A Biblia és a mitológia

Igaz, hogy a mítoszok közül néhány csak kitalált, de mások viszont tényeken alapulnak. Vegyük például azokat a világszerte megtalálható mítoszokat és legendákat, amelyeknek eredete a világméretű Vízözönre vezethető vissza, ami valóban megtörtént, s amiről a Biblia is beszámol. Az egyik ok, amiért érdemes behatóan tanulmányozni a mítoszokat az, hogy olyan hitnézeteknek és szertartásoknak az alapját képezik, amelyek még ma is megtalálhatók a vallásokban. A halhatatlan lélekbe vetett hitet például nyomon követhetjük az ősi asszír-babiloni mítoszoktól az egyiptomi, a görög és a római mitológián keresztül egészen a kereszténységig, ahol is a teológia egyik alaptanításává vált. A mítoszok arról tanúskodnak, hogy az ősi időkben az emberek isteneket kerestek és az élet értelmét kutatták. Ha közelebbről megvizsgáljuk a mítoszokat, megállapíthatjuk, hogy bizonyos dolgok mint közös szálak, mindig visszatérnek: a teremtés, a Vízözön, a hamis istenek és félistenek, a lélek halhatatlansága és a napimádat.

Teremtésmítoszok

Nagyon sok teremtésmítosz létezik, de mindegyikből hiányzik a bibliai teremtésbeszámoló egyszerű logikája (1Mózes 1, 2 fejezet). A görög mitológiában található elbeszélés például igen primitívnek tűnik. Hésziodosz volt az első görög, aki módszeresen lejegyezte a mítoszokat. Istenek születése című munkáját az i. e. VIII. században írta. Ebben megénekelte az istenek eredetét és a világ keletkezését. Történetét Gaiával (Föld) kezdi, aki létrehozza Uranust (Ég). Hésziodosz meséli el a Homérosz által is ismert történetet arról, hogyan jelentek meg az istenek sorban egymás után az égben. Kezdetben Uranosz volt a legfőbb, de elnyomta gyermekeit, ezért Gaia arra bíztatta fiát, Kronoszt, hogy herélje ki az atyját. Kronosz azután sorban elnyelte a saját gyermekeit; egészen addig, amíg felesége, Rheia végül egy követ adott neki enni Zeusz helyett. Zeusz, aki Krétán nevelkedett fel, később arra kényszerítette apját, hogy kiköpje testvéreit. Velük és másokkal összefogva legyőzte Kronoszt és a titánokat, majd a Tartaroszba vetette őket.

A fennti görög mítosz úgy tűnik, sumér eredetű. A keleti történetekben megtaláljuk az istenek egymásutánjának, a kiherélésnek, az elnyelésnek és a kőnek a motívumát. Bár mindez más módon tér vissza, mégis megállapítható, hogy a Hésziodosz által meséltekkel mutatott hasonlóság nem véletlen. Az ősi Mezopotámiában és Babilonban kell keresnünk sok olyan mítosznak a forrását, amely más kultúrákat áthatott.

Nem mindig könnyű meghatározni, mit tartalmaztak a kínai nép vallási mítoszai, mivel az i. e. 213-191 közötti időszakban sok írott feljegyzést megsemmisítettek. Néhány mítosz mégis fennmaradt, például az, amelyik a Föld keletkezéséről szól. Megtudjuk, hogy a káosz olyan volt, mint egy tyúktojás. Sem az Ég, sem a Föld nem létezett. A tojásból született meg Pan-ku, s közben a nehéz elemekből elkészült a Föld, a könnyű elemekből pedig az Ég. Pan-kut medvebőrbe vagy levélköpenybe öltözött törpeként ábrázolják. Naponta körülbelül 3 méterrel nőtt a távolság a Föld és az Ég között 18 000 éven át, s Pan-ku ugyanilyen gyorsan növekedett, így teste kitöltötte a teret. Amikor meghalt, testének különböző részei a természet különböző elemeivé váltak. A rajta levő bolhákból jött létre az emberiség.

Egy dél-amerikai inka legenda azt mondja el, hogyan adta egy mitikus teremtő minden nemzetnek a maga nyelvét. ő adta minden nemzetnek azt a nyelvet, amelyen beszélniük kellett ... ő adta a létezést és a lelket mindennek, a férfiaknak és a nőknek is, és minden nemzetnek azt parancsolta, hogy süllyedjen a föld alá. Ezért minden nemzet eltűnt a föld alatt, és azon a helyen bukkant fel újra, amelyet a teremtő kijelölt a számára (a cuzcói Cristóbal de Molina The Fables and Rites of the Yncas című művéből idézi a South American Mythology). Ebben az esetben úgy tűnik, hogy ennek az inka mítosznak az eredeti magja a nyelvek bábeli zűrzavaráról szóló bibliai beszámoló (1 Mózes 11:1-9).

