A Biblia eredete

A Biblia keletkezése

A Bibliát évszázadokkal Jézus születése előtt írták hithű zsidók többnyire héber nelven. Az első 39 könyvet Ószövetségnek nevezik. Az utolsó 27 könyvet keresztények írták, görögül, ezt Újszövetségként ismerjük. A belső bizonyítékok és a legrégibb hagyományok azt mutatják, hogy ezt a 66 könyvet több mint 1600 éven keresztül írták. Akkor kezdték el, amikor Egyiptom volt a legnagyobb hatalom, és akkor fejezték be, amikor Róma uralta a világot.

Több mint 3000 évvel ezelőtt, mikor a Biblia írása elkeződött, Izrael csupán egy kis nemzetet alkotott a sok közel-keleti nép között. Istenük Jahve(JVHV) volt, míg a szomszédos népek az istenek és istennők zavarba ejtő sokaságát tisztelték. Abban az időben nem csak az izraelitáknak volt vallásos irodalmuk. Más nemzetek is írtak olyan könyveket, amelyek vallásukat és nemzeti értékeiket tükrözték vissza. Például az akkád Gilgames-eposz Mezopotámiából és a Ras Shamra hősköltemények, amelyek ugariti nyelven születtek (ezt a nyelvet egykor a mai Szíria északi részén beszélték), kétségtelenül nagyon népszerűek voltak. A korszak hatalmas irodalmához tartoztak a különböző sumér istenségekhez szóló himnuszok és az akkád prófétai munkák.

Ezeknek a közel-keleti műveknek azonban közös lett a sorsuk. Feledésbe merültek, sőt már azokat a nyelveket sem beszélik, amelyeken íródtak. Létezésükről csupán az elmúlt években szereztek tudomást az archeológusok és a nyelvészek, s akkor fejtették meg, hogyan lehet elolvasni őket. Ugyanakkor a héber nyelvű Biblia első könyvei egészen napjainkig fennmaradtak, és még mindig sokan olvassák őket. Az a tény azonban, hogy ez az irodalom nagyrészt feledésbe merült, míg a héber Biblia fennmaradt, azt jelzi, hogy a Biblia ezektől jelentősen különbözik.

A Biblia tovább élése egyáltalán nem volt magától értetődő dolog. Azok a csoportok, amelyek közreműködtek létrejöttében, olyan komoly nehézsegekkel néztek szembe, hogy ennek a könyvnek a fennmaradása napjainkig valóban figyelemreméltó. A Krisztus előtti időben azok a zsidók, akik a Héber Iratokat (az Ószövetséget) írták, egy viszonylag kis nemzetet alkottak. Létük bizonytalan volt a kizárólagos hatalomért ismételten összeütköző erős politikai államok között. A nemzetek egész sorával kellett Izraelnek megküzdenie a fennmaradásáért, így például a filiszteusokkal, a moábitákkal, az ammonitákkal és az edomitákkal. Abban az időben, amikor a zsidók két királyságra voltak felosztva, a kegyetlen Asszír Birodalom gyakorlatilag eltörölte a föld színéről az északi királyságot, a Babiloniak pedig lerombolták a déli királyságot, és az embereket fogságba hurcolták, amelyből 70 évvel később csak egy maradék tért vissza hazájába.

Sőt, léteznek az izraeliták kiirtására tett kísérletekről szóló beszámolók is. Mózes napjaiban a fáraó elrendelte, hogy minden újszülött izraelita fiút meg kell ölni. Ha ez sikerűl, a zsidó nép kihalt volna (2Mózes 1:15-22). Sokkal később, a zsidók perzsa uralom alatt életbe léptettek egy olyan törvényt, amelynek célja a zsidók kiirtása (Eszter 3:1-15). Ennek a tervnek a kudarcát még ma is ünneplik a zsidó Purim ünnepen.

Amikor a zsidók Szíria alattvalói voltak, IV. Antiókhos király minden erővel megpróbálta hellenizálni a nemzetet, kényszeríteni akarta őket, hogy görög szokásokat kövessenek és görög isteneket imádjanak. ő sem járt sikerrel. Mialatt a körülöttük lévő népcsoportok egymás után tűntek el a világ színpadáról, a zsidóság ahelyett, hogy kihalt vagy beolvadt volna, fennmaradt, s vele együtt fennmaradtak a Biblia Héber Iratai is.

