Buddhizmus

A Buddhizmus - amit a századfordulón még alig ismertek Ázsián kívül - ma világvallás. Igen, sok nyugati ember meglepve állapítja meg, hogy szomszédságában terjed és virágzik a buddhizmus. Ez túlnyomórészt a nemzetközi viszonylatban megfigyelhető menekülthullámok következménye. Sok ázsiai közösség alakult ki Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Ausztráliában és a föld más részein. Egyre több bevándorló ereszt gyökeret új hazájában, s természetesen magával hozza a vallását is. Számos nyugati ember ily módon találkozik első ízben a buddhizmussal. Ez, valamint a hagyományos egyházak engedékenysége és szellemi hanyatlása előidézte, hogy néhány ember áttért erre az új vallásra (2Timótheus 3:1, 5).

Az 1989 Britannzca Book of the Year jelentése szerint a buddhizmusnak világszerte mintegy 300 millió követője van, ebből körülbelül 200 000 Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, 500 000 Latin-Amerikában, 300 000 pedig a Szovjetunióban él. A buddhizmus legtöbb híve azonban még mindig az ázsiai országokban található: Srí Lankában, Mjanmában (Burmában), Thaiföldön, Japánban, Koreában és Kínában.

A forrás megbízhatósága kérdéses

Mindaz, ami Buddha életéről ismert, főként kanonikus szövegeken alapul, amelyek többsége az ősi India egyik nyelvén, Páli nyelven íródott. Buddha korából nem áll rendelkezésünkre olyan forrásanyag, amely beszámol Sziddhárta Gautamáról, e vallás alapítójáról, aki az i. e. VI. században élt Észak-Indiában. Ez persze felvet egy kérdést. Fontosabb azonban az: Mikor és hogyan keletkeztek a kanonikus szövegek?

A buddhista hagyomány szerint nem sokkal Gautama halála után összehívtak egy 500 szerzetesből álló zsinatot, amelynek meg kellett állapítania, melyek a mester eredeti tanításai. A buddhista tudósok és történészek gyakran vitatják, hogy ez a zsinat valóban összeült-e. Fontos azonban megfigyelni: azt még a buddhista szövegek is elismerik, hogy az eredetinek vélt tanításokat nem foglalták írásba, a tanítványok tartották emlékezetükben azokat. A szent szövegek tényleges leírásáig még hosszú idő telt el.

Az i. sz. IV. és VI. századból származó Srí Lanka-i krónikák szerint ezeknek a kanonikus szövegek-nek a legkorábbi írásba foglalása páli nyelven az i. e. I. században, Vattagámani király uralkodása idején történt meg. Más írásos beszámolókat Buddha életéről egészen az I. sz., sőt inkább az V. századig nem készítettek, tehát közel ezer évvel Buddha kora utánig.

Egyrészt az 'életrajzokat' későn írták és tele vannak legendákkal meg mítoszokkal, másrészt a legrégebbi kanonikus szövegek egy hosszú szóbeli átadási folyamat eredményei, s e folyamat alatt nyilvánvalóan több módosítás és kiegészítés történt.

Buddha fogantatása és születése

Figyeljük meg például a következő szemelvényeket a Páli nyelvű kánon részét képező Jataká-ból és az i. sz. második századi szanszkrit nyelvű, Buddha életéről szóló Buddha-csaritá-ból! Az első beszámoló arról szól, hogy Buddha édesanyja, Maha-Májá királyné hogyan foganta őt álomban.

Négy őrző angyal jött, felemelte őt a dívánnyal együtt, és elvitte őt a Himalájára ... Azután ezen őrző angyalok feleségei jöttek, elvezették őt az Anotattatóhoz, s ott megfürdették, hogy lemossák róla az emberi szennyet ... Nem messze onnan van az Ezüsthegy, s annak csúcsán az aranypalota. Ott fejrészével kelet felé elhelyeztek egy isteni díványt, s arra lefektették a királynét. Ekkor a leendő Buddha csodálatos fehér elefánttá változott ... felment az Ezüst-hegyre ... jobb oldalával a dívány felé fordulva, háromszor körüljárta azt, megérintette édesanyja jobb oldalát, s mintegy belépett az ő méhébe. Így történt a fogantatás a nyári napfordulati ünnepség idején.

Amikor a királyné elmondta álmát férjének, a királynak, az hívatott 64 kitűnő hindu papot, enni adott nekik és felöltöztette őket, majd kérte tőlük az álom megfejtését. A papok magyarázata így hangzott: Légy nyugodt, ó nagy Király! ... Fiad születik. Ha az otthoni életet választja majd, király lesz, a világ ura; ha azonban elhagyja otthonát és visszavonul a világtól, Buddha lesz, elűzi a bűn felhőit és a világ ostobaságát. Azután állítólag 32 csoda történt

Akkor szinte egyetlen csapásra megingott, megremegett és megrázkódott mind a tízezer világ . . . Minden pokolban kialudt a tűz; . . . minden embernek megszűnt a betegsége; . . . minden hangszer megszólalt, jóllehet senki nem érintette meg őket; . . . a nagy óceánban édesvíz volt; . . . a tízezer világ mindegyike olyan lett, mint megannyi koszorú, telve a legnagyobb pompával.

