Hinduizmus

A hindu társadalom egyik vallási szokása, hogy reggelenként az emberek első dolga megfürödni egy közeli folyóban, esetleg otthon, ha nincs a környéken folyó vagy patak. Azt hiszik, ez megszenteli őket. Azután, még mielőtt megreggeliznének, elmennek a lakóhelyükön levő templomba, és virág- vagy ételáldozatot mutatnak be a helyi istennek. Néhányan megmossák, majd piros és sárga púderrel díszítik a bálványokat.

Szinte minden otthonban van egy sarok, vagy akár egy egész szoba a család legkedvesebb istenének imádatára. Egyes helyeken Ganésa, az elefántfejű isten különösen népszerű. Az emberek elsősorban sikerért imádkoznak hozzá, mivel ő az akadályok elhárítójaként ismert. Másutt főként Krisnát, Rámát, Sivát, Durgát vagy más istenségeket tisztelnek.

Mi a hinduizmus? Vajon csupán az állatok tisztelete, fürdés a Gangeszben és a kasztrendszer jellemzi, amint azt Nyugaton - a dolgot durván leegyszerűsítve - gondolják? Vagy több ennél? A válasz: A hinduizmus ennél sokkal több. A hindu ember egészen másként fogja fel az életet, mint a nyugati; a nyugati világ értékei számára teljesen idegenek. Nyugaton az életet történelmi események egymásutánjának tekintik. A hinduk szemében az élet egy önmagát ismétlő körforgás, amelyben az emberi történelemnek csekély jelentősége van.

A hinduizmust meghatározni nem könnyű feladat, mert nincs egységes tanítása és nincs papi vagy vezető osztálya. Vannak azonban szvámijai (tanítói) és gurui (szellemi vezetői). A hinduizmus egyik általános meghatározása, ami egy történelmi műben olvasható, így hangzik: A hitnézetek és intézmények egész rendszere, ami az ősi (szent) iratok, a védők megírásának időszakától mostanáig alakult ki. Egy másik meghatározás szerint: A hinduizmus Visnunak, Sivának vagy Sakti istennőnek, illetőleg az ő megtestesüléseiknek, különböző megjelenési formáiknak, hitveseiknek vagy utódaiknak a kultuszát jelenti. Ez magában foglalhatja Ráma és Krisna (Visnu megtestesülései) imádatát éppúgy, mint Durgáét, Szkandáét és Ganésáét (Siva hitvese, illetve fiai) A hinduizmusnak állítólag 330 millió istene van, mégsem mondják politeista vallásnak.

Az indiai író, A. Parthasarathy ezt írja: A hinduk nem politeisták. A hinduizmus csak egy Istenről beszél ... A hindu panteon különböző istenei és istennői csupán a legfőbb Isten erejét és feladatait ábrázolják a kézzelfogható világban.

A hinduk gyakran beszélnek hitükről úgy, mint a szanátana-dharmá-ról, aminek jelentése: az örök törvény. A hinduizmus tulajdonképpen pontatlan kifejezés arra a számtalan vallásra (sampradayas), amely az összetett ősi hindu mitológia védelme alatt az évezredek során kialakult és virágzott. Ez a mitológia annyira bonyolult, hogy a New Larousse Encyclopedia of Mythology így ír róla: Az indiai mitológia egy sűrű, áthatolhatatlan dzsungel. Ha belépsz, nem látod többé a napfényt és elveszted a tájékozódási képességedet.

A hinduizmus ősi gyökerei

Bár a hinduizmus nem terjedt el olyan széles körben, mint néhány más nagyobb vallás, híveinek száma 1990-ben közel 700 millió, vagyis a világon körülbelül minden nyolcadik ember hindu (13 százalék). A többségük azonban Indiában él. Logikus tehát a kérdés: Miért éppen Indiában bontakozott ki a hinduizmus? Néhány történész azt állítja, hogy a hinduizmus gyökerei több mint 3500 évre nyúlnak vissza, amikor is északnyugatról érkezve világos bőrű árják jelentek meg az Indus völgyében, ami most főként Pakisztánhoz és Indiához tartozik. Onnan vándoroltak szét azután a Gangesz folyó alföldjeire és egész Indiába. Néhány szakértő azt mondja, hogy a bevándorlók vallási nézeteinek alapját ősi iráni és babiloni tanítások képezték. Egy olyan szál is megtalálható a hinduizmusban, amely sok más kultúrával közös: a vízözönlegenda.

