmány adta meg a patriarchák hitének tartalmát és kifejezési formáját. Ennek eredményeként Ábrahám leszármazottai az Isten szolgálatára önátadott nemzet lettek. A zsidó vallás kezdett tehát határozott formát ölteni és a zsidók az Istenük imádatára és szolgálatára szervezett néppé váltak. A 2Mózes 19:5, 6-ban Isten megígérte nekik: Ha hűségesen engedelmeskedtek nekem és megtartjátok szövetsége- met, ... ti papok királysága és szent nemzet lesztek nekem. Az izraelitáknak tehát 'választott néppé' kellett lenniük, hogy Isten céljait szolgálják. A szövetségígéretek beteljesülése azonban feltételhez volt kötve: Ha hűségesen engedelmeskedtek. Ez az önátadott nép tehát Istenének elkötelezettje volt. Ezért mondhatta ezt Isten később (az i. e. VIII. században) a zsidóknak: Az én tanúim vagytok - jelenti ki az Úr [héberül: JHVH] - szolgám, akit én választottam (Ésaiás 43:10, 12).

Papok, próféták és királyok nemzete

Amikor Izrael nemzete még a pusztában volt, útban az Ígéret földje felé, Mózes bátyja, Áron vonalán bevezetésre került a papi elrendezés. Az izraeliták imádati és áldozati központja egy nagy hordozható sátor, a szent sátor volt (2Mózes 26-28. fejezet). Idővel Izrael nemzete elérte az Ígéret földjét, Kánaánt, és Isten parancsának megfelelően meghódította azt (Józsué 1:2-6). Végül felállíttatott egy földi királyság, és i. e. 1077-ben a Júda törzséből származó Dávid lett a király. Uralma alatt mind a királyság, mind a papság helyzete megszilárdult a nemzet új központjában, Jeruzsálemben (1 Sámuel 8:7 ).

Dávid halála után fia, Salamon a szent sátor helyett egy pompás templomot épített Jeruzsálemben. Mivel Isten szövetséget kötött Dáviddal, miszerint a királyság örökre az ő leszármazási vonalán marad, köztudott volt, hogy a Messiás, a felkent Király, egy napon Dávid leszármazási vonalán jön majd el. A prófécia arra mutatott, hogy ezen messiási Király vagy mag által Izrael és az összes többi nemzet egyaránt egy tökéletes kormányzaturalmát fogja élvezni (1Mózes 22:18). Ez a reménység gyökeret eresztett, és a zsidó vallás messiási jellege világos formát öltött (2Sámuel 7:8-16; Zsoltárok 72:1-20; Ésaiás 11:1-10; Zakariás 9:9, 10).

A zsidók azonban engedték, hogy a kánaániták és más szomszédos nemzetek hamis vallása hatással legyen rájuk. Ezáltal megsértették Istennel kötött szövetségüket. Isten azért, hogy őket kiigazítsa és visszatérésre indítsa, a próféták egész sorát küldte el hozzájuk, akik az ő üzeneteit hirdették a népnek. Így a próféciák alkotják a zsidó vallás másik jellegzetes vonását. A Héber Iratok nagy része próféciákból áll, 18 könyve viseli valamelyik próféta nevét (Ésaiás 1:4-17). E próféták közül kiemelkedett Ésaiás, Jeremiás és Ezékiel. Ők valamennyien arra figyelmeztettek, hogy Isten hamarosan megbünteti a népet, mivel az bálványimádatot folytat. Ez a büntetés i. e. 607-ben következett be, amikor Izrael hitehagyása miatt Isten megengedte, hogy az akkori világhatalom, Babilon Jeruzsálemet annak templomával együtt lerombolja, az embereket pedig fogságba hurcolja. A próféták szava igaznak bizonyult; Izrael 70 éves fogsága az i. e. VI. század nagyobbik részében: történelmi tény (2Krónika 36:20, 21; Jeremiás 25:11, 12; Dániel 9:2).