Azután a sal-fák kertjében, amelynek neve Lumbini-kert volt, igen szokatlan módon megszületett Buddha. Amikor a királyné meg akarta fogni a ligetben lévő legmagasabb sal-fa egyik ágát, a fa lehajolt hozzá. A királyné megkapaszkodott az ágban, s állva szülte meg a fiát.

Úgy jött elő anyja méhéből, mint ahogy egy prédikátor a szószékről vagy egy ember a lépcsőről lejön; mindkét kezét és lábát kinyújtotta, s nyoma sem volt rajta az anyja méhéből származó bármely tisztátalanságnak ... Amint a [leendő Buddha] megszületett, két lábbal szilárdan megállt a földön, egy fehér baldachin alatt hét lépést tett északnak, elnézett valamennyi égtáj felé, majd semmihez sem hasonlítható hangon így kiáltott: Az egész világon én vagyok a legjobb és a legfőbb; ez volt utolsó születésem; soha többé nem fogok újraszületni.

Ugyanilyen bonyolult elbeszélések vannak gyermekkoráról, találkozásairól az őt tisztelő fiatal nőkkel, vándorlásairól, s életének szinte minden eseményéről. Talán nem meglepő, hogy ezeket a beszámolókat a legtöbb tudós legendának vagy mítosznak tartja. A sok legenda és csodás történet miatt lehetetlen Buddha életéről történelmi beszámolót összeállítani.

Mindezek ellenére széles körben ismeretes egy hagyományos beszámoló Buddha életéről. A Colombóban (Srí Lanka) megjelent egyik modern szöveg, A Manual of Buddhism a következő leegyszerűsített változatot tarfalurazza: Az i. sz. 623-as év májusában, holdtöltekor született Nepálban egy indiai Sákja herceg, név szerint Siddhattha Gotama. Édesapja Suddhodana király volt, anyja pedig Maha-Májá királyné, aki néhány nappal a gyermek születése után meghalt, s a csecsemő nevelőanyja Maha Pajapati Gotami lett. Tizenhat éves korában feleségül vette unokatestvérét, a szépséges Jasodhara hercegnőt. Házasságkötése után közel tizenhárom évig élt fényűző életet boldog tudatlanságban, mit sem sejtve a palota kapuin kívüli élet viszontagságairól.

Az idő előrehaladtával fokozatosan sejtette meg az igazságot. Életének 29. évében, amely fordulópont lett számára, megszületett a fia, Ráhula. Leszármazottját akadálynak tekintette, mert felismerte, hogy kivétel nélkül mindenki, aki megszületik, ki van szolgáltatva a betegségnek és a halálnak. Világossá vált tehát előtte a szenvedés egyetemessége, és elhatározta, hogy megtalálja a csodaszert az emberiség ezen általános betegségére. Feladta a királyi örömöket, s egy éjjel elhagyta otthonát ... levágta haját, az aszkéták egyszerű köntösét öltötte magára, és az igazság keresésére indult.


Ez a néhány életrajzi részlet, amit a születési év kivételével általánosan elfogadnak, éles ellentétben áll a kanonikus szövegek-ben található történetekkel.

A megvilágosodás - hogyan történt?

Mi volt az előbb említett fordulópont Sziddhárta életében? A fordulat akkor történt, amikor először látott egy beteget, egy aggastyánt és egy halottat. Ez a tapasztalat kínzó kérdést vetett fel benne az élet értelmével kapcsolatban: Vajon az ember csupán azért születik, hogy szenvedjen, megöregedjen és meghaljon? Azután állítólag találkozott egy szent emberrel, aki az igazságot keresve lemondott a világ örömeiről. Ez arra indította Gautamát, hogy családját, birtokait és hercegi nevét elhagyva a következő hat évet hindu tanítók és guruk között töltse. Tőlük várta a választ, de mindhiába. A beszámolókban az áll, hogy átadta magát a meditációnak, böjtölt, gyakorolta a jógát és szigorú aszkéta életet élt. Mégsem találta meg az elmebeli békét, s nem jutott el a megvilágosodásra.

Végül is megértette, hogy a szigorú aszkézis éppen olyan haszontalan volt, mint korábbi élete a teljes bőségben. Attól kezdve követtea - saját elnevezése szerinti - középutat, s kerülte mind az egyik, mind a másik szélsőséges életmódot. Meg volt győződve arról, hogy létezik válasz a kérdésére, de azt csak a meditáció által találhatja meg. Ezért letelepedett egy pipai-fa, vagyis egy indiai fügefa alá, és átadta magát a meditációnak. Négy hétig (egyesek szerint hét hétig) állhatatosan folytatta azt, ellenállva Mára, az ördög valamennyi támadásának és kísértésének, míg végül állítólag felülemelkedett minden ismereten és minden megértésen. Akkor érte el a megvilágosodást.

Ily módon Gautama - a buddhista terminológia kifejezésével élve - a Buddhává, azaz a Felébredetté vagy a Megvilágosodottá vált. Elérte végső célját, a nirvánát: a tökéletes béke és megvilágosodás állapotát, amely mentes a vágytól és a szenvedéstől. Sákjamuni (a Sákja-törzs bölcse) néven is ismertté vált, s gyakran nevezte magát tathágatónak (az, aki így [tanítani] jött). A különböző buddhista szektáknak azonban más-más nézetük van erről. Néhányan csupán embernek tartják őt, aki a maga számára megtalálta a megvilágosodáshoz vezető utat, azután megtanította arra követőit. Mások úgy tekintik őt, mint a buddhák sorának utolsó tagját, aki lejött a földre, hogy hirdesse vagy újjáéleszsze a dharmát (páli nyelven: dhamma), Buddha tanítását vagy útját. Megint mások boddhiszatvának tartják, azaz olyasvalakinek, aki elérte a megvilágosodást, de elhalasztotta a nirvánába való belépést, hogy segítsen másoknak a megvilágosodás keresésében. Bárhogy legyen is a dolog, ez az esemény, a megvilágosodás a buddhizmus valamennyi iskolájában rendkívül fontos helyet foglal el.