Milyen vallást gyakoroltak az Indus völgyében élő emberek az árják érkezése előtt? Először is volt a nagy anyaistennő, akit terhes női alakok ábrázoltak, többségében meztelen figurák, magas gallérral és fejdíszekkel. Azután létezett a férfi isten, aki a későbbi Siva mintájául szolgált: egymással szembefordított talpakkal ül (jógatartás), merev phallosszal (ami a lingakultuszra emlékeztet), állatoktól körülvéve (Siva mint az állatok ura). Számos kőből készült phallosz- és vulvaábrázolás került elő, ami Sivának és hitvesének linga- és jónikultuszára mutat. Sivát mind a mai napig a termékenység, illetve a phallosz vagy linga isteneként tisztelik. Hátasállata Nandi, a bika. Azzal érvel, hogy a nemi kultusz nem vallási kultuszként jött létre. Később alakult ki; az eredeti kultusz elfajult változata. Az emberek azt az ideált, amely túl magas ahhoz, hogy felfogják, lehozzák a maguk szintjére.

A hinduizmus szent iratai

A legrégibb iratok a védák; ezek imák és himnuszok gyűjteményei, s Rigvéda, Számavéda, fadzsurvéda és Atharvavéda néven ismertek. Írásuk több évszázadon át tartott, s körülbelül i. e. 900-ban fejeződött be. A védákat később más iratokkal, például a bráhmanákkal és az upanisádokkal egészítették ki.

A bráhmanák leírják a rituálék megtartásának és az áldozatok bemutatásának egyéni és nyilvános módjait, valamint a legapróbb részletekig megmagyarázzák azok mély jelentését. Körülbelül i. e. 300-ban vagy még később íródtak. A védantaként is ismert upanisádok (szó szerint: a tanító közelében ülők) körülbelül i. e. 600 és i. e. 300 között keletkeztek. Ezek olyan értekezések, amelyek megadják minden gondolatnak és cselekedetnek a hindu filozófia szerinti okát. Ezek az írások magukban foglalják a szamszárára és a kármára vonatkozó tantételeket (szamszára: lélekvándorlás; kárura: az a hit, amely szerint a korábbi életben véghezvitt cselekedetek meghatározzák az egyén jelen életbeli helyzetét).

Az írások egy másik csoportját alkotják a puránák: ezek hosszú allegorikus történetek, amelyek számos hindu mítoszt tartalmaznak az istenekről és istennőkről, valamint hindu hősökről. Ennek a terjedelmes könyvtárnak része még a Rámájana és Mahábhárata eposz is. Az első Ráma fejedelem története, aki A. Parthasarathy szerint a vallási irodalom valamennyi alakja közül a legdicsőbb. A Rámájana a hinduk egyik legkedveltebb írása, s körülbelül az i. e. IV. századból származik. Beszámol a híres Ráma vagy Rámacsandra tetteiről, akit a hinduk a fiú, a testvér és a férj mintájának tekintenek. Visnu hetedik inkarnációjának (avatóra) tartják, s nevét gyakran említik üdvözlésként.

Az International Society for Krishna Consciousness alapítója, Bhaktivedanta Swami Prabhupáda azt írja : A Bhagavad-gítá [a Mahábhárata része] a legfőbb erkölcsi utasítás. A Bhagavad-gítá leírásai egyszerre alkotják a legfőbb vallási és a legfőbb erkölcsi útmutatást ... Agítá utolsó utasítása egyben minden erkölcs és vallás utolsó szava is: önátadás Krisnának