Azok a keresztények, akik a Biblia második részét (az Újszövetséget) készítették, szintén elnyomott csoportot alkottak, Jézust, megfeszítették és követőit a zsidó vezetők Palesztinában megpróbálták elhallgattatni. Amikor pedig a kereszténység más területekre is kiterjedt, a zsidók üldözték őket, hogy ezzel is akadályozzák a misszionáriusi munkát (Cselekedetek 5:27, 28; 7:58-60; 11:19-21; 13:45; 14:19; 18:5, 6).

Néró idejében a római hatóságok kezdetben türelmes magatartása megváltozott. Tacitus azzal büszkélkedett, hogy a züllött császár válogatott kínzásokat tart készenlétben a keresztények számára. Ettől kezdve fő bűn volt kereszténynek lenni. I. sz. 303-ban Diocletianus császár a Biblia elleni közvetlen csapásra készült. A kereszténység kiirtására tett erőfeszítései során elrendelte, hogy minden keresztény Bibliát el kell égetni.

Az elnyomásra és a népirtásra tett ezen erőfeszítések valódi veszélyt jelentettek a Biblia fennmaradására. Ha a zsidók arra a sorsa jutottak volna, mint a filiszteusok és a moábiták, vagy ha a zsidó és a római hatóságoknak sikerült volna kiirtani a keresztényeket, ki írta és őrizte volna meg a Bibliát? Szerencsére a Biblia őrzői - először a zsidók, azután a keresztények - nem tűntek el a főid színéről, és a Biblia fennmaradt.

A Biblia fennmaradása

A már említett ősi munkákat, amelyek aztán feledésbe merültek, kőbe vésték vagy agyagtáblákba karcolták. Nem így a Bibliát, azt eredetileg papiruszra vagy pergamenre írták, amelyek sokkal kevésbé tartós anyagok. Így azok a kéziratok, amelyeket az írók eredetileg készítettek, már régesrégen eltűntek. Hogyan őrizték meg akkor a Bibliát? Fáradságos munkával kézzel írott másolatok ezreit készítették. A könyvnyomtatás feltalálása előtt ez volt a könyvkészítés szokásos módja.

Van azonban a kézzel történő másolásnak egy veszélye. Ha egy kéziratba becsúsztak hibák, azok megismétlődtek, amikor az a kézirat további másolatok alapjául szolgált. Mivel hosszú időn keresztül sok másolat készült, számos hiba csúszott be. Tekintettel arra, hogy a Bibliát sok ezerszer lemásolták, honnan tudhatjuk, hogy ennek következtében nem változott meg felismerhetetlenül? Nézzük például a Héber Bibliát, az Ószövetséget. Az i. e. VI. század második felében, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, a héber tudósok egy csoportja, az úgynevezett szoferimek, azaz írnokok lettek a Héber Biblia szövegének őrzői, és az ő felelősségük volt ezeket az Írásokat a közös és az egyéni imádatban való használatra lemásolni. Nekik volt a legjobb indítékuk, és szakemberek voltak, így magas színvonalú munkát végeztek. A szoferimek örökségét a masszoréták vették át, akik az i. sz. VII-X. századig tevékenykedtek. Nevük héber szóból ered, amelynek jelentése hagyomány. Lényegében ezekre a másolókra is az a feladat hárult, hogy őrizzék meg a hagyományos héber szöveget. A masszoréták aprólékosak voltak. A másolónak egy megfelelően hitelesített példányt kellett alapul vennie, és semmit nem voltszabad emlékezetből írnia. Minden betűt ellenőriznie kellett, mielőtt leírta.