A megvilágosodás

Miután elnyerte a megvilágosodást és legyőzte kezdeti tétovázását, Buddha elkezdte tanítani másoknak újonnan talált igazságát, a dharmát. Első és valószínűleg legfontosabb prédikációját egy Benáresz közelében levő szarvasparkban tartotta öt bhiksu - tanítvány vagy szerzetes - előtt. Ebben azt tanította: az embernek ahhoz, hogy megtalálja a megmentést, az érzéki gyönyöröket és az aszkétizmust egyaránt kerülnie kell, s a középutat kell követnie. Ezenkívül meg kell értenie és figyelembe kell vennie a négy nemes igazság-ot, amely röviden a következőképpen foglalható össze:

1. Minden létezés szenvedés.
2. A szenvedés a vágyból és a sóvárgásból támad.
3. A vágy megszűnése a szenvedés végét jelenti.
4. A vágy megszűnéséhez vezető út a nyolcszoros út, ami szabályozza a viselkedést, a gondolkodást és a hitet.


Ez a középút-ról és a négy nemes igazság-ról tartott prédikáció ismerteti a megvilágosodásnak és Buddha összes tanításának a lényegét. (Ezzel szemben vö. Máté 6:25-34; 1Timótheus 6:17-19; Jakab 4:1-3; 1János 2:15-17.) Gautama nem állította azt, hogy prédikációja isteni ihletésű; magának tulajdonította beszédét. Úgy tartják, hogy a halálos ágyán Buddha ezt mondta tanítványainak: Egyedül az igazság legyen megmentésetek vezérfonala; ne tekintsetek segítségért magatokon kívül senkire! Buddha szerint a megvilágosodás tehát nem Istentől jön, hanem azáltal, hogy az ember személyesen fáradozik a helyes gondolkodásmód kialakításán és azon, hogy jó cselekedeteket vigyen véghez.

Nem nehéz megérteni, miért fogadták szívesen ezt a tanítást az akkori indiai társadalomban. Azért, mert elítélte egyrészt a hindu brahmanok, vagyis a papi kaszt kapzsiságát és korrupt vallási szokásait, másrészt a jainisták szigorú aszkézisét, valamint más misztikus kultuszokat. Buddha tanításai véget vetettek az áldozatoknak és a rítusoknak, a megszámlálhatatlanul sok istennek és istennőnek, valamint a kasztrendszernek, amely az emberek életének minden területét uralta s a népet rabszolgaságban tartotta. Röviden, ez a tanítás szabadságot ígért mindazoknak, akik Buddha útját követték.

A buddhizmus hatása

Miután öt bhiksu elfogadta Buddha tanításait, megalapították az első szanghát, vagyis szerzetesrendet. Megvolt tehát a buddhizmus három ékköve(triratna): a Buddha, a dharma és a szangha - ezeknek kell segíteniük az embereknek eljutni a megvilágosodás útjára. Ilyen előkészületek után Gautama, a Buddha elindult, hogy prédikáló körutat tegyen a Gangesz völgyében. Mindenféle rendű és rangú emberek hallgatták meg és lettek a tanítványai. Halálakor, azaz 80 éves korában már közismert ember volt, s nagy tiszteletben tartották. Tanítványaihoz intézett utolsó szavai állítólag ezek voltak: Minden múlandó, ami csak létezik. Szorgalmasan törekedjetek önmagatok megmentésére!

Az i. e. III. században, mintegy 200 évvel Buddha halála után uralkodott a buddhizmus legnagyobb pártfogója, Asóka király, aki hatalmába kerítette India legnagyobb részét. A hódításaival járó mészárlás és felfordulás elszomorította, ezért elfogadta és állami támogatásban részesítette a buddhizmust. Vallási szobrokat emeltetett, zsinatokat hívott össze és arra buzdította az embereket, hogy éljenek Buddha tanításai szerint. Asóka buddhista misszionáriusokat is küldött India minden részébe, valamint Srí Lankára, Szíriába, Egyiptomba és Görögországba. Elsősorban Asóka erőfeszítései következtében a buddhizmus, az egykori indiai szekta világvallássá nőtt.

Srí Lankából a buddhizmus kelet felé Mjanmába (Burmába), Thaiföldre, valamint Indokína. különböző részeire jutott el. Északon elérte Kasmírt és Közép-Ázsiát. Ezekről a területekről már az i. sz. I. században átkeltek buddhista szerzetesek a veszélyes hegyeken, keresztül utaztak a kopár területeken, hogy elvigyék a vallásukat Kínába. Kínától már csak egy lépés volt Korea és Japán. A buddhizmus eljutott Tibetbe, India északi szomszédjához is; összekeveredett a helybeli hitnézetekkel, s létrejött a lámaizmus, amely az ottani vallási és politikai életet egyaránt uralta. Az i. sz. VI-VII. századra a buddhizmus erősen meggyökeresedett Délkelet-Ázsia egész területén és a Távol-Keleten.