A perzsa Cyrus i. e. 539-ben legyőzte Babilont, s megengedte a zsidóknak, hogy ismét benépesítsék földjüket és újra felépítsék templomukat Jeruzsálemben. Bár a zsidók egy kicsiny része megragadta ezt a lehetőséget, a legtöbben továbbra is a babiloni társadalom hatása alatt maradtak. Később a perzsa kultúra hatott rájuk. Következésképpen a Közel-Keleten és végig a Földközi-tenger mentén zsidó települések jöttek létre. Valamennyi közösségben az imádat egy új formája alakult ki, amelynek központja minden városban a zsinagóga, a zsidók gyülekezeti helye volt. Ez az elrendezés természetesen csökkentette a Jeruzsálemben ismét felépített templom jelentőségét. A messzire vetődött zsidók a szó valódi értelmében diaszpórát alkottak (Ezsdrás 2:64, 65).

A judaizmus felbukkanása görög köntösben

Az i. e. IV. században a zsidó közösség állandóan változott, s így elborították azoknak a nem zsidó kultúráknak a hullámai, amelyek akkoriban a Földközi-tenger vidékét és az azon túli területeket árasztották el. Ez az áradat Görögországból indult ki, és a judaizmus hellenisztikus köntösben bukkant fel belőle. A görög(makedón) hadvezér, Nagy Sándor i. e. 332-ben villámgyors hadjárattal meghódította a Közel-Keletet, s amikor Jeruzsálemhez érkezett, a zsidók üdvözölték őt. Nagy Sándor utódai folytatták az ő hellenizáló terveinek megvalósítását azáltal, hogy az egész birodalomban a görög nyelvet, a görög kultúrát és a görög filozófiát támogatták. Így a görög és a zsidó kultúra összekeveredett, s ennek meglepő következményei lettek.

A diaszpórában élő zsidók héber helyett görögül kezdtek beszélni. Ezért az i. e. III. század kezdete felé elkészítették a Héber Iratok első, görög nyelvű fordítását, a Septuagintá-t. Ennek segítségével sok pogány ismerte meg és tisztelte a zsidók vallását, néhányan még meg is tértek. A zsidók pedig jártasabbá váltak a görög gondolatvilágban, sőt egyesek filozófusok lettek, ami a zsidók számára teljesen új volt. Példa erre az I. században élt alexandriai Philón, aki a judaizmust a görög filozófia alapján úgy próbálta magyarázni, mintha mindkettő ugyanazokat az alapigazságokat fejezné ki.

A zsidó író, Max Dinvont a következőképpen összegezte a görög és a zsidó kultúra ezen adok-veszek időszakát: A platóni gondolkodással, az arisztotelészi logikával és az euklidészi tudománnyal gazdagodva a zsidó tudósok új eszközökkel közelítették meg a Tórát ... Görög magyarázatokat fűztek a zsidó kinyilatkoztatáshoz.Azok az események, amelyek a római uralom alatt zajlottak le, s amelyek által a Görög Birodalom, majd i. e. 63-ban Jeruzsálem is a Római Birodalom része lett, egyengették az utat a további, sokkal jelentősebb változások előtt.

A judaizmus a római uralom alatt

Az első században a judaizmus szokatlan helyzetben volt. Max Dimont a görög szellem és a római kard közti egyensúlyról beszél. A politikai elnyomás és a messiási próféciák - különösen Dániel próféciáinak - értelmezése felfokozta a várakozást a zsidók körében. A zsidók különböző pártokra oszlottak. A farizeusok nagyobb hangsúlyt helyeztek a szóbeli törvényre , mint a templomi áldozatra. A szadduceusok a templom és a papság fontosságát hangsúlyozták. Azonkívül ott voltak még az esszénusok, a zelóták és a herodiánusok. Valamennyien más-más vallási és filozófiai nézetet vallottak. A zsidó vezetőket rabbinak (mester, tanító) nevezték. Mivel a rabbik ismerték a Törvényt, megnőtt a tekintélyük, s végül a szellemi vezetők új osztályát alkották.