Mennyire pontosan adták tovább a szöveget a szoferimek és a masszoréták? Erre a kérdésre 1947-ig szinte lehetetlen volt válaszolni, mivel a rendelkezésre álló legkorábbi teljes héber kéziratok az i. sz. X. századból származtak. Azonban 1947-ben néhány nagyon ősi kézirattöredéket találtak a Holt-tenger környéki barlangokban, köztük a Héber Biblia könyveinek részeit. A keltezés szerint néhány töredék a Krisztus előtti időből való. A tudósok ezeket összehasonlították a meglévő héber kéziratokkal, hogy megvizsgálják a szöveg továbbadás pontosságát. Mi volt az összehasonlítás eredménye? Az egyik legrégibb mű, amit megtaláltak, az Ésaiás könyvének teljes szövege. Ennek a szövegnek a ma rendelkezésünkre álló masszoréta Biblia szöveggel való szoros egyezése, csodálatos.Sok különbség a korábban felfedezett Szent Márk-féle Ésaiás tekercs és a masszoréta szöveg között másolási hibaként magyarázható. Ezektől eltekintve, figyelemreméltó az egyezés a teljes középkori kéziratban található szöveggel. Ez az egyezés egy ilyen sokkal régebbi kézirattal megnyugató bizonyítékot ad a hagyományos szöveg pontosságára.

A Bibliának a keresztények által görögül írt része, az úgynevezett Újszövetség esetében, a másolók a gyakorlott, jól képzett szoferimekkel öszszehasonlítva inkább tehetséges amatőrök voltak. Annak ellenére, hogy a hatóságok büntetéssel fenyegették őket, végezték munkájukat, és nagyon komolyan vették azt. Továbbá két dolog biztosít minket arról, hogy ma lényegében ugyanaz a szöveg áll rendelkezésünkre, amit az írók eredetileg leírtak. Először, olyan kéziratokkal rendelkezünk, amelyek keletkezésének időpontja sokkal közelebb áll a megírás időpontjához, mint a Biblia héber részének esetében. Ezek közé tartozik például a János evangéliumának egy töredéke, amely a II. század első feléből való, ez tehát valószínűleg kevesebb mint 50 évvel azután keletkezett, hogy János megírta az evangéliumát. Másodszor, a fennmaradt kéziratok száma már önmagában is figyelemreméltó bizonyítéka a szöveg valódiságának.

Azok a nyelvek, amelyeken a Bibliát eredetileg írták, végeredményben szintén akadályozták a fennmaradást. Az első 39 könyv túlnyomórészt héberül, az izraeliták nyelvén íródott. De a héber nyelv soha nem volt széles körben elterjedt, ha a Biblia ezen a nyelven maradt volna meg, a zsidó nemzeten és azon a néhány idegenen kívűl, akik tudtak héberűl olvasni, másokra semmilyen hatást nem gyakorolhatott volna. Azonban az i. e. III. században az Alexandriában (Egyiptom) elő zsidók számára elkezdődött a Biblia héber részének leforditása görögre. A Héber Biblia a nem zsidók számára könnyen hozzáférhetővé vált.

Abban az időben, amikor sor került a Biblia második részének a megírására, a görögöt még mindig nagyon széles körben beszélték, így a Biblia utolsó 27 könyvét ezen a nyelven írták. De mégsem mindenki értett görögül. Ezért a Bibliának mind a héber, mind a görög részét hamarosan lefordították az akkori idők olyan mindennapi nyelveire, mint például a szír, a kopt, az örmény, a georgial, a gót és az etiópiai. A Római Birodalom hivatalos nyelve a latin volt, és olyan sok latin fordítás készült, hogy szükség lett egy hivatalosan jóváhagyott változatra. Ez körülbelül i. sz. 405-ben készült el, és Vulgata néven vált ismertté, aminek jelentése mindennapi.

Így minden akadály ellenére a Biblia egészen az időszámításunk szerinti első századokig fennmaradt. Azok, akik írták, megvetett és üldözött kisebbség volt. Nehéz körülmények között éltek, ellenséges világban. A Biblia a másolások következtében erősen megváltozhatott volna, de ez nem történt meg. Azt a fenyegető veszélyt is elkerülte, hogy csak azok számára legyen hozzáférhető, akik beszélnek bizonyos nyelveket.

Az egész világ a gonosz hatalmában van (1János 5:19). Ennek alapján számolni kellett a világ ellenséges magatartásával az igazság közzétételével szemben, és ez így is volt. De akkor miért a Biblia maradt fenn, amikor sok más irodalom, amely nem nézett szembe hasonló nehézségekkel, feledésbe merült? A Biblia erre is válaszol: Isten kijelentése örökre megmarad (1Péter 1:25). Ha a Biblia valóban Isten Szava, emberi hatalom nem képes elpusztítani. És egészen a XX. századig éppen ez bizonyult igaznak.