Mialatt a buddhizmus hatása más országokban egyre erősödött, Indiában fokozatosan csökkent. A szerzetesek olyan mélyen belebonyolódtak a filozófiába és a metafizikába, hogy elvesztették a kapcsolatot laikus követőikkel. A királyi pártfogás megszűnése, valamint a hindu eszmék és szokások átvétele tovább gyorsította a buddhizmus hanyatlását Indiában. Még a buddhisták szent helyei is pusztulásnak indultak, például Lumbini, ahol Gautama született és Buddhagaja, ahol elérte a megvilágosodás-t. A XIII. századra a buddhizmus gyakorlatilag eltűnt szülőföldjéről, Indiából.

A XX. században ismét megváltozott a buddhizmus arculata. A Kínában, Mongóliában, Tibetben és a délkeletázsiai országokban tapasztalható politikai forrongás megsemmisítő csapást mért rá. Kolostorok és templomok ezreit rombolták le, szerzetesek és apácák százezreit űzték el, börtönözték be vagy gyilkolták meg. Ennek ellenére ezekben az országokban még mindig világosan felismerhető a buddhizmusnak az emberek gondolkodásmódjára és szokásaira gyakorolt hatása.

Európában és Észak-Amerikában úgy tűnik nagy tetszésre talál az a buddhista elképzelés, miszerint az igazságot mindenkinek saját magában kell keresnie; az emberek a meditációs gyakorlatok segítségével akarnak elmenekülni a nyugati élet zűrzavarából. Érdekes módon a Living Buddhism című könyv előszavában Tenzin Gyatso, a száműzetésben élő tibeti dalai láma ezt írta: A buddhizmus szerepe ma talán az, hogy a nyugati világ embereit emlékeztesse életük szellemi dimenziójára.

A buddhizmus irányzatai

Bár a buddhizmusról általában mint egyetlen vallásról beszélnek, valójában több különböző iskolára vált szét. Mivel Buddha természetét és tanításait mindegyik másként magyarázza, minden iskolának megvannak a saját tantételei, szokásai és iratai. Ezek az iskolák számtalan további csoportra és szektára bomlottak, amelyek közül sok erősen a helyi kultúra és a helyi hagyományok hatása alatt áll.

A therváda (idősek útja) vagy hínajána (kis szekér), a buddhizmus egyik irányzata elsősorban Srí Lankán, Mjanmában (Burmában), Thaiföldön, Kambodzsában és Laoszban virágzik, s néhányan konzervatív iskolának tekintik. Azt hangsúlyozza, hogy ha az ember el akarja nyerni a bölcsességet és gondoskodni akar a saját megmentéséről, akkor le kell mondania a világról és szerzetesként kell élnie, azaz át kell adnia magát egy kolostorban a meditációnak és a tanulmányozásnak.

Az említett országok némelyikében gyakran lehet találkozni borotvált fejű fiatal férfiak csoportjával, akik sáfránysárga köntösben, mezítláb járnak és magukkal viszik alamizsnatálaikat, hogy a laikus hívőktől - akiknek feladata az ő támogatásuk - megkapják a napi szükségletük fedezetét. Megszokott dolog, hogy a férfiak legalább életük egy bizonyos részét kolostorban töltik. A kolostori élet végső célja az, hogy az ember arhat legyen, azaz olyasvalaki, aki elérte a szellemi tökéletességet és a megváltást az újraszületések szenvedéssel teli körforgásából. Buddha megmutatta az utat; mindenki maga dönti el, követi-e azt.

A mahájána (nagy szekér) elnevezésű buddhista irányzat leginkább Kínában, Koreában, Japánban és Vietnámban terjedt el. Ezt az iskolát azért nevezik így, mert Buddha azon tanítását hangsúlyozza, miszerint: Az igazság és a megmentés útja mindenkié, éljen bár barlangban, kolostorban vagy házban ... Nem csupán azoké, akik lemondtak a világról. A mahájána alapgondolata szerint Buddha szeretete és könyörülete oly nagy, hogy senkitől sem tagadja meg a megmentést. Ez az irányzat azt tanítja, hogy mivel a Buddha-természet minden ember sajátja, mindenkiből lehet Buddha, megvilágosult vagy boddhiszatva. A megvilágosodás nem a szigorú önfegyelem által érhető el, hanem a Buddhába vetett hit és a valamennyi élőlény iránt tanúsított együttérzés által. Ez nyilvánvalóan jobban megfelel a gyakorlatiasan gondolkodó tömegeknek. A szabadabb felfogás miatt azonban számtalan csoport és szekta alakult ki.

A Kínában és Japánban létrejött sok mahájána közé tartozik a Tisztaság Földje és a zen. Az előbbi középpontját az Amida Buddha megmentő erejébe vetett hit alkotja; Amida Buddha újraszületést ígért követőinek a Tisztaság Földjén, vagyis a nyugat Paradicsomában, a gyönyör és az öröm istenek és emberek lakta országában. Onnan már csak egy lépés a nirvána. Azáltal, hogy ismételgetik - néha akár naponta ezerszer is - az Amida Buddhába vetem hitemet imát, a hívók megtisztulnak, s így elnyerik a megvilágosodást és újra fognak születni a nyugat Paradicsomában.