A Bhagavad-gítá (fenséges ének) - amit néhányan az indiai szellemi bölcsesség kincsének tekintenek - beszélgetés a harctéren Krisna fejedelem, a legfőbb isten személye és Ardzsuna, az ő meghitt barátja és híve között, akit Krisna az önmegvalósítás művészetére tanít. Azonban a Bhagavad-gítá a hinduk terjedelmes szent iratainak csupán egy része. Ezen írások némelyikét (védák, bráhmanák és upanisádok) srúti-nak, vagyis hallott- nak tartják, és ezért közvetlenül kinyilvánított szent iratnak tekintik. Mások, például az eposzok és a puránák szmriti-nek, vagyis emlékezés-nek számítanak, amit - bár kinyilatkoztatáson alapul - emberi szerző fogalmazott meg. Ilyen például a Manuszmriti, amely bemutatja a hinduk vallási és társadalmi törvényeit, továbbá megmagyarázza, mi az oka a kasztrendszernek.

Tanítások és életmód - ahimsza és varra

Más vallásokhoz hasonlóan a hinduizmusban is vannak bizonyos alapszabályok, amelyek a gondolkodást és a cselekedeteket befolyásolják. Az egyik legfontosabb ezek közül az ahimsza (szanszkrit nyelven: ahinsa), vagyis az erőszakmentesség. Ez az alapszabály kimondja, hogy a hinduknak semmiféle teremtményt nem szabad megölniük vagy bántaniuk. Ez az egyik oka annak, hogy a hinduk bizonyos állatokat tisztelnek, például a tehenet, a kígyót és a majmot. Az ahimszát és az élet tiszteletben tartását legszigorúbban a jainizmus követői veszik (a jainizmus az i. e. VI. században vette kezdetét); ők mezítláb járnak, és még a szájukat is eltakarják egy kendővel, nehogy véletlenül lenyeljenek akárcsak egy rovart is. A szikhek ezzel szemben harci hagyományaikról ismertek, és a közöttük gyakori vezetéknév, a Szingh jelentése: oroszlán.

A hinduizmus általánosan ismert jellegzetessége a kasztrendszer (varna), ami az embereket szigorúan különböző osztályokba sorolja. Megfigyelhető, hogy a hindu társadalom még mindig e rendszer szerint rétegződik, bár a buddhisták és a jainisták elutasítják a varnőt. Azonban ahogy az Egyesült Államokban és másutt továbbra is létezik faji megkülönböztetés, éppen úgy a kasztrendszer is mélyen bevésődött az indiaiak lelkébe. Ez egyfajta osztálytudat, ami kisebb mértékben még ma is megtalálható a brit társadalomban éppúgy, mint más országokban (Jakab 2:1-9). Indiában mindenki egy merev kasztrendszerbe születik bele, amelyből szinte lehetetlen kilépni. De a hinduk általában nem is keresik a kiutat; előre meghatározott, elkerülhetetlen sorsukat, az előző életükben véghezvitt cselekedeteik vagy kármájuk eredményét látják benne.

Vajon hogyan jött létre a kasztrendszer? Erre a hindu mitológia adja meg a választ. A hindu mitológia szerint eredetileg négy fő kaszt létezett, amely Purusának, az emberiség ősatyjának test részeiből keletkezett. A Rigvéda egyik himnuszában ez olvasható: Amikor szétdarabolták Purusát, hány rész lett belőle? Mivé lett a szája, mivé lettek a karjai? Mi lett combjaiból és lábaiból? Brahmanok [a legfelső kaszt tagjai] lettek szájából, karjaiból a ksatriják [harcosok] készültek. Combjai vaisjákká [kézművesekké] váltak, lábaiból a sudrák [szolgák] alakultak ki (The Bible of the World).

A brahmanokról, a papi kaszt tagjairól tehát azt feltételezték, hogy Purusa szájából, azaz legfelső testrészéből származnak. Az uralkodók vagy harcosok (ksatriják vagy radzsanják) a karjaiból lettek. A vaisják, azaz a kézművesek és kereskedők kasztja a combjaiból alakult ki. Egy alacsonyabb kaszt, a sudrák vagy szolgák osztálya a legalsó testrészéből, a lábaiból jött létre. Az évszázadok során még alacsonyabb osztályok keletkeztek, például a kaszton kívüliek vagy érinthetetlenek, illetve ahogy Mahatma Gandhi kedvesebben nevezte őket: a haridzsanák, azaz Visnu istenhez tartozók. Bár Indiában 1948 óta tilos az érinthetetlenek megkülönböztetése, még mindig nagyon nehéz sorsuk van.

