Az Újszövetség hitelessége

A Keresztény Görög Iratok történelmi beszámolóit harminc vagy negyven évvel Jézus halála után kezdték írni. Valamennyi evangélium i. sz. 70 előtt íródott, és semmi olyasmi nincs bennük, amit ne lehetett volna a Jézus halálát követő húsz éven belül megírni. A megírásuk kb. i. sz. 80 előtt befejeződött. A 20-50 éves időszakban aligha következhetett be bármiféle észrevehető változás a lényegi tartalomban, sőt Jézus kijelentéseinek jellegzetes szóhasználatában sem.

A Keresztény Görög Iratok történelmi részei legalább annyira hitelt érdemlőek, mint a világi történelmi beszámolók. A korai keresztényiség eseményei, és azok megírása között eltelt néhány évtizedben kétségtelenül nem volt elég idő arra, hogy mítoszok és legendák keletkezzenek és általánosan elterjedjenek.

Ez különösen igaz, tekintettel arra, hogy sok beszámolóban szemtanú vallomásáról van szó. A János evangéliumának írója kijelentette: Ez az a tanítvány [a tanítvány, akit Jézus szeretett], aki tanúskodik ezekről és megírta ezeket (János 21:24). A Lukács evangéliumának írója ezt mondta: Akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak a ránk hagyott üzenetnek (Lukács 1:2). Pál apostol így beszélt azokról, akik tanúi voltak Jézus feltámadásának: [Közülük] a legtöbben még most is élnek, néhányan azonban elaludtak a halálban (1Korinthus 15:6).

Semmiképpen sem lehetett olyan könnyű, mint ahogy néhány író úgy tűnik gondolja, Jézus szavait és tetteit azokban a korai években egyszerűen kitalálni, hiszen olyan sok tanítványa élt még, akik nagyon jól emlékeztek, mi történt meg és mi nem ... A tanítványok egyszerűen nem engedhettek meg maguknak pontatlanságokat (nem beszélve a tények tudatos elferdítéséről), mert azok, akik nagyon is örültek volna egy ilyen alkalomnak, azonnal leleplezték volna őket. Ellenkezőleg, az eredeti apostoli prédikálásnak egyik erőssége az volt, hogy magabiztosan számított a hallgatóság ismeretére; ők nem csupán azt mondták: Mi tanúi vagyunk ezeknek a dolgoknak, hanem azt is: Amint ti magatok is tudjátok (Cselekedetek 2:22).

Lehetséges-e, hogy a szemtanúk feljegyzett beszámolói pontosak voltak, de később meghamisították őket? Más szóval, azután illesztették-e be a mítoszokat és legendákat, hogy az eredeti iratok elkészültek? Már láttuk, hogy a Keresztény Görög Iratok szövege jobb állapotban maradt ránk, mint bármely más ősi irodalomé. A nagy tömegű bizonyíték öszszességében azt mutatja, hogy a szöveg lényegében sértetlen. Ezenkívül számos ősi fordítás létezik - a legkorábbi körülbelül i. sz. 180-ból származik -, amelyek szintén a szöveg pontosságát bizonyítják. Ezért, ha mindent figyelembe veszünk, biztosak lehetünk abban, hogy legendák és mítoszok nem szivárogtak be a Keresztény Görög Iratokba azután, hogy az eredeti írók befejezték munkájukat. Az a szöveg, amellyel ma rendelkezünk, alapjában véve ugyanaz, mint amit az eredeti írók leírtak, pontosságát pedig az a tény erősíti meg, hogy a korabeli keresztények elfogadták.

Valójában azoknak az eseményeknek, amelyek Jézus és apostolai korában történtek, a Biblián kívüli hiteles bizonyítékai meglehetősen korlátozott számúak. Nem is várhatunk mást, hiszen az első századi keresztények viszonylag kis csoport volt, akik ráadásul nem keveredtek bele a politikába. De azok a bizonyítékok, melyeket a világi történelem szolgáltat, megegyeznek azzal, amit a Bibliában olvasunk.