A zen buddhizmus (a kínai csap iskola) nevét a meditálásra vezeti vissza. A csan (kínai) és a zen (japán) szavak megfelelnek a szanszkrit dhjána kifejezésnek, ami meditációt jelent. Ez az iskola azt tanítja, hogy a tanulmányozás, a jó cselekedetek és a szertartások kevés hasznot hoznak. Miközben az ember egyszerűen olyan megfejthetetlen rejtélyeken töpreng, mint például: Hogyan hangzik az, ha csak egy kézzel tapsolunk? vagy: Mit találunk ott, ahol semmi sincs? - elérheti a megvilágosodást. A zen buddhizmus misztikus jellege jut kifejezésre a virágkötészet kifinomult művészetében, a kalligráfiában, a tusrajzokban, a költészetben, a kertépítésben stb., s ezek Nyugaton kedvező fogadtatásra találtak. Ma sok nyugati országban található zen meditációs központ.

Végül érdemes megemlíteni a tibeti buddhizmus-t, azaz a lámaizmus-t. A buddhizmusnak ezt a formáját néha mantrajanának (martra szekér) is nevezik, mert egyik fő jellegzetessége a mantrá-k használata; a martra értelmes vagy értelmetlen szótagok sora. A bölcsesség és a könyörületesség helyett a lámaizmusban a szertartásokra, az imákra, a mágiára és a spiritizmusra helyezik a hangsúlyt. Az imákat napjában több ezerszer elismétlik az imafüzérek és az imamalmok segítségével. A bonyolult szertartások csak a lámák, vagyis kolostorfőnökök szóbeli utasításai által sajátíthatók el. Legismertebb a dalai láma és a pancser láma; ha egyikük meghal, akkor egy olyan gyermek keresésére indulnak, akiben szerintük a láma reinkarnálódott, s ő lesz a következő szellemi vezető. A láma megnevezést ezenkívül általánosságban minden szerzetesre is használják; volt idő, amikor a szerzetesek becslések szerint a tibeti lakosság egyötödét tették ki. A lámák egyben tanítók, orvosok, földbirtokosok és politikusok is voltak.

A buddhizmus ezen fő irányzatai további sok csoportra bomlottak. Némelyek egy bizonyos meghatározott vezetőt tisztelnek; például Japánban Nicsirent, aki azt tanította, hogy csak a mahájána Lótusz Szúsra tartalmazza Buddha írásba foglalt tanításait, továbbá Csin Haj apácát Tajvanon, akinek számos követője van. Ebben a vonatkozásban a buddhizmus nem különbözik lényegesen a számtalan felekezetre és szektára szétesett kereszténységtől. Valójában nem ritka, hogy a magukat buddhistának tartó emberek részt vesznek taoista vagy sintoista szokásokban, az ősök imádatában vagy a kereszténység szertartásaiban. Valamennyi buddhista szekta azt állítja, hogy hittételei és szokásai Buddha tanításain alapulnak.

A buddhizmus és Isten

A buddhizmus megtanít a tökéletes jósághoz és bölcsességhez vezető útra, személyes Isten nélkül; a legmagasabb ismerethez vezető útra, kinyilatkoztatás nélkül; ... a megváltás lehetőségéhez vezető útra, megváltó nélkül, a megmentéshez vezető útra, amelyen mindenki a saját maga megmentője (Bhikkhu Subhadra: Tbe Message af Buddbism, a Wbat Is Buddbism? című könyvből vett idézet nyomán).

A buddhisták ezek szerint ateisták? A Buddhist Lodge (London) által kiadott mbar jr Buddbism? című könyv erre a következeképpen válaszol: Ha ateisták alatt azok az emberek értendők, akik elutasítják a személyes Isten fogalmát, akkor mi ateisták vagyunk. Egy megváltoztathatatlan törvény által irányított világegyetem gondolatával éppoly könnyű szellemileg megbirkózni, mint egy távoli Szetnélyiségre vonatkozó elképzeléssel, aki valószínűleg soha nem lesz látható, akiről az ember nem tudja, hol tartózkodik, és aki valamikor régen a semmiből megteteli van ellenségeskedéssel, igazságtalansággal, esélyegyenlőtlenséggel, vég nélküli szenvedéssel és küzdelemmel.

Elméletileg tehát a buddhizmus nem támogatja az Istenbe vagy Teremtőbe vetett hitet. Azonban szinte minden olyan országban, ahol ma gyakorolják a buddhizmust, vannak buddhista templomok és sztúpák, ahol a hívő buddhisták imádkoznak, áldozatokat mutatnak be és kifejezésre juttatják tiszteletüket Buddha és a boddhiszatvák képmásai és relikviái előtt. Buddha, aki soha nem állította magáról, hogy ő az Isten, a szó szoros értelmében isten lett.

A Hármas kosár és más buddhista írások

Buddhának tulajdonított tanításokat szájhagyomány útján adták tovább, és csak évszázadokkal az ő halála után foglalták írásba Ezek az írások tehát a legjobb esetben is csupán azt tartalmazhatják, amit Buddha a későbbi generációkban élt követőinek véleménye szerint mondott vagy tett. A helyzetet tovább bonyolítja az a tény, hogy a buddhizmus addigra már sok iskolára esett szét. Így a különböző szövegek a buddhizmust más-más módon ábrázolják.