Azonban az i. sz. IV. századában történt valami, ami végül újabb támadásokat eredményezett a Biblia ellen, és alaposan befolyásolta az európai történelem menetét. Csaknem tíz évvel azután, hogy Diocletianus megpróbálta a Biblia összes példányát megsemmisíteni, a császári politika megváltozott, és a kereszténység hivatalosan elismert lett. Tizenkét évvel később. i. sz. 325-ben egy római császár, Konstantin volt a keresztény niceai zsinat elnöke.

A Biblia megbízhatósága

És monda az Úr Mózesnek, írd meg ezt emlékezetűl könyvbe. Ez volt Kr.e.1513-ban. Ez az első isteni parancs az írásra, és ez mutatja Isten célját, hogy a fontossággal bíró dolgok feljegyeztessenek. Nem szóbeli közvetítésre volt bízva, mert az ember múlandó, gyarló és emlékezetben tévedhet, hanem leirattatott és ennek eredménye Isten Igéje, a Biblia. A hatvanhat könyvnek egy közös eredete van, mind Istentől ihletett; habár több mint harmincöt ember írta, több mint tizenhat évszázadon keresztül.

Mózes kezdte meg Isten Igéjének írását Kr. e. 1513-ban, és János apostol írta meg az utolsó könyvét körülbelől Kr. u. 98-ban. E történeti időpontoknál két kérdés merül fel. Miután Mózes a Biblia első könyvében irt a teremtési munkáról és történelmi eseményekről, melyek az ő élete előtt több ezer évekkel történtek, hogyan nyert ő ezekről megbízható értesülést? És miután közel tizenkilenc évszázad telt el amióta a Biblia utolsó könyve megíródott, honnan tudjuk azt, hogy ezek mind pontos és megbízható forrásból jutottak el hozzánk?

Isten szelleme ihlette a Biblia megirásakor, Dávid mondta: Az Úrnak szelleme szólott én általam. Lukács kijelentette: ő szólott az ő szent prófétáinak szája által. Péter is szól e bizonyságról: A Szentírásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert a prófécia sohasem ember akaratából származott, hanem a szent szellemtől indíttatva szóltak Istennek szent emberei. Pál sem hagyott helyet a további kételkedésre vagy kivételre, mikor meggyőződéssel mondta: A teljes Szentírás Istentől ihletett. (II Sámuel 33:2; Lukács 1:70; Cselekedet 1:16; II Timótheus 3:16,17; I Péter 1:10, 11; II Péter 1:20,21). Mózes megkaphatta volna Mózes első könyvének feljegyzéseit szóról szóra nyílt kijelentésben; de semmi nem mutat, arra hogy ez így volt. Vagy megkaphatta volna az értesítést szóhagyomány által, átadva élő szóval. Csak öt emberi kapcsolatra volt szükség, hogy Mózes Ádámmal összeköttetésbe jusson (Matuzsálem, Sém, Izsák, Lévi és Amram). De a Biblia erre sem mutat rá.

A régiségkutatók felfedezései a Bibliai földeken rámutatnak arra, hogy az írás művészete létezett az özönvíz előtt is, és arra a következtetésre vezet bennünket, hogy az első könyvét Mózes a korábbi írott feljegyzésekből állította össze. A Káldeusoknak Ur városában, Sir Leonard Woolley talált lepecsételt régiségeket melyek emberek tulajdonai voltak, akik az özönvíz előtt éltek, és sok esetben a tulajdonos neve is benne volt az akkori ékírásban. Több ezer agyagtáblát találtak ékírással, amelyek már léteztek a Noé idejében, tehát az írást ismerték már az özönvíz előtt is. Ádám irt vagy pedig birtokában volt írott feljegyzéseknek, Ez az Ádám nemzetségének könyve. (I Mózes 5:1)