Például a zsidó történetíró, Josephus i. sz. 93-ban így írt Heródes Antipas átfogó katonai vereségéről: Néhány zsidó számára Heródes seregének pusztulása isteni bosszúnak tűnt, igazságos bosszúállásnak Alámerítő Jánossal való bánásmódjáért. Heródes halálra adta őt, aki jó ember volt, és arra buzdította a zsidókat, hogy éljenek igaz életet, gyakoroljanak jogosságot egymással és jámborságot Istennel szemben. Ezzel Josephus megerősíti a Biblia beszámolóját, miszerint Alámerítő János igaz ember volt, aki megbánást hirdetett, és akit Heródes kivégeztetett (Máté 3:1-12; 14:11). Josephus megemlítette Jakabot is, Jézus féltestvérét, aki - a Biblia elmondása szerint - nem kezdettől fogva követte Jézust, később azonban kiemelkedő vén volt Jeruzsálemben (János 7:3-5; Galata 1:18,19). Josephus a következő szavakkal bizonyítja Jakab letartóztatását: [A főpap, Anániás] összehívta a szanhedrin bíráit és eléjük vitt egy Jakab nevezetű férfit, testvérét Jézusnak, akit Krisztusnak hívtak, és bizonyos másokat. Ezekkel a szavakkal Josephus azt is megerősíti, hogy Jézus, akit Krisztusnak hívtak, valóságos történelmi személy volt.

Más korai írók szintén utalnak a Görög Iratokban említett eseményekre. Az evangéliumok például beszámolnak arról, hogy Jézus prédikációi egész Palesztinában nagy visszhangra találtak. Amikor Poncius Pilátus őt halálra ítélte, követői összezavarodtak és elcsüggedtek, nem sokkal később ugyanezek a tanítványok bátran töltötték be Jeruzsálemet azzal az üzenettel, hogy az ő Uruk feltámadt. Néhány éven belül a keresztényiség az egész Római Birodalomban elterjedt (Máté 4:25; 26:31; 27:24-26; Cselekedetek 2:23, 24, 36; 5:28; 17:6).

Ennek igaz volta mellett tanúskodik Tacitus római történész, aki nem volt a keresztényiség barátja. Nem sokkal i. sz. 100 után beszámol Néró kegyetlen keresztény üldözéséről, majd hozzáteszi: Krisztus, akiről elnevezték őket, Tibérius uralkodása alatt Poncius Pilátus prokurátor által kirótt halálbüntetést szenvedett, a veszedelmes babonát ezzel egy pillanatra elfojtották, de aztán újra megjelent, és elterjedt nemcsak Júdeában, ahonnan származott, hanem még a fővárosban [Rómában] is.

A Cselekedetek 18:2-ben a Biblia írója utal arra, hogy [a római császár] Claudius elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. A második századi római történész, Suetonius szintén hivatkozik erre a kiutasításra. Az isteni Claudius című munkájában a történész ezt mondja: Mivel a zsidók, akiket Chrestus felbujtott, állandóan zavargásokat keltettek, ő [Claudius] kikergette őket Rómából. Ha Chrestus itt Jézus Krisztust jelenti, és ha az események más városok mintáját követték, akkor a zavargásokat valójában nem a Krisztus által felbujtott emberek (azaz Krisztus követői) keltették, hanem inkább a zsidók erőszakos reakciói voltak azok, a keresztények hűséges prédikáló tevékenységére.

Justin vértanú a második század közepén Jézus halálával kapcsolatban ezt írta: Hogy ezek a dolgok megtörténtek, azt megállapíthatjátok Poncius Pilátus cselekedeteiből. Ezenkívül Justin vértanú szerint ugyanezen feljegyzések megemlítették Jézus csodáit is, amelyekről ezt írta: Hogy ő valóban véghez vitte azokat a dolgokat, megláthatjátok Poncius Pilátus cselekedeteiből. Igaz, ezek a cselekedetek vagy hivatalos feljegyzések már nem léteznek. De a második században nyilvánvalóan léteztek, és Justin vértanú nyugodtan felszólíthatta olvasóit, hogy vizsgálják át őket, és bizonyosodjanak meg szavainak igazságáról.

Az archeológiai bizonyíték

Az archeológiai leletek szintén megmagyarázzák vagy megerősítik azt, amit a Görög Iratokban olvasunk. Például 1961-ben Poncius Pilátus nevét találták meg egy caesareai római színház romjai között egy feliraton. Mindaddig ennek a római uralkodónak a létezésére, eltekintve a Bibliától, alig volt néhány bizonyíték.