A legrégebbi buddhista szövegeket körülbelül az i. e. I. században írták páli nyelven, amely állítólag Buddha anyanyelve volt. Ezeket az írásokat a therváda iskola hitelesnek ismeri el. Harmincegy könyvből állnak. A könyveket három gyűjteménybe foglalták, s azokat Tipitakána (szanszkrit nyelven: Tripitaka) nevezik, amelynek jelentése: Hármas kosár vagy Hármas gyűjtemény. A Vinaja pitaka (A diszciplína kosara) elsősorban a szerzetesekre és az apácákra vonatkozó előírásokkal és szabályokkal foglalkozik. A Szutta pitaka (Tanbeszédek kosara) Buddhának és legjelentősebb tanítványainak prédikációit, példabeszédeit és mondásait tartalmazza. Az Abhidammapitaka (A dogmatika kosara) pedig a buddhista tanításokhoz fűzött magyarázatokat közli.

A mahájána iskola írásai többnyire csak szanszkrit, kínai és tibeti nyelven léteznek, s igen terjedelmesek. Egyedül a kínai szövegek több mint 5000 kötetből állnak. Sok olyan dolgot tartalmaznak, ami nem volt benne a korábbi írásokban; például beszámolókat a Buddhákról, akiknek száma annyi, ahány homokszem van a Gangeszban, s akik állítólag sok millió évig élnek s mindegyikük a maga Buddha világának élén áll. Nem túlzás az egyik író azon megjegyzése, miszerint ezeket a szövegeket az egymáshoz viszonyított eltérés, a gazdag fantázia, az érdekes személyiségek ábrázolása és a gyakori ismétlődés jellemzi.

A tisztán elméleti tanulmányokat természetesen csupán néhány ember képes megérteni. Következésképpen az, ami a buddhizmusból később kifejlődött, nagyon távol van attól, amit Buddha eredetileg akart. A Vinaja pitaka szerint Buddha szándéka az volt, hogy tanításait ne csupán a tanult emberek, hanem mindenki megértse. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy elképzelései a köznép nyelvén és ne a hinduizmus szent holt nyelvén terjedjenek. A therváda buddhisták ellenvetésére - miszerint a mahájána könyvek nem kanonikusak - a mahájána követői azt válaszolják, hogy Gautama Buddha először az egyszerű és tanulatlan népet tanította, de később a tanultaknak és a bölcseknek a mahájána könyvekben nyilvánította ki tanításait.

A kárina és a szamszára körforgása

Bár a buddhizmus bizonyos fokig megszabadította az embereket a hinduizmus bilincseitől, alapvető elképzelései mégis a kármáról és szamszáráról szóló hindu tanítások örökségének tekinthetők. A Buddha által eredetileg tanított buddhizmus abban különbözik a hinduizmustól, hogy tagadja a halhatatlan lélek létezését, s az egyénről mint a fizikai és szellemi erők egyesüléséről beszél. Tanításai mégis azon elképzelés körül forognak, miszerint minden ember számtalan újraszületésen át életről életre vándorol (szamszára), s elszenvedi múltbeli és jelenlegi tetteinek következményeit (kárura). Bár a megvilágosodás és e körforgásból történő megszabadulás üzenete vonzónak tűnik, néhányan felteszik a kérdést: Mennyire szilárd ennek az üzenetnek az alapja? Mi a bizonyítéka annak, hogy valakinek a szenvedései előző életében véghezvitt cselekedeteinek a következményei? És bizonyítható-e egyáltalán, hogy létezik előző élet?

A kárura törvényének egyik magyarázata így hangzik:
A kamura [a kárura megfelelője páli nyelven] maga is törvény. De ebből nem következik az, hogy léteznie kell egy törvényalkotónak. Az általános természeti törvények, mint például a gravitáció törvénye, nem feltételeznek törvényalkotót. Ugyanez igaz a kárura törvényére is. A saját területén belül egy független külső uralkodó erő beavatkozása nélkül is működik (A Manual of Buddhism).

Vajon logikus ez a végkövetkeztetés? Vajon a természet törvényei valóban nem feltételeznek törvényalkotót? Dr. Wernher von Braun rakétaszakértő egy alkalommal kijelentette: A világegyetemben uralkodó természeti törvények annyira pontosak, hogy számunkra nem okoz nehézséget egy olyan űrhajó megépítése, amely elrepül a holdra, s amelynek repülési idejét a másodperc töredékének pontosságával ki tudjuk számítani. Ezeket a törvényeket minden bizonnyal megalkotta valaki. A Biblia beszél az ok és okozat törvényéről is, amikor ezt írja: Isten nem hagyja magát kicsúfolni. Mert amit az ember elvet, azt fogja learatni is (Galata 6:7). Ahelyett, hogy azt mondaná ez a törvény nem feltételez törvényalkotót, rámutat arra, hogy Isten nem hagyja magát kicsúfolni, amiből arra lehet következtetni, hogy ezt a törvényt annak Alkotója, Isten léptette érvénybe.