A Vízözön

Körülbelül i. e. 2500-ban, vagyis mintegy 4500 évvel ezelőttre vezet vissza bennünket a Biblia, amikor beszámol arról, hogy Isten lázadó szellemfiai emberi alakban materializálódtak és feleséget vettek maguknak. Ezekből a természetellenes kapcsolatokból születtek az erőszakos nefilimek, azok a hatalmasok, akik régtől fogva híres emberek voltak. Törvénytelen viselkedésük olyan erősen befolyásolta a Vízözön előtti világot, hogy Isten ezt mondta: Eltörlöm a föld színéről az embereket, akiket teremtettem ... mivel igazán sajnálom, hogy létrehoztam azokat. Noé azonban kegyet talált Isten szemében. A beszámoló azután bemutatja, milyen pontosan meghatározott és gyakorlati lépéseket kellett tennie Noénak annak érdekében, hogy önmagát, valamint családját és a különböző állatfajokat megmentse a Vízözöntől (1Mózes 6:1-8, 13-8:22; 1Péter 3:19, 20; 2Péter 2:4; Júdás 6).

A Vízözön előtti eseményeknek a Mózes első könyvében található leírását a mai kritikusok mítosznak bélyegzik. Hithű férfiak, mint például Ésaiás, Ezékiel, Jézus Krisztus, valamint Péter és Pál apostolok azonban hitelesnek fogadták el a Noéról szóló történelmi beszámolót. Igaz voltát az is alátámasztja, hogy tartalma világszerte oly sok mitológiában tükröződik vissza, a Gilgames-eposzban éppúgy, mint a kínai, valamint az azték, az inka és a maja mitológiában. A bibliai feljegyzést szem előtt tartva, figyeljük most meg az asszír-babiloni mitológiát, és annak kapcsolatát a Vízözönnel (Ésaiás 54:9; Ezékiel 14:20; Máté 24:37; Zsidók 11:7).

Ha a történelem kerekét mintegy 4000 évvel visszaforgatjuk, rábukkanunk egy híres akkád mítoszra, a Gilgames-eposzra. Ismereteink elsősorban azon az ékírásos szövegen alapulnak, amely az ősi Ninive uralkodójának, Asszurbanipalnak könyvtárából való, aki i. e. 668-627 között uralkodott. Az eposz Gilgames hőstetteinek története, akit úgy ábrázolnak, mint kétharmad részben istent, egyharmad részben embert, vagy mint egy félistent. Az eposz egyik változatában ez áll: Falakat építtetett Urukban, nagy városfalakat, és Szent Éanna templomát Anunak, az égbolt istenének és Istarnak, a szerelem istennőjének ..., a szerelem és a háború úrnőjének. Gilgames azonban nem volt éppen kellemes teremtmény a körülötte élők számára. Uruk lakói így panaszkodtak az isteneknek: Gilgames vágya nem hagy szüzeket azok szeretőinek, zaklatja a hős leányát, a nemes feleségét.

Mit tettek az istenek, válaszul az emberek tiltakozására? Aruru istennő megteremtette Enkidut, Gilgames földi vetélytársát. ők azonban ellenségek helyett jó barátok lettek. Egy idó után Enkidu meghalt. Az összetört lelkű Gilgames így kiáltott: Ha meghalok, nem olyan leszek-e, mint Enkidu? Bánat telepedett a lelkemre. Félve a halált, barangolok szerte a pusztában. Fel akarta fedni a halhatatlanság titkát, és elhatározta, hogy megkeresi Utnapistit, az özönvíz túlélőjét, aki az istenekkel együtt halhatatlanságot kapott. Gilgames végül megtalálta Utnapistit, aki elmesélte neki a vízözön történetét. Az ékírásos szöveg Vízözöntáblaként ismert XI. táblája szerint Utnapisti beszámol azokról az utasításokról, amiket a vízözönnel kapcsolatban kapott: Rombold le (ezt) a házat, és építs egy hajót! Add fel a gazdagságot, és keresd az életet! ... Vidd be a hajóba minden élő magvát! Nem emlékeztet ez némiképp a Noéról és a Vízözönről szóló bibliai beszámolóra? De Utnapisti nem adhatott Gilgamesnek halhatatlanságot. Gilgames csalódottan tért vissza Urukba. A történet az ő halálával fejeződik be. Az eposz fő gondolata a halál és a túlvilág szomorúsága és csalódottsága. Ezek az ősi múltban élt emberek nem találták meg az igazság és a remény Istenét. Azonban az eposz kapcsolata a Vízözön előtti időszakról szóló egyszerű bibliai leírással teljesen nyilvánvaló.