Az idők folyamán olyannyira megszaporodtak a kasztok, hogy az indiai társadalomban szinte már minden mesterség egy-egy külön kasztot képez. Az ősi kasztrendszer, amely mindenkit a maga társadalmi helyéhez köt, valójában szintén faji szempontok alapján tagozódik és meghatározott rasszokat foglal magában, a [világos bőrű] árjától kezdve a dravida korszak előtti [sötét bőrű] népekig. A varna (kaszt) jelentése: szín.

Az első három kaszt tagjai árják voltak, a legvilágosabb bőrű emberek; a negyedik kasztba tartozók, a sötét bőrű őslakók voltak a nem árják. A kasztrendszer hatására, amit a kármáról szóló vallási tanítás tovább erősített, emberek milliói éltek egész életükben szegénységben és hátrányos helyzetben Indiában.

Az élet hiábavaló körforgása

A kármára vonatkozó tanítás szintén azok közé a fontos alaptanítások közé tartozik, amelyek befolyásolák a hinduk etikáját és magatartását. Ezen tanítás szerint minden tettnek megvan a maga kedvező vagy kedvezőtlen következménye; a kárura határozza meg a vándorló, vagyis reinkarnálódott lélek jellegét. A Garuda puránában a következő magyarázat áll: Az ember teremti meg a saját sorsát, s már magzatként is a korábbi életében véghezvitt cselekedeteinek lendülete befolyásolja. Legyen bár egy sziklavár szorításában vagy pihenjék a tenger öblében, legyen bár biztonságban anyjának ölében vagy magasan annak feje fölött, az ember nem menekülhet a saját korábbi cselekedeteinek következményei elől ... Aminek egy bizonyos korban vagy egy meghatározott időben meg kell az emberrel történnie, az akkor és abban az órában be is fog következni. Az az ismeret, amit az ember korábbi életében megszerzett, az a vagyon, amit előző létében a szegényeknek adott, és azok a cselekedetek, amiket előbbi megtestesülésében véghezvitt, megelőzik lelkét az Úton.

A kárma az, ami megkülönbözteti a hinduk lélekről alkotott elképzelését a kereszténységétől. A hinduk úgy hiszik, hogy minden egyes lélek, jíva vagy prána, sok reinkarnáción vándorol át, talán még a poklon is. A léleknek arra kell törekednie, hogy egyesüljön Brahmannal, vagyis a legfőbb létező-vel (ne tévesszük össze a hindu istennel, Brahmával).

A hinduk a kárura egyik következményeként hajlamosak a fatalizmusra. Hiszik, hogy valakinek a jelenlegi állapota a korábbi létezésének eredménye, tehát rászolgált erre az állapotra, legyen az akár jó, akár rossz. Fáradozhat azon, hogy helyeselt életmódot folytasson, s akkor a következő léte valószínűleg elviselhetőbb lesz. Ezért egy hindu ember könnyebben megelégszik a sorsával, mint egy nyugati. A hindu mindent az előző életéhez kapcsolódó ok-okozati törvény következményének tekint. Alapelve, hogy az ember azt aratja le, amit állítólagos korábbi életében elvetett. Mindez természetesen azon a feltevésen alapszik, miszerint az embernek halhatatlan lelke van, amely ember, állat vagy növény formájában újra megtestesülhet.

Vajon akkor mi a végső cél a hindu hitben? Elérni a moksát, azaz az újraszületések és különböző létezések szenvedéssel teli körforgásából való kiszabadulást. Ez tehát a fizikai létből való kiszabadulás, nem a test, hanem a lélek számára. Mivel minden hindu célja a moksa, vagyis a kiszabadulás az újraszületések hosszú sorából, az ő életükben a legnagyobb esemény a halál. A moksa különböző márgákon vagy utakon érhető el. Milyen nagy mértékben függ ez a vallási tanítás a halhatatlan lélek ősi babiloni elképzelésétől!