Ez a kifejezés, hogy leszármazás nagy jelentőséggel bír. Először az I Mózes 2:4 versben fordul elő így: Ezek a leszármazottai a mennyeknek és a földnek. De az nyilvánvaló, hogy értelem nélküli mennytől vagy földtől nem származhat vagy foganhat utód, és ez mutatja, hogy helytelenül van lefordítva a leszármazás szó, mely az eredeti Héber írásban toledoth szó. Ezt így kellett volna fordítani történet, vagy történelmi eredetűek. A Darby fordítása az I Mózes 2:4-ben a szót történeteknek mondja, de más előforduló esetekben már nem így mondja. Az I Mózes 2:4-ben a Moffatt fordítás elbeszélést mond és egy amerikai fordítás eredeti szót használ; de később egyik sem követi ezt folyamatosan. I Mózes 2:4 és 5:1 versek után, ez a kifejezés leszármazottak kilencszer fordul elő, és minden esetben egy megfelelő név van utána írva, mely megjelöli a bizonyos személyeket. Mint Nóé, Nóé fiai, Sém, Terah, Ismáel, Izsák, Ezsaú (kétszer) és Jákob. I Mózes 6:9; 10:1; 11:10, 27; 25:12,19; 36:1,9; 37:2.

Ez fordítás helytelen mikor e szót igy alkalmazza: I Mózes 2:4: A mennyeknek és földnek eredete a következő. Tisztán érthető, hogy ez helytelen, mert a föld eredetének története már az előbbi versekben le van írva. Mózes idejében, és már századokkal azelőtt is, az írási szokás az volt hogy egy történeti okiratot így fejeztek be, Ezek a leszármazottak, vagy, jobban lefordítva, Ez a története, ennek és ennek, ezzel rámutatott, hogy ki volt az írója vagy tulajdonosa az iratnak. A modern könyvekben ez a tájékoztató a könyv kezdetén van; Mózes idejében és azelőtt ezt az írás végére tették.

Mózes maga is használta ezt a befejezési módot írásainak bizonyos részeiben. A Mózes harmadik könyve utolsó verse így szól: Ezek azok a parancsolatok, melyeket Mózes által parancsolt az Úr Izrael fiainak a Sinai hegyen. Tehát ezzel fejezte be az utasítást amelyet nekik adott a Sinai hegyen Isten, és nem mutatta be a vándorlás részleteit a negyedik könyvében, mely ezután következik. A negyedik könyvét e szavakkal végezte: Ezek a parancsolatok és végzések, amelyeket Mózes által parancsolt az Úr Izrael gyermekeinek a Moáb mezőségein Jordán és Jerikó mellett. Ezek a szavak nem mutatták be az ötödik könyvet, amely ezután következik. Egy amerikai fordításban így van: Ezek voltak a parancsok.

Az előbbiekből tisztán érthető, hogy Mózes gyűjtötte össze az ő első könyvének adatait, egészen a 37-ik rész, 2-ik versig, tizenegy régebbi okiratokból. Kétségkívül Ádám írta meg az első részletet a teremtésről, ő a második rész írója is, felismerhető ez minden esetben a befejezésről. A Mózes első könyv 37:3 verstől kezdve a kifejezés Ezek a leszármazások többé nem fordul elő, tehát Mózes írta meg az első könyve hátralevő részeit és a Pentateuch-ot (a Biblia első öt könyve). Adatokat tudott gyűjteni a megtörtént dolgokról, amelyek az ő ideje előtt történtek, először atyjától Ábrámtól és a József testvérétől Lévitől.

Mózes halála után más hithű héberek is írtak ihletés alatt, míg végűl több mint ezer év után – Kr.e. 442 körűl - megirodott a legutolsó is a 39 héber szentirás közűl - Malakiás által. Közel öt évszázad telt el azután Bibliaírás nélkül. Krisztus eljött, prédikált, meghalt, és felemeltetett a mennybe és később a szent szellem töltetett ki követőire. Ez életre szóló igazságokat hozott, igazságokat, melyeket meg kell őrizni a jövő nemzedék részére Krisztusról, valamint más héber Szentírási jövendőlések beteljesedéséről. Máté megírta a történetet Jézus Krisztusról, valószinű (Kr. u.) 41 és 50 között. Más héber írók is írtak hozzá könyveket és leveleket, végre János apostol írta meg a Keresztény Görög Szentírás utolsó - huszonhetedik - könyvét Kr. u. 98 körül. János 14:26; Róma 3:1,2.