Az egyik, még a Gilgames-eposznál is korábbi sumér mítoszban megjelenik Ziuszudra, a bibliai Noé akit jámbor, istenfélő királyként ábrázoltak, s aki állandóan az isteni kinyilatkoztatást kereste az álmokban, vagy varázslatok segítségével (Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament). Ugyanezen szerző szerint ez a mítosz bizonyult a bibliai anyaghoz legközelebb állónak és ahhoz legmeglepőbben hasonlónak a mostanáig feltárt egyéb sumér írások közül. A babiloni és az asszír civilizációkra, amelyek későbbiek, a sumér civilizáció gyakorolt hatást.

A China A History in Art című könyvben azt olvashatjuk, hogy az ősi Kína egyik uralkodója, Jü volt a győztes a Nagy Vízözön felett. Jü a vízözön vizét csatornákon át folyókba és tengerekbe vezettette, hogy népe újra benépesíthesse az országot. Erre a fontos időszakra, amely az özönvízzel ért véget, tíz császárt jelöl meg a korai Csou-korszakról szóló mítosz. Úgy tűnik tehát, hogy itt az ősi sumér királylista helyi átalakításáról van szó. Majd a könyv más kínai legendákból is idéz részleteket, amelyek megerősíteni látszanak azt az érvelést, hogy e legendák mezopotámiai forrásból erednek. Ez ismét a sok mítosz közös eredetéhez visz bennünket vissza. A Vízözön története Amerikában is felbukkan, például Mexikóban; ezek az elbeszélések az aztékok korából, az i. sz. XV. és XVI. századból származnak.

Az azték mitológia négy korai világkorszakról beszél, amelyek közül az elsőben óriások lakták a földet. (Ez a nefilimekre emlékeztet, azokra az óriásokra, amelyekre a Biblia az 1Mózes 6:4-ben utal.) Ebben a mitológiában is találunk egy ősi özönvízmondát, amelyben az áll, hogy a fent lévő vizek egybeolvadtak a lent lévőkkel, elmosva a látóhatárt, és mindent egy időtlen, mérhetetlen óceánná téve. Az istent, aki az esőt és a vizet uralta, Tlalocnak hívták. Az ő esőjét azonban nem lehetett olcsón megkapni, csakis a feláldozott emberek véréért cserébe, akiknek ömlő könnyei utánozták, s ezzel szinte kiváltották az esőt (Mythology An Illustrated Encyclopedia). Egy másik mondában az olvasható, hogy a negyedik korszakot Chalchihuitlicue uralta, a vízistennő, akinek világegyetemét egy vízözön pusztította el. Az embereket az mentette meg, hogy hallá váltak.

Az inkáknak is megvannak a maguk vízözönmondái. Az özönvizet rendszerint kapcsolatba hozzák a teremtéssel és a teremtő-isten vízkeresztjével [megjelenésével] ... Néha úgy tekintik, mint isteni büntetést, amely által az akkor létező emberiség elpusztult, s ez lehetővé tette egy új faj megjelenését. A majáknak Mexikóban és Közép-Amerikában szintén volt saját vízözönmondájuk, amelyben egy világméretű özönvízről vagy haiyococab-ról van szó, aminek jelentése: víz a föld felett. A guatemalai indiánok a vízözönt Butic-nak nevezik; ez a szó sok víz áradatát jelenti, s ezen a végső ítéletet értették. Úgy hiszik, hogy egy újabb Butic következik majd be, egy másik ítélet és egy másik áradat, de nem víz, hanem tűz áradata. Sok más vízözönmonda létezik még szerte a világon, de az a néhány, amit már idéztünk, megerősíti a legenda magját, vagyis azt a történelmi eseményt, amelyről a Mózes első könyve számol be.

A lélek halhatatlansága

Természetesen nem minden mítosz alapszik tényen vagy a Biblián. Az ember, miközben Istent kereste, belekapaszkodott egy szalmaszálba, s hagyta magát becsapni a halhatatlanság illúziója által. Amint ez a könyv bemutatja majd, a halhatatlan lélekben való hit vagy annak különböző változatai évezredeken át nemzedékről nemzedékre maradtak ránk. Az ősi asszír-babiloni kultúra emberei hittek egy túlvilágban. A New Larousse Encyclopedia of Mythology ezt írja: A föld alatt, az Apszú végtelen mélységén túl [amely friss vízzel volt tele és körülhatárolta a földet], feküdt a pokoli lakhely, ahova az emberek leereszkedtek a halál után. Ez volt a vissza nem térés földje Ezeken a területeken az örök sötétségben a halottak lelkei között - edimmu -, amelyek mint valami madarak, szárnyköntösbe voltak öltözve, teljes összevisszaság uralkodott. A mítosz szerint e föld alatti világ felett Ereskigal istennő, a nagy föld úrnője uralkodott.