Lukács evangéliumában azt olvassuk, hogy Alámerítő János akkor kezdte szolgálatát, amikor ... Lysanias volt Abilene tartománynak uralkodója (Lukács 3:1). Néhányan kétségbe vonták ezt az állítást, mert Josephus megemlített egy Lysaniást, aki Abilene tartományban uralkodott, és i. e. 34-ben meghalt, tehát jóval János születése előtt. Azonban az archeológusok feltártak egy olyan feliratot Abilene tartományban, amely megemlít egy másik Lysaniást, aki negyedes fejedelem (területi uralkodó) volt Tibérius uralkodása alatt, aki császárként uralkodott Rómában, mikor János elkezdte szolgálatát. Ez könnyen lehet az a Lysaniás, akire Lukács utalt.

Amint azt a Cselekedetek könyvében olvassuk, Pált és Barnabást misszionárius szolgálatra küldték Ciprusra. Ott egy prokonzullal találkoztak, név szerint Sergius Paulusszal, egy intelligens emberrel (Cselekedetek 13:7). A XIX. század közepén a Cipruson végzett ásatások során feltártak egy i. sz. 55-ből származó feliratot, amely pontosan ezt az embert említi meg. Erről az esetről mondja G. Ernest Wright archeológus: Ez a rendelkezésünkre álló egyetlen Biblián kívüli hivatkozás erre a prokonzulra, érdekes, hogy Lukács pontosan megadja nekünk a nevét és rangját.

Athéni tartózkodása idején Pál megemlítette, hogy látott egy oltárt, amelyet az ismeretlen istennek ajánlottak (Cselekedetek 17:23). Az egykori Római Birodalom több részén találtak olyan oltárokat, amelyeket latin nyelvű feliratok szerint ismeretlen isteneknek ajánlottak. Az egyik, Pergamumban talált oltár görög feliratú, mint amilyen az athéni lehetett.

Később, amikor Pál Efézusban volt, hevesen támadták őt az ezüstművesek, mivel jövedelmük Artemisz istennő képmásainak és ereklyetartóinak készítéséből származott. Efézusra úgy hivatkoztak mint a nagy Artemisz templomőrzőjé-re (Cselekedetek 19:35). Ezzel összhangban számos terrakotta és márvány Artemisz szobrocskát találtak az ősi Efézus helyén. Az elmúlt évszázadban még a hatalmas templom maradványai is felszínre kerültek.

A történelem és az archeológia tehát megmagyarázza, és bizonyos mértékig megerősíti a Görög Iratok történelmi elemeit. De ismét le kell szögezni, hogy ezen írások igazságának legerősebb bizonyítékai e könyvekben magukban találhatók. Amikor olvasod őket, nem tűnnek mítoszoknak. Valamenynyi igaznak hangzik.

Először is nagyon őszinték. Gondoljunk például arra, amit Péterről jegyeztek fel. Részletes beszámolót találunk arról, amikor a vízen akart járni, de kínos kudarcot vallott. Aztán Jézus ezt mondta ennek a nagyon tisztelt apostolnak: Távozz tőlem, Sátán!(Máté 14:28-31; 16:23). Ráadásul, miután teljes határozottsággal biztosította Jézust, hogy ő soha nem hagyná el őt, mégha mindenki más így tenne is, éjszakai őrsége közben álomba merült, végül pedig háromszor megtagadta Urát (Máté 26:31-35, 37-45, 73-75).

De nem Péter volt az egyetlen, akinek a gyengeségeit felfedték. Az őszinte feljegyzés nem kendőzi el, hogy az apostolok versengtek azon, ki a legnagyobb közöttük (Máté 18:1; Márk 9:34; Lukács 22:24). Nem hallgatja el azt sem, hogy Jakab és János apostolok anyja arra kérte Jézust, fiainak a legkiváltságosabb helyet adja a mennyek országában (Máté 20:20-23). A heves dühkitörést Barnabás és Pál között szintén híven jegyezték le (Cselekedetek 15:36-39).

A Lukács evangéliuma figyelemreméltó módon beszámol arról, hogy az asszonyok, akik vele egyutt jöttek el Galileából értesültek elsőként Jézus feltámadásáról. Ez a legszokatlanabb adat az első század társadalmáról, ahol férfiuralom volt. Valóban, a feljegyzés szerint, az, amit az asszonyok mondottak, képtelenségnek tűnt az apostolok számára (Lukács 23:55-24:11). Ha a Görög Iratok történetei nem igazak, akkor csak kitalálták őket. De miért találna ki bárki is olyan történetet, amelyben elismert személyek kedvezőtlen színben tűnnek fel?