Az eredeti Bibliaírások közül mára már egyik sem létezik, de másolatok készítése által az űzenet fennmaradt. A héberek Szentírási kéziratokat tartottak a szövetség ládájában. (V Mózes 31:26; II Király 22:8) Bár első templomukat lerombolták a babilóniak, Kr. e. 607-ben, a Bibliai iratok nem vesztődtek el. Dániel tanulmányozta azokat mikor fogságban volt. (Dániel 9:2) A fogságból való visszatérés után Ezsdrás olvasta a Törvényt a népnek, ez a tény is mutatja, hogy megőrizték a Bibliai kéziratokat a veszedelmes időkön keresztűl. (Nehémiás 8:1-3) Úgy hiszik, hogy Ezsdrás szerkesztette és helyezte végső formába a Héber szentírási kánonokat, kivéve Nehémiás és Malakiás könyveit. Ezután nagy erőfeszítéssel indult meg a munka, sok héber kézirat másolatát készítették el, mert a fogság után nem minden zsidó tért vissza Jeruzsálembe. Sokan ott maradtak ahol voltak és zsinagóga imahelyeket építettek, ezeket mind ellátták Szentírási másolatokkal. Körülbelül 1,700 régi héber Szentirási kézirat létezik ma.

A hivatásos héber irnokok a legnagyobb elővigyázatosággal másolták le ezeket a kéziratokat; megszámolták nemcsak a szavakat, de még a betűket is. Csupán emlékezetből leírni egy szót a legnagyobb bűn volt. A Krisztus előtti időkben és az ő idejében is a héber másolókat írnokoknak vagy sopherim-nak nevezték. Ezek, habár kerülték, hogy hibázzanak, ugyanakkor vették maguknak azt a szabadságot hogy a szövegeken változtassanak, így sok esetben Isten vagy Úr nevet írtak le a Jahve(Jhvh) helyett. Utánuk jöttek képzett zsidó tanítók - Mas'oretes -, ezek nagy elővigyázatosággal és hűséggel másolták a Szentirást, feltétel nélkűl kikerűlték a változtatásokat, sőt jegyzeteket készítettek és felhívták a figyelmet azokra a változtatásokra, amelyeket már előbb a sopherim-ok tettek. ők készítették, amit ma Masoret'ic szöveg-nek nevezűnk, ezen alapszik a mi jelenlegi héber Szentirási másolatunk és fordításunk. A legrégibb Masoret'ic szöveg másolata a Codex Babylonicus Petropolitanus Kr. u. 916.

A mostanában megtalált Biblia kézirat meglepő módon megerősíti a Masoret'ic szöveg pontosságát. 1947 ben megtalálták Ésaiás írott tekercsét, úgynevezett Bead Sea Scroll (Holt Tenger Tekercs), feltételezik hogy Kr. e. 2-ben iródott, vagyis több mint ezer évvel a legrégibb Masoret'ic szöveg másolata előtt. Mindazáltal, tanult emberek legnagyobb csodálkozásukra azt tapasztalták, hogy csekély eltérés kivételével, amely csak néhány betűnél fordúl elő, az Ézsaiás írott tekercse ugyanaz, mint az elfogadott Masoret'ic szöveg. Egy ezerévi másolás alatt nem történt észrevehető változtatás! Ez csodálatos bizonyság a Biblia megőrzésére!

A héber Szentírási és az eredeti görög Szentírási kéziratoknál egyaránt szűkséges volt több másolatot is készíteni, először hogy nagyobb körben és gyorsabban terjedjen az evangélium, másodsorban hogy használata során ne rongálodjon. Körülbelül 4,000 kézirati másolat létezik ma a Görög Szentírásból eredeti nyelven (ezen kívül van 8,000 Latin és 1,000 más nyelven). A hivatásos héber írnokok pontosságát nagymértékben utánozták a nem hivatásos írnokok is a görög Szentírás másolásánál. A másolók nagy elővigyázatosággal írtak, mégis kisebb tévedések történtek, de ezek olyan elenyészőek, hogy a szöveg értelmén nem változtatnak semmit.

Egy másik megerősités a Masoret'ic szöveg pontosságát illetően az utóbbi időben megtalált második vagy harmadik században irodott görög Szentírási papirus kézirat, amely kétségkívül megállapítja a Biblia e részének pontosságát. Az eredeti kézírás és az utána következő legrégibb írás között oly csekély a különbség, hogy az számításba sem vehető, és minden kétséget kizárva bizonyítva van hogy a Szentírás az eredeti valódiságában jutott el hozzánk, amint az régen írva volt.