Az egyiptomiaknak is megvolt a maguk elképzelése a halhatatlan lélekről. A léleknek, mielőtt a boldogság egét elérhetné, meg kellett méretnie Maat, az igazság és a pártatlanság istennője ellenében, akit jelképesen az igazság tollaként ábrázoltak. Ennél az eseménynél vagy Anubisz, a sakálfejű isten, vagy Hórusz, a sólyom segédkezett. Ha a lélek elnyerte Ozirisz helyeslését, akkor részesülhetett az istenek boldogságában. Mint annyi esetben, itt is megtaláljuk a lélek halhatatlanságának babiloni elképzelését, ami az emberek vallását, életét és cselekvésmódját erősen befolyásolta.

Az ősi kínai mitológiában találkozunk a halál utáni továbbélés hitével és azzal az elképzeléssel, hogy az ősöket boldoggá kell tenni. Az ősöket élő és hatalmas szellemeknek képzelték, akik mindannyian sokat törődtek élő leszármazottaik jólétével, de rendkívül meg is haragudhattak, ha valami nem tetszett nekik. A halottaknak minden segítséget meg kellett adni. Még társakat is adtak melléjük, akik a halálba elkísérték őket. Ezért néhány Sang-királyt ... mintegy száz-háromszáz feláldozottemberrel együtt temettek el, akiknek a másvilágon szolgálniuk kellett őt. (Ez a szokás összekapcsolja Kínát Egyiptommal, Afrikával, Japánnal és más országokkal, ahol hasonló módon áldoztak fel embereket) (John B. Noss: Man's Religions). Ezekben az esetekben a lélek halhatatlanságába vetett hit emberáldozatokhoz vezetett. ( Prédikátor 9:5, 10 [9:7, 12, Károli]; Ésaiás 38:18, 19.)

A görögök, akiknek mitológiájában nagyon sok isten fordul elő, szintén törődtek a halottaikkal és azok sorsával. A mítoszok szerint Kronosz fia, illetve Zeusz és Poszeidón testvére lett a sötétség komor birodalmának ura. Hadésznek hívták, s róla nevezték el birodalmát is. Hogyan jutott el a meghaltak lelke a Hadészba? Az alvilágban ijesztő lények voltak. Ott volt Kharón, aki azokat szállította kompján az alvilágba, akik röviddel azelőtt haltak meg az élők világában. Kharón szolgálatáért [azért, hogy átvitte utasait a Styx folyón] fizetni kellett, és a görögök gyakran egy pénzérmét helyeztek temetéskor a halottaik nyelve alá, ezzel biztosítva, hogy azok a szükséges viteldíjat ki tudják fizetni. Azok a halottak, akik nem tudtak fizetni, a folyó rossz oldalán maradtak, a senki földjén, és megvolt a lehetőségük, hogy visszatérjenek és gyötörjék az élőket.

A görög mitológia azután hatott a rómaiak lélekről alkotott elképzelésére, és a görög filozófusok, például Platón (kb. i. e. 427-347), erősen befolyásolták a korai hitehagyott keresztény gondolkodókat, akik elfogadták és tanították a lélek halhatatlanságáról szóló tanítást, bár annak nem volt bibliai alapja.

Az aztékok, az inkák és a maják is hittek a lélek halhatatlanságában. A halál számukra éppúgy titok volt, mint más kultúrák számára. Szertartásaik és hiedelmeik segítették őket abban, hogy belenyugodjanak a halál tényébe. A halottak valójában élők voltak. Csupán egy másik állapotba kerültek át; láthatatlanok, megfoghatatlanok, sebezhetetlenek lettek. A halottak a törzs láthatatlan tagjaivá váltak.(Bírák 16:30; Ezékiel 18:4, 20.)

Ugyanebben a könyvben olvashatunk arról, hogy az [inka] indiánok hittek a halhatatlanságban; sőt, azt hitték, hogy az ember soha nem hal meg, a holttest egyszerűen ismét élő lesz és rendelkezik majd a láthatatlan szellemi hatalmak erejével. A maják szintén hittek a lélekben, valamint 13 égben és 9 pokolban. Ahová csak fordulunk, azt látjuk, hogy az emberek mindenütt le akarták tagadni a halál realitását, és a halhatatlan lélek volt az a mankó, amire támaszkodtak (Ésaiás 38:18; Cselekedetek 3:23).