A belső viszályok és a külső konfliktusok továbbra is folytatódtak a judaizmusban, különösen Izrael földjén. Ez nyílt lázadáshoz vezetett Róma ellen, majd i. sz. 70-ben a római seregek megostromolták Jeruzsálemet, a várost a földdel tették egyenlővé, templomát porig égették, lakosait szétszórták. Végül pedig megtiltották a zsidóknak, hogy Jeruzsálem területére lépjenek. Templom nélkül, ország nélkül, s az egész Római Birodalom területén szétszórt néppel a judaizmusnak a túlélés érdekében vallási megújulásra volt szüksége.

A templom pusztulásával a szadduceusok eltűntek. Az új, rabbinikus judaizmus magja a farizeusok által előtérbe helyezett szóbeli törvény lett. Az elmélyültebb tanulmányozás, az ima és az áhítat lépett a templomi áldozatok és a zarándoklatok helyébe. Így a zsidó hitet bárhol, bármikor és bármilyen kulturális környezetben lehetett gyakorolni. A rabbik a szóbeli törvényt írásba foglalták, magyarázatokat fűztek hozzá, majd kiegészítették a magyarázatok magyarázataival; mindez együtt a Talmudként vált ismertté.

Mi lett az eredménye ennek a sokféle hatásnak? Max Dinvont azt írja Jews, God and History című könyvében, hogy bár a farizeusok hordozták a zsidó ideológia és vallás fáklyáját, magát a fáklyát a görög filozófusok gyújtották meg. Míg a Talmud nagy része szigorúan ragaszkodott a törvény betűjéhez, szemléltetései és magyarázatai egyértelműen a görög filozófia hatását tükrözték vissza. Zsidó fogalmakba öltöztettek bizonyos görög vallási - például a halhatatlan lélekre vonatkozó - elképzeléseket. Ebben az új rabbinikus korszakban a zsidók egyre nagyobb tiszteletet tanúsítottak a Talmud iránt - ami időközben a törvényhez ragaszkodó részek és a görög filozófia keveréke lett -, olyannyira, hogy a középkorban már jobban tisztelték azt, mint magát a Bibliát.

Judaizmus a középkorban

A középkorban (kb. i. sz. 500-tól 1500-ig), két eltérő zsidó közösség bukkant fel: a szefárd zsidók, akik a moszlim uralom idején zavartalanul éltek Spanyolországban, és az askenázi zsidók Közép- és Kelet-Európában. Mindkét közösségben voltak rabbinikus tudósok, akiknek írásai és gondolatai mind a mai napig a zsidó vallási értelmezés alapját képezik. Érdekes módon számos jelenlegi zsidó hagyomány és szokás eredete valójában a középkorba vezethető vissza.

A XII. században a zsidókat tömegesen üldözték el a különböző országokból. Egy izraeli szerző, Abba Eban ezt írja a My People-The Story of the Jews című művében: Minden országban ... amely a katolikus egyház befolyása alatt állt, ugyanaz történt: megalázás, kínvallatás, mészárlás és elüldözés. Az 1492-es évben Spanyolország, amely újra katolikus uralom alá került, szintén követte ezt a példát, s elrendelte az összes zsidó kiutasítását területéről. A XV. század végére szinte egész Nyugat-Európából elüldözték a zsidókat, s így azok Kelet-Európában és a Földközi-tenger térségének országaiban kerestek menedéket.

Az elnyomás és az üldözés évszázadai alatt sok, önmagát Messiásnak kikiáltó zsidó bukkant fel a világ különböző részein. Valamennyit többé-kevésbé elismerték, de végül mind kudarcot vallott. A XVII. században új lendületre volt szükség, amely feléleszti a zsidókat, s kivezeti őket ebből a sötét korszakból. A XVIII. század közepén kirajzolódni látszott egyfajta megoldás a zsidó nép ezen reménytelen helyzetére. Ez a hászidizmus volt, a miszticizmus és a vallási eksztázis keveréke, ami a hívek ájtatosságában és mindennapi tevékenységében jutott kifejezésre. Ezzel ellentétben körülbelül ugyanabban az időben egy német zsidó filozófus, Moses Mendelssohn más megoldást javasolt: a haskala vagy megvilágosodás útját, amely később elvezetett a történelemben újkori judaizmus-ként ismertté vált irányzathoz.