A Biblia szerint a fizikai életnek ez a megvetése és lebecsülése szöges ellentétben áll Istennek az emberiségre vonatkozó eredeti szándékával. Amikor Isten az első emberpárt megteremtette, boldog és örömteli földi életet szánt nekik. A Biblia így számol be erről: És Isten hozzálátott, hogy megteremtse az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette őt; férfivá és nővé teremtette őket. Majd Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Legyetek termékenyek, sokasodjatok és töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az egek repdeső teremtményein és minden élő teremtményen,amely mozog a földön. ... Ezután Isten látta mindazt, amit alkotott, és íme, az igen jó volt (1Mózes 1:27-31).

A Biblia azt jövendöli, hogy a föld a béke és igazságosság közeli időszaka előtt áll, egy olyan időszak előtt, amelyben minden családnak szép otthona lesz, és az emberiség tökéletes egészségnek és örökké tartó életnek örvend majd (Ésaiás 65:17-25; 2Péter 3:13; Jelenések 21:1-4).

A hindu istenek

Bár a hinduizmus istenek millióit ismeri, közülük a különböző szekták a gyakorlatban csak bizonyos kedveltebb istenségeket imádnak. A három legkiemelkedőbb isten alkotja a hinduk által Trimurtinak nevezett háromságot, azaz istentriádot.

A triódba tartozik a teremtő Brahma, a megtartó Visnu és a romboló Siva; s mindegyiknek van legalább egy hitvese. Brahma a tudás istennőjét, Szaraszvatit vette feleségül. Visnu felesége Laksmí, Siva első feleségét pedig Sahnak hívták. Sati öngyilkosságot követett el: az áldozati tűzbe vetette magát, s így lett az első sati (hűséges asszony). Az ő mitológiai példáját követve az évszázadok során hindu özvegyek ezrei áldozták fel magukat férjük halotti máglyáján; ma már mindenütt tilos ezt a szokást követni. Sivának van egy másik, többféle néven és címen ismert felesége is. Jóindulatú és kedves alakjában Párvatinak, Urnának és Gaurínak (aranylény) nevezik. Mint Durga vagy Káli - félelmetes istennő.

Bár Brahma a hindu mitológia középpontjában áll, a hindu emberek nem helyezik őt különösebben fontos helyre az imádatban; nagyon kevés templomot szenteltek neki, jóllehet Brahmának, a teremtőnek nevezik. Azonban a hindu mitológia szerint az anyagi világegyetemet a szent OM vagy AUM szótaggal szimbolizált Brahman, a legfőbb létező, vagyis valamennyi létező ősprincípiuma teremtette. A triód mindhárom tagját ezen létező részének tekintik, és az összes többi isten is egy-egy megtestesülésnek számít. Azt az istent, akit aztán mint legfőbbet imádnak, mindent átfogónak gondolják. Így tehát, miközben a hinduk istenek millióit tisztelik, a legtöbben mégis csupán egyetlen igaz istent ismernek el, aki azonban sokféle alakot ölthet: lehet férfi, nő, vagy akár állat is. Ezért a hindu tudósok könnyen kijelentik, hogy a hinduizmus tulajdonképpen nem politeista, hanem monoteista. A későbbi védikus gondolkodók elvetették a legfőbb lény fogalmát, s egy személytelen isteni elesel vagy létezővel helyettesítették azt.

Visnut, a jóságos, napból származó, kozmikus istenséget legfőbb istenként a visnuizmus követői tisztelik. Tíz avatárában, azaz inkarnációban jelenik meg a földön, például Ráma, Krisna és Buddha alakjában. Egy másik avatás Visnu Narajana, akit emberként ábrázolnak, amint az ősvízen lebegő, összetekeredett kígyón (neve: Sésa vagy Ananta) alszik; felesége, Laksmí istennő a lábainál ül, Visnu köldökéből pedig egy lótuszvirág nő ki, ami Brahma istent tartja (The Encyclopedia of World Faiths).