Sokan úgy tekintik Jézust, mint a Bibliában leírt, képzelt eszményképet. Ha az Újszövetséget ugyanazon mértékkel mérnénk, mint más ősi, történelmi anyagot tartalmazó írásokat, akkor nem szabadna Jézus létezését jobban kétségbe vonnunk annál, mint amenynyire egy sereg pogány személynek a létezését kétségbe vonhatjuk, akiknek mint történelmi alakoknak a valóságos voltát soha nem kérdőjelezték meg.

Nemcsak Jézus létezése vitathatatlan, személyiségének ábrázolása a Bibliában szintén egyértelműen igaznak hangzik. Nem könnyű kitalálni egy nem hétköznapi személyiséget, aztán következetesen ábrázolni végig egy teljes könyvön keresztül. Majdnem lehetetlen azonban négy különböző írónak ugyanarról a személyiségről írni, és következetesen ugyanazt a képet festeni róla akkor, ha az a személyiség soha nem létezett. Az a tény, hogy a Jézusról szóló leírás mind a négy evangéliumban nyilvánvalóan ugyanarra a személyre vonatkozik, meggyőző bizonyítéka az evangéliumok hitelességének.

Hogyan lehetséges az, hogy mind a négy evangéliumban kivétel nélkül egy vonzó, fiatal férfi meglepő határozottsággal megrajzolt portréja jelenik meg, aki teljesen szabadon jár-kel mindenféle nő - köztük határozottan rossz hírű - társaságában, a szentimentalizmus, mesterkéltség vagy prüdéria legcsekélyebb nyoma nélkül, és mégis minden pillanatban megőrzi jellemének épségét? Az egyetlen lehetséges válasz az, hogy ilyen ember valóban létezett és cselekedett, úgy, ahogy a Biblia mondja.

Mivel meggyőző bizonyítékok vannak arra, hogy a Görög Iratokat igaz történelemnek tekinthetjük, miért mondják néhányan, hogy nem az? Mi az oka, hogy néhányan, bár bizonyos részeit hitelesnek fogadják el, nem akarják elfogadni a teljes tartalmat? Az ok főképp az, hogy a Biblia olyan dolgokat jegyez fel, amelyeket a modern értelmiségiek nem akarnak elfogadni. Azt mondja például, hogy Jézus egyes próféciákat beteljesített, másokat pedig kijelentett. Arról is beszámol, hogy csodákat vitt véghez, halála után pedig fel lett támasztva.

Ebben a szkeptikus XXI. században az ilyen dolgok hihetetlennek tűnnek. A csodákat illetően, bár néhányan elfogadják, hogy Jézusnak lehetett gyógyítóképessége, de csak pszichoszomatikus, anyag feletti értelem típusú. A többi csoda, amint a legtöbben kimagyarázzák, vagy kitalálás, vagy olyan valós esemény, amelyet elbeszéléskor elferdítettek.

Ennek példájaként vegyük azt az esetet, amikor Jézus több mint 5000 embert vendégelt meg csupán néhány kenyérrel és két hallal (Máté 14:14-22). Jézust és apostolait nagy tömeg látogatta meg, akik megéheztek. Jézus elhatározta, hogy a közöttük levő gazdagoknak jó példát ad. Azt a kevés élelmet, ami neki és apostolainak volt, megosztották a tömeggel. Hamarosan mások is, akik élelmet hoztak magukkal, követték példáját és megosztották azt a többiekkel. Végül az egész tömeg jóllakott. Ha valóban ez történt volna, már az is egy figyelemreméltó bizonyítéka lenne a jó példa erejének. Miért kellett volna egy ilyen érdekes és sokat mondó történetet elferdíteni úgy, hogy csodának tűnjön? Valójában minden olyan próbálkozás, amely a csodákat nem mint természetfölötti eseményeket magyarázza, több problémát vet fel, mint amennyit megold.

A kézíratok hitelessége

Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt. 24:35). Ezek a szavak kiállták az évszázadok próbáját.

A Bibliakritika fénykorában, a századforduló körül a legtöbb tudós élvezettel javítgatta a Biblia szövegét, amit alapjában véve megbízhatatlannak tartott. A Septuaginta [az Ószövetség legrégibb görög fordítása] és más ókori fordítások segítségével, valamint egy kis leleményesség és ügyesség felhasználásával a Biblia szövegét úgy átdolgozták, hogy az eredeti sok esetben felismerhetetlenné vált.