A megvilágosodás-tól a cionizmusig

Moses Mendelssohn (1729-1786) szerint a zsidók akkor lennének elfogadott nép, ha megszabadulnának a Talmud korlátozásaitól és a nyugati kultúrához alkalmazkodnának. A maga korában Mendelssohn lett a legelismertebb zsidó a pogány világban. De a XIX. században újra erőszakos antiszemita megmozdulásokra került sor, különösen a keresztény Oroszországban, s ez kiábrándította mozgalmának követőit. Ezért később sokan arra összpontosítottak, hogy politikai menedéket találjanak a zsidók számára. Elutasították a személyes Messiásról szóló elképzelést, aki majd visszavezeti a zsidókat Izraelbe; más eszközökkel kezdtek el dolgozni a zsidó állam létrehozásán. Így alakult ki azután a cionizmus elképzelése: „a zsidó messianizmus ... szekularizációja - amint azt az egyik szaktekintély megfogalmazta.

A mintegy hatmillió európai zsidó meggyilkolása a náci holocaustban (1935-1945) megadta a cionizmusnak a végső lendületet, és nagy rokonszenvet szerzett számára világszerte. A cionista álom 1948-ban az Izrael Állam létrehozásával valósággá vált, s ez elvezet bennünket napjaink judaizmusához, valamint ahhoz a kérdéshez: Mit hisznek a zsidók ma?

Isten Egyetlen

Leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatjuk: a judaizmus egy bizonyos nép vallása. Aki tehát megtér, az egyrészt a zsidó nép, másrészt a zsidó vallás tagja lesz. A zsidó vallás a legszigorúbb értelemben monoteista. Azt tanítja, hogy Isten beleavatkozik az emberiség történelmébe, különösen a zsidókkal kapcsolatban. A zsidó imádathoz számos évenkénti ünnep és különféle szokás tartozik. Ha nincsenek is olyan hitvallások vagy dogmák, amelyeket minden zsidó elfogad, Isten egyetlenségének elismerése abban a formában, ahogyan az a semában, az 5Mózes 6:4-en alapuló imában kifejezésre kerül, a zsinagógában megtartott istentisztelet központi részét alkotja: HALLD, O IZRAEL: AZ UR A MI ISTENÜNK, AZ UR EGYEDÜL. Ezt az egyistenhitet adták tovább a zsidók a keresztényeknek és az iszlámnak. Dr. J. H. Hertz rabbi szerint: A tiszta monoteizmus ezen magasztos kijelentése egyszersmind hadüzenetet jelentett mindenfajta politeizmus ellen ... A semá a keresztény hitvallás hárumságtanát mint az isteni egység megsértését ugyancsak kizárja.

Halál, lélek és feltámadás

Az újkori judaizmus egyik alaptanítása szerint az embernek halhatatlan lelke van, amely túléli a test halálát. Vajon ez a tanítás a Bibliából ered? Az Encyclopaedia Judaica őszintén elismeri: Valószínűleg görög hatásra jelent meg a lélek halhatatlanságára vonatkozó tanítás a judaizmusban. Ez azonban egy tanításbeli dilemmát teremtett, amint arról ugyanaz a forrás be is számol: A feltámadásról és a lélek halhatatlanságáról szóló tanítás alapvetően ellentmond egymásnak. Az egyik a napok végén történő általános feltámadásra utal, vagyis arra, hogy a földben alvó halottak felkelnek majd a sírból; a másik a test halála utáni lélek állapotáról beszél. Vajon hogyan oldotta meg ezt a dilemmát a zsidó teológia? Úgy tartották, hogy a halál után a halott személy lelke tovább él egy másik birodalomban (ez az oka az égre és a pokolra vonatkozó valamennyi elképzelés kialakulásának), teste azonban a sírban fekszik, várva valamennyi halott fizikai feltámadását itt a földön.