Siva, akit általában Mahésának (legfőbb úrnak) és Mahádévának (nagy istennek) neveznek, a hinduizmus második legnagyobb istene; a neki ajánlott imádat a sivaizmus. Sivát úgy írják le, mint a nagy aszkétát, a jógik példaképét, aki mély elmélkedésbe merülve ül a Himalája lejtőin, teste hamuval van bekenve, fejét csapzott haj fedi. Ismert erotikájáról is, ő adja a termékenységet, ő a teremtés legfőbb ura, Mahádévá (The Encyclopedia of World Faiths). Sivát a linga phallikus jelképén keresztül imádják.

Mint sok más világvallásnak, a hinduizmusnak is megvan a legfőbb istennője, aki lehet vonzó vagy ijesztő. Kedvesebb alakjában mint Párvau és Uma ismert. Ijesztő jelleme Durga vagy Káli néven ölt testet; ez vérszomjas istennő, aki a véres áldozatokban leli örömét. Mint Káli Ma (fekete földanya), az anyaistennő, ő a Sakti-szekta fő istensége. A képeken csípőig meztelenül, tetemekkel, kígyókkal és koponyákkal felékesítve ábrázolják. Hívei, a thug-ok régebben megfojtott embereket áldoztak neki.

A hinduizmus és a Gangesz folyó

Nem beszélhetünk a hinduizmus isteneinek pantenjáról anélkül, hogy ne említenénk meg a legszentebb folyót, a Gangeszt. A hindu mitológia nagy része közvetlenül kapcsolódik a Gangeszhez, vagyis a Ganga Má-hoz (Ganga anya), ahogy a folyót a hitbuzgó hinduk nevezik. Mondanak olyan imát, amelyben a folyónak 108 különböző neve fordul elő. Miért tisztelik ennyire az őszinte hinduk a Gangeszt? Azért, mert az igen szoros kapcsolatban áll mindennapi életükkel és ősi mitológiájukkal. Úgy hiszik, hogy a Gangesz korábban az égben mint Tejút létezett. Hogyan lett akkor folyóvá?

Erre a legtöbb hindu a következő magyarázatot adná: Sagara maharadzsának 60 000 fia volt, akiket Kapnának, Visnu egyik megtestesülésének tüze ölt meg. Lelkük pokolra volt ítélve, hacsak Ganga istennő le nem száll a földre, hogy megtisztítsa és az átoktól megszabadítsa őket. Bhagiratha, Sagara dédunokája arra kérte Brahmát: engedje a szent Gangát lejönni a földre. Ganga ezt válaszolta: Olyan hatalmas zuhatag vagyok, hogy összetörném a föld alapjait. Ezért Bhagiratha, miután ezer éven át bűnbánatot tartott, elment Siva istenhez, minden aszkéták legnagyobbikához, s rábeszélte őt, hogy álljon magasan a föld felett a Himalája sziklái és jege közé. Sivának csapzott volt a haja, és megengedte Gangának, hogy az égből alázúduljon az ő hajfürtjeire, amelyek felfogták a földet fenyegető zuhatagot. Ganga azután lágyan csörgedezett a föld felé, lefolyt a hegyekről, keresztül a síkságokon vizet, s így életet hozva a kiszáradt földre.

Visnu követői egy kicsit másképpen magyarázzák a Gangesz keletkezését. Egy ősi szöveg, a Visnupurána a következő változatot tartalmazza: A Gangesz folyó, amely minden bűnt eltávolít, erről a területről [Visnu szent székhelyétől] ered ... Visnu bal lába nagyujjának körméből folyik. Visnu követői ezt szanszkrit nyelven így mondják: Visnupadabja-sambhuta, ami azt jelenti: Visnu lótuszhoz hasonló lábából született.

A hinduk úgy hiszik, hogy a Gangesz képes a hívőket megszabadítani, megtisztítani és meggyógyítani. A Visnu puráná-ban ez áll: A szentek, akik megtisztultak azáltal, hogy megfürödtek e folyó vizében, s akiknek értelmét Kesava [Visnu] adta, elnyerik a végleges megszabadulást. Ha az ember a szent folyóról hall, azt óhajtja, látja, megérinti, megfürdik benne vagy megénekli, a folyó napról napra minden lényt megtisztít. Még azok is, akik tőle távol laknak . . . és azt kiáltják: 'Ganga, Ganga' - megszabadulnak mindazon bűneiktől, amely eket előző három életükben követtek el.