Az újszövetség tudósai, bár később fogtak a Bibliakritika műveléséhez, nem kisebb buzgalommal és elszántsággal láttak munkához. Félretéve minden, az újszövetség könyveinek apostoli szerzőségére vonatkozó hagyományos nézetet, nekiláttak az igazi szerzők felkutatásának. A kritikai tudomány csúcspontját Ernest Renan és D. Friedrich Strauss könyvei jelentették, akik Jézus élettörténetét csupán regénynek tekintették. Néhányan még Krisztus létezésének történelmi tényét is vitatták. Volt idő, mikor Pál 3 levelén kívül minden más könyvet - evangéliumokat, leveleket, Jelenések könyvét apokrif iratnak tekintettek.

Ilyen állapotok uralkodtak a legtöbb európai protestáns egyetemen 1840-ben, amikor Konstantin Tischendorfot, egy fiatal konzervatív szemléletű tudóst a lipcsei egyetem professzorává neveztek ki. Tanulmányai folyamán arra a meggyőződésre jutott, hogy az újszövetségi kutatásokban leginkább egy, az addig ismertnél régebbi kéziratra lenne szükség. Akkoriban a reformáció kora óta használatos Textus Receptus volt a legrégibb ismert kódex, amely viszont meglehetősen kései és pontatlan kéziratokon alapult. Tischendorf élete feladatának tartotta a legrégebbi létező újszövetségi kézirat felkutatását és kiadását, azt remélve, hogy ilyen módon igazolni lehetne, hogy a Biblia szövege lényeges eltérések, változások nélkül maradt fenn Krisztus és az apostolok idejétől napjainkig. Meg is valósította tervét: tulajdonképpen többet tett az újszövetség szövegéért, mint bárki más az apostolok korától fogva. Amikor munkához látott, csak egy i.sz. V. századból származó kézirat, a Codex Alexandrinus volt ismert, minden más újszövetségi kézirat sokkal későbbi eredetű. Tehát több mint háromszáz év volt az utolsó apostol halála és a legkorábbi újszövetségi kézirat között. Tischendorf minden eszközzel csökkenteni akarta ezt a távolságot, és hozzálátott a Párizsban őrzött és csaknem olvashatatlan Codex Ephraemi másoláshoz. Végigcsinálta, amire ő előtte senki nem volt képes: két éven keresztül dolgozott szorgalmasan, türelemmel a kéziraton, és szeme világát sem kímélve (ami látása jelentős romlásához is vezetett ebben az időben), lemásolta és kiadta a szöveget, mely ugyanabból a korból származik, mint a Codex Alexandrinus.

Mivel a Vatikán akkoriban még nem volt hajlandó hozzáférhetővé tenni értékes kéziratait, az ún. Codex Vaticanust, Tischendorf a Közel- Keletre utazott, hogy ősi kéziratok után kutasson kolostorok és templomok könyvtáraiban. A történet közismert, nem kell újra elismételnünk, hogyan mentette meg a Codex Sinaiticust a Sínai-hegynél épült Szent Katalin-kolostorban a szemétkosárból, épp mielőtt elégették volna, mint értéktelen régi könyvet. Háromszor utazott erre a helyre 1844 és 1859 között, míg végül sikerült Európába hoznia ezt a híres kéziratot.

Tischendorf több mint száz könyvet adott ki élete folyamán, melyek közül sok pusztán a Biblia szövegének közzététele. Elégedetten tekinthetett vissza munkájára, amelynek alapján a hozzá hasonló meggyőződésű tudósoknak sikerült meggyőzni koruk kritikus szemléletű teológusait, hogy az újszövetség szövege több bizalmat érdemel, mint amennyire korábban méltatták. Amikor 1874-ben vakon meghalt, már csak három újszövetségi könyv apostoli szerzőségét vitatták, a többit általánosan elfogadták a Bibliakutatók.

Tischendorf munkássága az apostolok halála és a korai kéziratok közötti űrt kb. 200 évre csökkentette. Ezután következett az a korszak, amikor Egyiptomban görög nyelvű papiruszok százai és ezrei kerültek napvilágra, melyek között sok volt az ősi Bibliai kézirattöredék, néhány az i.sz. III. századból való. Ezek olyan bőséges nyelvi anyagot jelentenek számunkra, hogy segítségükkel jobban megérthetjük a görög újszövetség szövegét, mint azelőtt.