Arthur Hertzberg egyetemi docens ezt írja: Magában a [héber] Bibliában az a keret, amelyen belül az emberek élete zajlik: ez a világ. Nincs benne égre és pokolra vonatkozó tantétel, csupán a halottak végső feltámadásának fogalma, amely feltámadás a napok végén következik majd be. Ez mindannak egyszerű és pontos magyarázata, amit a Biblia ír, nevezetesen, hogy a halottak semmit sem tudnak ... Semmi cselekedet, semmi okoskodás, semmi tudomány, semmi bölcsesség nincs a Seolban [az emberiség közös sírjában], ahová menendőben vagy (Prédikátor 9:5, 10 [9:7, 12, Károli]; Dániel 12:1, 2; Ésaiás 26:19)

Az Encyclopaedia Judaica szerint: A rabbinikus korszakban a halottak feltámadásának tantétele a judaizmus egyik központi tantételének számított és ez a tantétel megkülönböztetendő a lélek halhatatlanságába vetett hittől. Ma viszont a lélek halhatatlanságának tantételét a judaizmus valamennyi irányzata elfogadja, a halottak feltámadására vonatkozót azonban nem.

A Bibliával ellentétben a hellenisztikus befolyás alatt keletkezett Talmud még a halhatatlan lélek leírásaiban is bővelkedik, nemcsak a róla szóló magyarázatokban és történetekben. Később a zsidó misztikus irodalom, a kabbala még odáig is elmegy, hogy tanítja a reinkarnációt (lélekvándorlást), ami alapvetően ősi hindu tanítás. S ezt ma Izraelben széles körben zsidó tanításként fogadják el, továbbá fontos szerepet játszik a hászid hitben és írásokban is. Martin Buber például a Tales of the Hasidim-The Later Masters című könyvében a lélekről az Elímelek lizhenski rabbi iskolájából származó következő történetet írja le: Az Engesztelés Napján, amikor Ábrahám Jehosua rabbi ismét elbeszélte a főpapnak a jeruzsálemi templomban végzett szolgálatát, s a következő részhez ért: 'És így szólt', soha nem ezeket a szavakat mondta, hanem azt: 'És így szóltam.' Mert nem felejtette el azt az időt, amikor a lelke egy főpap testében volt Jeruzsálemben.

A reform judaizmus egyenesen elutasította a feltámadásba vetett hitet. A feltámadás szót kihagyták a reform judaizmus imakönyveiből, ami azt mutatja, hogy már csak a lélek halhatatlanságában hisznek. Mennyivel érthetőbb azonban az a bibliai gondolat, amely az 1 Mózes 2:7-ben van feljegyezve: Az ÚR Isten formálta az embert a föld porából. Orrlyukába lehelte az élet leheletét, és az ember élő lélekké lett. A test és a szellem (életerő) együttesen az élő lélek (1Mózes 2:7; 7:22; Zsoltárok 146:4). Amikor pedig a bűnös ember meghal, meghal a lélek is (Ezékiel 18:4, 20). Az ember halálakor tehát mégszűnik a tudatos lét. Életereje visszatér ahhoz, aki azt adta: Istenhez (Prédikátor 3:19; 9:5, 10; 12:7; 9:7, 12; 12:9). Az igaz bibliai reménység a halottak számára a feltámadás.

Bár ez a következtetés talán sok zsidót meglep, az igaz Isten imádói valójában már évezredek óta a feltámadásban reménykednek. Mintegy 3500 évvel ezelőtt a hűséges, szenvedő Jób beszélt arról az elkövetkezendő időről, amikor Isten fel fogja támasztani őt a Seolból, vagyis a sírból (Jób 14:14, 15). Dániel próféta is biztosíttatott arról, hogy a napoknak végén feltámad majd (Dániel 12:2, 12; 12:2, 13). Semmiféle bibliai alapunk nincs azt mondani, hogy ezek a hűséges héberek úgy hitték, halhatatlan lelkük van, amely tovább él majd a másvilágon. Nyilvánvalóan elegendő okuk volt hinni abban, hogy a Szuverén Úr, aki számon tartja és irányítja a világegyetem csillagait, rájuk is emlékezni fog a feltámadás idején. Hűségesek voltak hozzá és az ő nevéhez; ezért ő is hűséges lesz hozzájuk (Zsoltárok 18:26; 147:4; Ésaiás 25:7, 8; 40:25, 26).