Vannak, akik próbálnak bizonyos könyveket megőrizni, mint az ihletett Bibliának egy részét, e könyveknek neve Apocryphal. A Római Katolikus Egyház kezdte el használatát Kr. u. a negyedik században, 397-ben Carthage városban tartott gyűlésen elhatározták egy megnagyobbított Biblia kanonok használatát, amely magába foglalja az apocryphal könyveket is; de ezt nagyon ellenezték sokan még a katolikus körökben is, és az ellenállás folytatódott a főpapok között is egészen a protestáns reformációig. Honnan tudjuk, hogy ezek a könyvek nem tartoznak a Bibliához? Mert a keresztény idők első négy századában egyik sem volt a keresztény gyülekezetek által elfogadott ihletett könyvek között. Egyikből sem idéztek, sőt amint azt a keresztény görög Szentirások mutatják, hogy sem Krisztus sem az ő követői nem emlitették. Egy másik ok ezen iratok hitelességének cáfolására, hogy még a zsidók által forditott és először kiadott Szentirásban sincs megemlitve. Apocryphal könyvek csak a Septuagint későbbi másolataiban jelentek meg. A héber Szentírás ihletett egyházi könyvei nyíltan voltak elhelyezve áttekintés céljából a Zsidó írnokok könyvtár polcain, de a másik könyvek melyek nem Istentől voltak ihletve, ezek el voltak rejtve a nyilvánosság elől, ezeket úgy hívták Apocrypha, mely azt jelenti elrejtett.

E szó Septuagint említése feleleveníti a Biblia fordítás ügyét. A Biblia lefordítása szükséges volt a Biblia üzenetének megőrzésére. A Babiloni fogságból való visszatérés után, mikor az írnokok a Héber Szentírásból olvastak, meg kellett azt magyarázni és a jelentőségét is Aramaik nyelven. (Nehémiás 8:8) A Héber nyelv halott nyelv lett. Nemsokára a coiné vagy a közönséges Görög nyelv lett a nemzetközi nyelv. Az Egyiptomi Görögül beszélő Zsidók részére lett lefordítva a Septuagint. Kr. e. 280 körül kezdették el, és végezetre magában foglalta az egész Héber Szentírást Görög nyelven. Mikor Jézus halála után több szentirati írást készítettek, Isten szelleme úgy muködött, hogy az akkor legszélesebb körben értett, a koiné Görög nyelven legyen megírva. Isten nem tisztelte és nem tartotta különös szent nyelvnek a halott Héber nyelvet, mint a Római Katolikus Egyház tekinti szentnek a halott Latin nyelvet. Isten megőrizte a Bibliát, hogy olvassa és értse meg azt mindenki, nemcsak a papság.

Nemcsak a Biblia lefordítása szükséges egy élő nyelven, hanem fontos hogy hasznos legyen lehetőleg minden nyelven kiadva, így elősegíteni olvasását és hirdetni azt minden nemzeteknek. (Máté 28:19,20; Cselekedet 1:8) A Görög Szentírás még nagyon korai létezésében le lett fordítva Latin és más nyelvekre. Ezek között kiemelkedő a Latin Vulgata, Jerome készítette 382-404 ig. Ez a fordítás az egész Bibliát tartalmazta Latin nyelven, az eredeti Héber és Görög nyelvekből lefordítva. Ez képezte az alapját a Bibliatanulásnak egy ezer évig. Ma már a Bibliafordítás gyorsan előrehaladt, úgy hogy ma a Bibliafordítás, egészben vagy részben több mint 1,125 nyelven van lefordítva.