A Bibliában ez áll: a bűnért járó fizetség a halál és: mert aki meghalt, megszabadult a bűntől. Még a bíróságok is elismerik, hogy ugyanazért a bűncselekményért senkit sem szabad kétszer megbüntetni. Miért kellene tehát annak, aki a halálával már megfizetett a bűneiért, újra megszületnie csak azért, hogy múltbeli cselekedeteinek következményeként ismét szenvedjen? S hogyan tudná valaki megbánni a bűneit és megjavulni anélkül, hogy tisztában lenne azzal: milyen cselekedeteiért kapja a büntetést? Vajon igazságos lenne ez? Összeegyeztethető lenne ez azzal a könyörületességgel, amely állítólag Buddha legkiemelkedőbb tulajdonsága? Ezzel szemben a Biblia, miután ezt állítja: a bűnért járó fizetség a halál, a továbbiakban így ír: az ajándék pedig, amit Isten ad, örökké tartó élet a mi Urunk Jézus Krisztus által. Igen, a Biblia tartalmazza azt az ígéretet, miszerint Isten megszüntet majd minden romlottságot, megszünteti a bűnt és a halált, s szabadságot és tökéletességet hoz az egész emberiség számára (Róma 6:7, 23; 8:21; Ésaiás 25:8).

Az újraszületést a buddhizmus a következőképpen magyarázza: Egy létezés nem más, mint fizikai és szellemi erők és energiák egyesülése. Az, amit mi halálnak nevezünk, a fizikai test működésének teljes leállása. De vajon a test működésének megszűnésével együtt mindezen erők és energiák is megbénulnak? A buddhizmus válasza: 'Nem.' Az akarat, az elszántság, a kívánság és a létezés, az élet folytatása, a gyarapodás iránti vágy hatalmas erő, olyan erő, amely minden élőlényt, mindent, ami létezik, sőt az egész világot mozgatja. Ez a legnagyobb erő a világon. A buddhizmus szerint ez az erő nem szűnik meg a test működésének leállásával a halál pillanatában, hanem mindig újra kifejezésre jut egy másik formában, miáltal is egy új lét keletkezik, s ezt nevezik újraszületésnek.

A fogamzás pillanatában egy gyermek a szüleitől génjeinek 50-50 százalékát kapja meg. Lehetetlen tehát, hogy 100 százalékosan megfeleljen valakinek, aki előzőleg már létezett. Az újraszületés semmiféle ismert természeti törvénnyel nem támasztható alá. Azok az emberek, akik hisznek az újraszületésről szóló tanításban, bizonyítékként leggyakrabban azoknak az élményeit idézik, akik olyan arcokra, eseményekre és helyekre képesek visszaemlékezni, amelyeket azelőtt nem ismertek. Logikus ez? Ha azt állítjuk, hogy annak a személynek, aki részletesen be tud számolni a múlt eseményeiről, élnie kellett abban az időben, akkor azt is ki kellene jelentenünk, hogy annak a személynek, aki meg tudja mondani a jövőt - és sokan vannak, akik saját bevallásuk szerint képesek erre - élnie kellett a jövőben. De nyilvánvalóan nem erről van szó.

Buddha kora előtt több mint 400 évvel a Biblia már beszélt az életerőről. Arról, hogy mi történik az ember halálakor, ezt írja: Akkor a por visszatér a földbe, ahogyan volt, a szellem pedig visszatér az igaz Istenhez, aki adta azt (Prédikátor 12:9). A szellem szó a héber ru'ach szó fordítása; ez azt az életerőt jelenti, amely minden élő teremtményt mozgásban tart, embert és állatot egyaránt (Prédikátor 3:18-22). Azonban lényeges különbség, hogy a ru'ach valójában személytelen erő; nincs saját akarata, nem őrzi meg az elhunyt személyiségét vagy jellemvonásait. A halál pillanatában nem megy át egyik személyből a másikba, hanem visszatér az igaz Istenhez, aki adta azt. Más szóval, az eljövendő életbe vetett reménység - a feltámadásba vetett reménység - teljes egészében Isten kezében van (János 5:28, 29; Cselekedetek 17:31)

Nirvána - az elérhetetlen elérése?

Elérkeztünk Buddhának a megvilágosodásról és a megmentésről szóló tanításához. A buddhizmusban megmentésnek alapvetően a kárura és a szamszára törvényéből való kiszabadulást, valamint a nirvána elérését tekintik. És mi a nirvána? A buddhista szövegek szerint lehetetlen leírni vagy megmagyarázni, csupán tapasztalni lehet. Ez nem az ég, ahová valaki a halála után kerül, hanem egy olyan állapot, amit mindenki már az életében elérhet. Magának a szónak a jelentése: kifújás, kilehelés, eloltás. Egyesek meghatározása szerint tehát a nirvána: minden szenvedély és vágy megszűnése; megszabadulás minden érzéstől, például a fájdalomtól, a félelemtől, a kívánságtól, a szeretettől vagy a gyűlölettől; az örök béke, a nyugalom és a változatlanság állapota. Röviden: az egyéni lét megszűnése.

Buddha azt tanította, hogy az ember a megvilágosodást és a megmentést - a nirvána tökéletességét - nem valamely Isten vagy valamiféle külső erő segítségével éri el, hanem belülről, a saját erőfeszítései által, jó cselekedetek és helyes gondolatok által. Ez a következő kérdést veti fel: Származhat-e tökéletes a tökéletlentől? Vajon nem ugyanazt a tapasztalatot szereztük mi is, amit a héber Jeremiás próféta, aki ezt mondta: Nem a földből való emberre tartozik az ő útja. Nem a járókelő emberre tartozik, hogy irányítsa lépteit (Jeremiás 10:23). Ha az ember még az apró, mindennapi dolgokban sem képes teljesen ellenőrzése alatt tartani a cselekedeteit, vajon logikus azt hinni, hogy önmaga erőfeszítésével elérheti az örök megmentést? (Zsoltárok 146:3, 4).