A judaizmus és Isten neve

A judaizmus tanítása szerint bár Isten neve írott formában létezik, túlságosan szent ahhoz, hogy kiejtsük. Ennek következtében az elmúlt 2000 év alatt a pontos kiejtés feledésbe merült. Azonban a zsidók nem mindig képviselték ezt az álláspontot. Mintegy 3500 évvel ezelőtt Isten ezt mondta Mózesnek: Így szólj Izrael fiaihoz: Az Úr [héberül:JHVH], a ti atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok: Ez legyen az én nevem örökre, így hívjanak az egész örökkévalóságon át (2Mózes 3:15; Zsoltárok 135:13). Mi volt ez a név és megszólítás? A Tanakh-ban olvasható lábjegyzet ezt írja: A JHVH név gyökere (amit Adonáj-nak, azaz 'az Úr'-nak ejtettek) megegyezik a héber hayah ('lenni') szó gyökerével. Ez tehát Isten szent neve, a Tetragramma, a négy héber mássalhangzó JHVH (Jahve), ami latinizált formájában az évszázadok során a magyarban mint JEHOVA(helyesebben: Jahve) vált ismertté.

A zsidók történelmük során mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak Isten személyes nevének, bár annak használatát illetően az ősi idők óta komoly változások történtek. Dr. A. Cohen ezt írja az Everyman's Talmud című művében: Különleges tisztelet kapcsolódott a 'megkülönböztető név'-hez (Shem Hamephorash), amelyet Isten nyilvánított ki Izrael népének, azaz a Tetragrammához, a JHVH-hoz. Az isteni nevet azért tisztelték, mert az magát Isten személyét ábrázolta és jellemezte. Végtére is maga Isten volt az, aki a nevét megismertette és imádóinak megparancsolta, hogy használják azt. Ezt hangsúlyozza az is, hogy az isteni név 6828-szor fordul elő a héber Bibliában. A vallásos zsidók mégis úgy érzik, tiszteletlenség kiejteni Isten személyes nevét.

A név kiejtésének tilalmára vonatkozó ősi rabbinikus (nem bibliai) parancsról A. Marmorstein rabbi ezt írta a The Old Rabbinic Doctrine of God című könyvében: Volt idő, amikor ez a[z isteni név használatát illető] tiltás teljesen ismeretlen volt a zsidók között ... Sem Egyiptomban, sem Babilóniában nem ismertek vagy tartottak be a zsidók olyan törvényt, amely tiltotta volna Isten nevének, a Tetragrammának használatát a hétköznapi beszélgetésben vagy az üdvözléskor. Az i. e. III. századtól kezdve egészen az i. sz. III. századig azonban létezett egy ilyen tiltás, s azt részben be is tartották. Az ősi időkben nemcsak hogy megengedett volt a név használata, hanem - amint Dr. Cohen mondja - még olyan időszak is volt, amikor támogatták azt, ha maguk a laikusok is szabadon és nyíltan használták Isten nevét ... Feltehetően ez a támogatás azon a vágyon alapult, hogy megkülönböztessék az izraelitákat [a nem zsidóktól].

Mi lett annak a következménye, hogy tiltották az isteni név használatát? Dr. Marmorstein válasza így hangzik A zsidó vallás hellenisztikus [görög befolyás alatt álló] ellenfelei, a hitehagyott papok és nemesek voltak az elsők, akik bevezették azt a szabályt, hogy a szentélyben (a jeruzsálemi templomban] tilos a Tetragrammát kiejteni. Azon túlzott igyekezetükben, hogy elkerüljék az isteni név hiábavaló alkalmazását, teljes mértékben elnyomták annak használatát a beszédben, aláásva és meggyengítve ezáltal az igaz Isten azonosításának lehetőségét. A vallási ellenfelek és a hitehagyottak együttes nyomására a zsidók teljesen felhagytak az isteni név használatával.

Dr. Cohen azonban azt állítja: Úgy tűnik, a bibliai időkben nem okozott lelkiismeret-furdalást a[z isteni név] használata a mindennapi beszédben. Ábrahám patriarcha név szerint hívta segítségül az Ur-at (1 Mózes 12:8). A héber Biblia legtöbb írója szabadon, de tiszteletteljesen használta Isten nevét, egészen Malakiásig, akinek könyve az i. e. V. században íródott (Ruth 1:8, 9, 17).