Azonban, a Biblia fordítás munkája és megtartani azt az élő nyelveken, hogy a sok nemzetek egyszerű népei is megértsék azt, nem haladt előre ellenkezés nélkül. A történet erősen bizonyítja hogy a fő ellenálló a Római Katolikus papság volt, dacára annak az állításnak, hogy ők a Biblia megőrzői. Szándékuk, az hogy a Bibliát megőrizzék de csak a halott nyelven, hogy az egyszerű nép ne értse meg. A Latin Vulgata elkészítése után jutott a Római Katolikus Papság nagy hatalomra. Nem szerették látni, hogy a nép képes volt a Bibliát olvasni saját nyelvükön és örvendtek mikor a népek már általában nem értették a Latin nyelvet. A tizenegyedik században VII-ik Gergely pápa köszönetét fejezte ki Istennek ez körülményért. De nem tudták megtartani a Bibliát a halott nyelv sötét takarója alatt. Az első, aki a Bibliát angol nyelven befejezte John Wycliffe és társai voltak a tizennegyedik század vége felé. Más fordítások követték ezt, a papság haragudott és üldözte ezeket. Fel van jegyezve amint vadászták, mint vadállatokat, akiknél a nép nyelvén írott Bibliák voltak, Bibliájukat nyakukra kötve elégették őket, ez képezi a történelem egyik legvéresebb tettét.

Az egész tizenötödik században és a tizenhatodik század nagyobb részében, a papság szabad folyást engedett dühének a nép nyelvén írott Biblia ellen, de végre látható volt hogy elvesztette a harcot. Képtelen volt megállítani, megpróbálta ellensúlyozni azt. Azt tették, hogy kiadtak elkésve egy saját fordítású Angol Bibliát, a neve Douay Fordítás. Kiadták a Görög Szentirati részt 1582-ben, és a Héber Szentirati részt 1610-ben. Ez egy kemény szavú, nehezen érthető fordítás volt, sok érthetetlen szavakat használtak benne; és a Catholic Encyclopedia mondja, hogy ezt azért tették így, hogy ha a közönséges olvasó olvassa, és ha értelmetlen szót talál, megálljon és kérdezősködjön hogy mit jelent a szó. A jó Katolikus természetesen a paphoz fog menni a kérdéssel, aki meg tudja adni a szövegnek a kívánt elferdítését.

Valószínűleg a legértékesebb Bibliai Szentírás a Vatikán 1209. Ez a negyedik században volt írva. Sem, ezt a kéziratot sem más régi értékes kéziratot nem találtak olyan területen, ahol a papság uralkodott. A tizenötödik században jutottak a Vatikán kézirat 1209 birtokába. Ki őrizte azt meg oly késő időig? Nem a papság. És mikor a kezüket rátették, azután a nem Katolikus tanítók közül egynek sem engedték meg, hogy óvatosan átvizsgálja azt. Csak azután mikor egy másik híres a negyedik században irt kéziratot, a Codex Binaiticus-t megtalálták a tizenkilencedik században, adott ki a papság lemásolt részeket e kézírásról, nehogy más kézirat fölülmúlja annak értékét. A Bibliák elégetését azon az alapon védték, hogy azok nem voltak Katolikus fordítások. Akkor miért nem készítettek Katolikus fordítású angol Bibliákat, és alkalmasan betöltötték volna annak hiányát, ahelyett hogy más fordításokat próbáltak elnyomni, és a Szentírást megtartani a sötét halott nyelven? Ugyanazon okból tartották a Vatikán 1209 kézírást takarók alatt. A tények nagyon bizonyítják, hogy csak annyi világosságot engednek meg a Bibliára, a mennyire kényszerítve vannak. És csak a mai előrehaladt szabad országokban állnak előúgy, hogy pártolják a Bibliaolvasást; de nem úgy tesznek az elmaradt országokban.

De dacára az ellenállásnak, Isten Igéje megmarad mindörökké, és elismeri őt igaznak megállapítani, ő a megőrzője annak. A Zsidó sopherim próbált változtatni rajta, de azok a változtatások ismertek. A Római Katolikus másolók és papnövendékek írott hamis szavakat tettek be, de modern nyelvkutatasok mind feltárják azt. Egy kiváló példa erre, a hamis szöveg a szentháromságról, I János 5:7 versben. A modern fordításoknak előnyére van, az eredeti nyelvnek előre haladt ismerete, amelyen a Biblia írva volt, és az újabban felfedezett régi kéziratok, ezek mind elősegítenek megérteni az igazi jelentőségét az eredetinek. A bizonyság teljesen fedezi a tényt, hogy a feljegyzések, amelyek közvetítve lettek nekünk Ádám idejéből, ezek igaz feljegyzések. Ésaiás 40: 8; I Péter 1:25.