Ahogy a futóhomokba süllyedt ember minden valószínűség szerint képtelen a saját erejéből kiszabadítani magát, ugyanúgy a bűn és a halál fogságában lévő emberiség is képtelen egymaga kiszabadulni helyzetéből (Róma 5:12). Buddha mégis azt tanította, hogy a megmentés kizárólag az ember saját erőfeszítésein múlik. Búcsúzóul így intette tanítványait: Magatokban bízzatok, ne a külső segítségben; az igazság legyen lámpásotok! Egyedül az igazság legyen megmentésetek vezérfonala; ne tekintsetek segítségért magatokon kívül senkire!

Néhány buddhista országban is sokan úgy vélik, hogy a nirvána elérése reménytelen, irreális vállalkozás, és csak ritkán adják át magukat a meditációnak. Azon kívül, hogy a Tipitaka céltalan tanulmányozásának szentelik magukat, törekszenek arra, hogy a társadalomban a jóakarat érzését és a békét erősítsék. Azt, hogy a jelenkorban ismét megélénkült az érdeklődés a buddhizmus tanításai iránt, a (japán) World Encyclopedia így kommentálja: A buddhizmus tanulmányozásakor minél inkább összpontosít valaki egy bizonyos irányzatra, annál inkább eltér eredeti céljától: attól, hogy útbaigazítást adjon az embereknek. Ebből a nézőpontból tekintve a buddhizmus pontos tanulmányozásának jelenkori áramlata nem jelenti szükségszerűen az élő hit megújulását. Sokkal inkább az figyelhető meg, hogy amikor valamely vallás bonyolult metafizikai tanulmányozás tárgyává válik, mint élő hit elveszti az erejét.

A buddhizmus alapvető elképzelése az, hogy az ismeret és a megértés megvilágosodáshoz és megmentéshez vezet. De a buddhizmus különböző iskoláinak bonyolult tantételei csupán a fent említett reménytelen helyzetet hozzák létre, s a legtöbb hívő nem érti a tanításokat. Számukra a buddhizmus nem jelent mást, mint hogy az ember jót cselekszik, illetve gyakorol néhány szertartást és betart egy-két egyszerű parancsolatot. Nem foglalkozik az élet olyan bonyolult kérdéseivel, mint például: Honnan jövünk? Miért vagyunk itt? Milyen jövő vár az emberre és a földre?

Megvilágosodás Isten nélkül?

A Buddha életéről szóló beszámolók elmondják, hogy egyik alkalommal, amikor Buddha a tanítványaival egy erdőben volt, felvett egy marék levelet és így szólt: Az, amit megtanítottam nektek, annyi, mint a kezemben lévő levelek; az, amit nem tanítottam meg nektek, annyi, mint az erdő összes levele. Buddha természetesen azt akarta ezzel mondani, hogy a tanítványokat mindannak, amit tudott, csak egy töredékére tanította meg. Azonban Gautama (Buddha) valami fontosat hagyott ki: szinte semmit nem mondott Istenről; másrészről azt sem állította soha, hogy ő maga az Isten. Állítólag azt mondta tanítványainak: Ha van Isten, akkor számomra elképzelhetetlen, hogy törődik a mindennapi dolgaimmal, nincsenek olyan istenek, akik az embernek segítenek vagy segíthetnek.

Ebből a szempontból a buddhizmus igen csekély szerepet játszik az igaz Isten keresésében. A The Encyclopedia of World Faiths megjegyzi: A korai buddhizmus nem vette figyelembe az Isten-kérdést, és bizonyára se nem tanította, se nem követelte meg az Istenben való hitet. Mivel azt hangsúlyozza, hogy mindenkinek magának kell keresnie a saját megmentését azáltal, hogy a megvilágosodás elérése érdekében magába merül, a buddhizmus agnosztikus, vagy éppenséggel ateista felfogást képvisel. Miközben azon igyekezett, hogy lerázza a hinduizmus babonáinak bilincseit és a mitikus istenek zavarba ejtő sokaságát, a buddhizmus a másik végletbe esett. Elvetette a Legfőbb Lényre vonatkozó alapvető elképzelést, amely lény akarata által létezik és működik minden (Cselekedetek 17:24, 25).

Ennek az egocentrikus és független gondolkodásmódnak az eredménye nem más, mint az évszázadok folyamán a sok iskola által kialakított legendák, hagyományok, bonyolult tanítások és magyarázatok valódi labirintusa. Aminek egyszerű megoldást kellett volna jelentenie az élet sokrétű problémáira, az olyan vallási és filozófiai rendszer lett, amely sokkal bonyolultabb annál, semmint hogy a legtöbb ember megérthetné. A megértés helyett az átlagos buddhista megelégszik a bálványok és ereklyék, istenek és démonok, szellemek és ősök imádatával, továbbá sok olyan szertartással és szokással, amelynek kevés köze van ahhoz, amit Gautama, a Buddha tanított. Nyilvánvaló tehát, hogy a megvilágosodás keresése Isten nélkül nem vezet eredményre.

Felhasznált irodalom: H.Glasenapp:Az öt világvallás; Az emberiség Isten keresése




Amennyiben kérdései vannak, vagy szeretne többet megtudni egy adott témáról, várjuk levelét, vagy adj hozza a Kedvenceidhez!