Aki egyszer teljes hittel megfürdik a Ganga tiszta hullámaiban, annak hozzátartozói veszélyek százezreivel szemben nyernek védelmet. A bajok, amelyek nemzedékeken át felhalmozódtak, megsemmisülnek. A Gangában történő puszta megfürdés által az egyén azonnal megtisztul.

Az indiaiak összegyűlnek a folyónál, hogy elvégezzék a púdzsa szertartását, vagyis imádatot mutassanak be. Virágokat áldoznak, imádkoznak és a paptól tilakot, azaz piros vagy sárga festékből egy pontot kapnak a homlokukra. Azután belegázolnak a vízbe, hogy megfürödjenek. Sokan még isznak is a vízből, bár a vegyi anyagok, a szennyvíz és az állati tetemek erősen szennyezetté teszik azt. A Gangesz vallási vonzereje oly nagy, hogy az indiaiak millióinak leghőbb vágya legalább egyszer megfürdeni a szent folyó-ban - ha szennyezett, ha nem.

Sokan elhozzák a folyópartra hozzátartozójuk holttestét, hogy azt a folyó mentén halotti máglyán elégessék, majd a hamvakat a folyóba szórják. Hiszik, hogy ez az elhunyt lelkének örök boldogságot biztosít. Akinek nincs pénze halotti máglyára, az egyszerűen beledobja a folyóba a lepelbe csavart holttestet, ahol dögevő madarak vetik rá magukat, vagy ahol elbomlik.

A hinduizmus és a lélek

A Bhagavad-gítá erre a kérdésre így válaszol: Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig; a halál után is egy másik testbe költözik Egy hindu magyarázata ehhez a szöveghez a következő: Mivel minden élőlény individuális lélek, pillanatonként változtatja a testét, s néha gyermekként, néha fiatalként, néha öregemberként testesül meg. Mégis ugyanarról a lélekről van szó, hiszen az semmilyen változáson nem megy át. Ez az individuális lélek a halál pillanatában végérvényesen megváltoztatja a testet, és egy másik testbe száll át. Mivel a következő születéskor biztosan kap egy új testet - vagy anyagit, vagy szellemit -, Ardzsunának nem volt oka arra, hogy fájlalja a halált.

Figyeljük meg, hogy a magyarázatban ez áll: minden élőlény individuális lélek. Ez a magyarázat megegyezik azzal, amit a Biblia az 1Mózes 2:7-ben mond: És Isten megformálta az embert a föld porából, és orrlyukába lehelte az élet leheletét, és úgy lett az ember élő lélekké.

Van egy fontos különbség: Vajon maga az ember az élő lélek, valamennyi élettevékenységével és képességével együtt, vagy a testi működésétől független, különálló lelke van? Vajon maga az ember a lélek, vagy van lelke? A következő idézet megvilágítja a hindu fogalmat, a Bhagavad-gita 2. fejezetének 17. verse ezt írja: Tudd meg, hogy az, ami áthatja az egész testet, elpusztíthatatlan; ezért a lelket senki sem képes megsemmisíteni. A magyarázat pedig így szól: Minden egyes test egy-egy individuális lélek megtestesülése, és a lélek jelenlétének jele individuális tudatként észlelhető.

A hinduizmus tehát azt tanítja, hogy az embernek lelke van, a Biblia pedig azt állítja, hogy maga az ember a lélek. E két felfogás között óriási a különbség, s ez a különbség kihat azokra a tanításokra, amelyek ezen nézőpontok következményei (3Mózes 24:17, 18).

A halhatatlan lélek tanítása tulajdonképpen az ősi Babilon vallási gondolatkörének állott vizéből származik, s logikusan vezet el azokhoz az elképzelésekhez, amelyek a halál utáni élettel kapcsolatosak, és amelyeket oly sok vallás tanít, azaz a lélekvándorlásról, az égről, a pokolról, a purgatóriumról, a limbusról stb. szóló tanításokhoz. A hinduk úgy hiszik, hogy a léleknek az égben vagy a pokolban kell várakoznia addig, amíg újra megtestesülhet. Különösen érdekes a pokolra vonatkozó hindu elképzelés.