A legnagyobb jelentőségű újszövetségi vonatkozású felfedezés az ún. Chester Beatty-papiruszok egyiptomi felfedezése volt, melyek a négy evangélium és az Apostolok cselekedetei részleteit, tovább Pálnak tíz csaknem teljes levelét és Jelenések könyvét tartalmazzák. Ezeket az i.sz. III. évszázad elején írták, és az újszövetségnek olyan szövegét őrizték meg a számunkra, amely száz évvel közelebb áll az eredeti kéziratokhoz, mint ami korábban birtokunkban volt. Tehát az eredetiek és a kéziratok közötti távolság valamivel több, mint száz évre zsugorodott, így nagyon közel jutottunk a közvetlenül az apostolok kezéből kikerült könyvekhez. Ezek a kéziratok is azt erősítették meg, amit a konzervatív tudósok egész idő alatt hittek: semmilyen jelentős változás nem történt a Biblia szövegében az idők folyamán, és a kéziratok közötti eltérések helyesírási, nyelvtani hibák, illetve olyan jellegű hibák, melyeket általában elkövetnek, ha a könyveket kézzel kell másolni évszázadokon át.

János evangéliuma volt az egyik általánosan el nem fogadott könyv. Az újszövetség tudósainak nagy része olyasvalakinek tulajdonította ezt az evangéliumot, aki az i.sz. II. század közepén élt, tehát nem János apostolnak. Ezt a téves feltevést először egy ismeretlen szerző evangélium-töredéke ingatta meg, amely a második század első feléből származik, és a negyedik evangéliumból vett idézeteket tartalmaz. Ez a felfedezés azt bizonyítja, hogy az i.sz. II. század első felében János evangéliuma már ismert volt Egyiptomban. Amikor 1935-ben ezt a töredéket megjelentették, a tudósok belátták, hogy felül kell vizsgálniuk János evangéliumával kapcsolatos álláspontjukat.

Csak néhány hét telt el, és egy másik, még szenzációsabb leletre bukkantak, mely bizonyította, hogy János evangéliumát az apostoli korban írták. A manchesteri John Rylands Könyvtárban egy kicsiny papiruszdarabkát találtak, melyen János 18. fejezetének néhány verse olvasható. A szakértők egyetértenek abban, hogy a már néhány éve a könyvtár tulajdonában lévő papiruszdarabkát Egyiptomban írták, ahol találták is -, éspedig az i.sz. II. évszázad elején, így ez a létező legkorábbi újszövetségi kézirattöredék. Ha tehát az i.sz. II. század elején János evangéliumát már ismerték és másolták Egyiptomban, ez azt jelenti, hogy bizonyos ideje már forgalomban kellett hogy legyen. Ahhoz, hogy Kis-Ázsiából, ahol a hagyomány szerint írták, a Nílus menti országba jusson, időre volt szükség. Ezért logikus a következtetés, hogy ezt a Bibliai könyvet az i.sz. I. század fordulója előtt, azaz az apostoli korban írták. A felfedezés óta már olyan híres tudósok is, mint Deissmann, Dibelius, Kenyon és Goodspeed úgy nyilatkoztak, hogy a negyedik evangélium az apostoli korból származik.

Minden bizonnyal a gondviselés műve, hogy az újszövetség jelenleg birtokunkban lévő legkorábbi kézirattöredéke épp egy vitatott könyvből származik, és nem egy olyanból, amelyet az egész tudós világ elfogad. Ha ez a töredék a Római levél egy részletét tartalmazta volna, csupán erkölcsi értéke lenne, mert csak azt bizonyítaná, amit egyébként is mindenki vall, hiszen a kritika sem kérdőjelezi meg Pál szerzőségét a Római levelet illetően. Csak egyetlen más felfedezés vetekedne a John Rylands Könyvtár János-töredékével, éspedig Péter második levelének egy korai kézirata, vagy annak részei, mivel ennek a könyvnek az apostoli szerzőségét még mindig erősen vitatják az újszövetség tudósai.





Amennyiben kérdései vannak, vagy szeretne többet megtudni egy adott témáról, várjuk levelét, vagy adj hozza a Kedvenceidhez!