Egyértelmű tehát, hogy az ősi héberek használták és kiejtették az isteni nevet. A később bekövetkezett változásról Marmorstein ezt mondja: Akkoriban, az [i. e.] III. század első felében komoly változás történt Isten nevének használatát illetően; ez a zsidó teológia és filozófia tanításait is jelentősen megváltoztatta, s hatása mind a mai napig érezhető. A név elvesztése többek között azzal járt, hogy az ismeretlen Istenről alkotott elképzelés által egyfajta teológiai légüres tér keletkezett, amelyben könynyebben kifejlődhetett a kereszténység háromságtana (2Mózes 15:1-3).

Az isteni név használatának elhagyása csökkentette az igaz Isten imádatát. Ezt valaki így magyarázta: Az 'Úr' kifejezés használata Istennel kapcsolatosan bár pontos, de hideg és színtelen ... Meggondolandó, hogy a JHVH vagy Adonáj 'Úr'-ként való fordítása elvonttá, formálissá és távolivá teszi az Ótestamentum sok szövegrészét, s ez az eredeti szövegtől teljesen idegen (The Knowledge of God in Ancient Izrael). Milyen szomorú látni, hogy a fenséges és jelentőségteljes Yahweh vagy Jehova név számos bibliafordításból hiányzik, holott az eredeti héber szövegben bizonyíthatóan több ezerszer előfordul! (Ésaiás 43:10-12).

A zsidók még mindig várják a Messiást?

A Héber Iratokban sok olyan prófécia található, amelyre a több mint 2000 évvel ezelőtt élt zsidók messiási reménységüket alapozták. A 2Sámuel 7:11-16 azt mutatta, hogy a Messiás Dávid leszármazási vonalán jön majd el. Az Ésaiás 11:1-10 megjövendölte, hogy igazságosságot és békét fog hozni az egész emberiség számára. A Dániel 9:24-27 alapján ki lehetett számítani a Messiás megjelenésének és halálra adatásának időpontját.

Az Encyclopaedia Judaica szerint az I. században a zsidók különösen nagy várakozással néztek a Messiás megjelenése elé. Messiásként olyan embert vártak, aki Dávid természetfeletti erővel felruházott leszármazottja, s akit - hitték a római kor zsidói - Isten azért küld el, hogy összetörje a pogány igát és uralkodjon Izrael helyreállított királysága felett. Az a harcos Messiás azonban, akit a zsidók vártak, nem jelent meg.

Mégis, amint azt a The New Encyclopcedia Britannica megjegyzi, a sok megpróbáltatás közepette a messiási remény alapvetően hozzájárult a zsidó nép összetartásához: A judaizmus kétségtelenűl a messiási ígéretbe és jövőbe vetett rendíthetetlen hitének köszönheti fennmaradását. De a XVIII. és XIX. században az újkori judaizmus felbukkanásával sok zsidó feladta, hogy tétlenűl várakozzék a Messiásra. Végül aztán a náci holocaust hatására sokan elvesztették türelmüket és reményüket. A Messiásra vonatkozó üzenetet kezdték tehernek tekinteni, és már csupán a jólét és béke egy új korszakáról beszéltek. Azóta - bár vannak kivételek - a zsidókról mint egészről már aligha mondható el az, hogy egy személyes Messiásra várnak.

Ez a nem messiási vallásra történő váltás komoly kérdéseket vet fel. Vajon tévedés volt az, hogy a zsidók évezredeken át egy személyes Messiásban hittek? A judaizmus melyik formája segít Isten keresésében? Talán az ősi judaizmus, telve a görög filozófiából adódó csapdákkal? Vagy a judaizmus nem messiási formáinak egyike, amely az elmúlt 200 év során fejlődött ki? Esetleg létezik egy másik út is, amely hűségesen és pontosan megőrzi számunkra a messiási reménységet?

Felhasznált irodalom: H.Glasenapp:Az öt világvallás; Az emberiség Isten keresése