A pokollal kapcsolatos hindu tanítás a Bhagavad-gítá-ban: Óh Janardana, népek fenntartója, azt hallottam a tanítványi lánc által, hogy a családi hagyományokat lerombolóknak mindig a pokolban a helyük (1. fejezet 43. vers). Az ehhez fűzött egyik magyarázat így szól: Azoknak, akik földi életükben állandóan vétkeznek, különböző büntetéseket kell elszenvedniük a pokoli bolygókon. Van azonban egy árnyalatnyi különbség ezen tanítás és a kereszténységnek az örökké tartó pokoltűzről szóló tanítása között. A hindu elképzelés szerint: Ez a büntetés ... nem örök.

Mi is hát tulajdonképpen a hindu pokol? A Márkandejapuráná így írja le egy bűnös sorsát: Akkor Jama [a halottak birodalmának istene] követei a vesszőcsapásoktól remegőt rettenetes kötelekkel gyorsan megkötözték és délre hurcolták. Ott Jama követei, akik vészjósló kiáltásokat hallattak, egy kusávai [növény], tövisekkel, hangyabolyokkal, tűlevelekkel és kövekkel borított terület fölé vitték őt, ahol néhány helyen lángok lobogtak, s amely teli volt a nap hevétől izzó és annak sugaraitól égetően forró gödrökkel. A borzalmas követek vonszolták, sakálok százai támadtak rá; így került a bűnös ember egy rettenetes átjárón keresztül Jama házába... Amikor a testét perzselik, heves égést érez; amikor a testét ütik-verik, nagy fájdalmat érez. Az a teremtmény, akinek a testét ily módon semmisítik meg, rossz cselekedetei miatt örökös szomorúságot érez, jóllehet egy másik testbe költözik ... A bűnöst, hogy bűneitől megtisztuljon, egy másik ilyen pokolba vezetik. Miután valamennyi poklot végigjárta, visszataszító lényként kezdi életét. Féreg lesz, rovar, légy, ragadozó, szúnyog, elefánt, fa, ló, tehén és még további bűnös, nyomorult életeken megy keresztül; amikor pedig elérkezik az emberi fajhoz, púpos lesz vagy csúnya, törpe lesz vagy csandála.

Hasonlítsuk ezt össze azzal, amit a Biblia ír a halottakról: Mert az élők tudják, hogy meghalnak, a halottak azonban semmiről sem tudnak, jutalmuk sincs többé, mert az emlékük feledésbe merült. Szeretetük is, gyűlöletük is, irigykedésük is semmivé lett már, és semmi részük nincs többé határtalan ideig semmiben, ami a nap alatt történik. Mindazt, amiz a kezedtenni talál, tedd meg teljes erőddel, mert sem tettek, sem tervek, sem ismeret, sem bölcsesség nincs a Seolban, azon a helyen, ahová mész (Prédikátor 9:5, 6, 10, 9:7, 8, 12).

Ha - amint a Biblia mondja - az embernek nem különálló lelke van, hanem ő maga a lélek, akkor természetesen nincs tudatos létezés a halál után. Nincs boldogság és nincs szenvedés. S ezzel a másvilágról alkotott valamennyi illogikus elképzelés eltűnik.

A hinduizmus a politeizmusa monoteizmuson alapszik: a Brahmanba, azaz a legfőbb létezőbe, valamennyi létező ősprincípiumába vetett hiten, amit az OM vagy AUM szótag szimbolizál, s aminek sok megnyilvánulása, azaz megtestesülése van. Ezenkívül a hinduizmus olyan vallás, amely a toleranciát és az állatok iránti szeretetet hirdeti.

Másrészt a hinduizmus bizonyos tanításai, például a kárura és a kasztrendszer igazságtalansága, valamint a bálványimádat és a mítoszok ellentmondásai néhány gondolkodó embert arra indítottak, hogy kétségbe vonják e vallás helyességét. Ilyen kétkedő ember lett az Északkelet-Indiában körülbelül i. e. 560-ban született Sziddhárta Gautama. Uj vallást alapított, amely bár Indiában nem volt sikeres, máshol azonban virágzott. Ez az új hit a buddhizmus volt.