Az afrikai mítoszok szintén utalnak arra, hogy a lélek a halál után tovább él. Sok afrikai fél a halottak lelkétől. A New Larousse Encyclopedia of Mythology ezzel kapcsolatban a következőket írja: Ez a hiedelem szoros kapcsolatban áll egy másikkal: azzal, hogy a lélek a halál után tovább él. A varázslók képesek előhívni a lelkeket, hogy azok segítsenek nekik az erejüket használni. A halottak lelke gyakran állatok testébe költözik át, esetleg növények formájában születik újjá. Ezért a zulu nem öli meg a kígyóknak azokat a fajtáit, amelyekben hite szerint rokonainak szelleme lakik.

A délkelet-afrikai maszaik hisznek egy Ngai nevezetű teremtőben, aki minden maszai mellé egy-egy őrangyalt állít védelmezőül. A halál pillanatában az angyal a harcost a másvilágra viszi át. Az előzőekben már idézett Larousse tartalmazza a zuluk halottakkal kapcsolatos egyik legendáját. Ez beszámol az első emberről, Unkulunkuluról, aki e mítosz szerint a legfőbb lénnyé vált. ő küldte el a kaméleont az emberiséghez a következő üzenettel: Az embereknek nem kell meghalniuk! A kaméleon lassú volt és útközben feltartóztatták. Unkulunkulu elküldött hát egy gyíkot egy másik üzenettel: Az embereknek meg kell halniuk! A gyík érkezett meg először, és azóta egyetlen ember sem kerülhette el a halált. Ugyanez a legenda, csak némileg más formában, megtalálható a bechuana, a basuto és a baronga törzsek között is.

Napimádat és emberáldozatok

Az egyiptomi mitológia az istenek és istennők sokaságát ismeri. Mint oly sok más ősi társadalom tagjai, Isten keresése közben az egyiptomiak is annak az imádatához jutottak el, amitől mindennapi életük függött - azaz a Napnak az imádatáhóz. A Rá (Ámon-Rá) név alatt tehát az ég szuverén urát tisztelték, aki csónakján mindennap átevezett keletről nyugatra. Éjszaka pedig egy veszélyes utat tett meg az alvilágon át.

Az aztékok, az inkák és a maják napimádatának közös jellemzője volt az emberáldozat. Az aztékok a vallási ünnepek egy állandó körét ünnepelték, s ezen alkalmakkor emberáldozatokat mutattak be különböző isteneiknek, elsősorban a napistennek, Tezcatlipocának. A tűzisten, Xiuhtecutli (Huehueteotl) ünnepén a hadifoglyok együtt táncoltak azokkal, akik foglyul ejtették őket; majd ... a foglyokat meglóbálták egy káprázatos tűz fölött; utána bedobták őket a parázs közé, azután még élve kivették onnan, s dobogó szívüket kivágták, hogy felajánlják az isteneknek (The Ancient Sun Kingdoms of the Americas).

Még délebbre, az inkák vallásának is megvoltak az ősi időkben a saját áldozatai és mítoszai. ők a szertartásaik során gyermekeket és állatokat ajánlottak fel a napistennek, Iminek és a teremtőnek, Viracochának.

Mitikus istenek és istennők

A legismertebb egyiptomi istentriód tagjai a következő istenek voltak: Ízisz, az isteni anyaság szimbóluma; Ozirisz, a bátyja és hitvese; valamint Hórusz, kettőjük fia, akit rendszerint sólyomként ábrázoltak. Néhány egyiptomi szobron úgy látható Ízisz, mint egy asszony, aki a mellét nyújtja gyermekének; ez nagyon emlékeztet a kereszténységnek azokra a csaknem 2000 évvel később készült szobraira és festményeire, amelyeken hasonló helyzetben figyelhetjük meg a szüzet gyermekével. Idővel Ozirisz, Ízisz férje, a halottak isteneként vált népszerűvé, mert a meghaltak lelke számára egy örökké tartó boldog életet helyezett kilátásba a másvilágon.

Hathor volt a szerelem, az öröm, a zene és a tánc egyiptomi istennője. ő lett a halottak királynője, aki segített nekik egy létrán át feljutni az égbe. A New Larousse Encyclopedia of Mythology beszámolója szerint nagy ünnepségeket rendeztek a tiszteletére, elsősorban újévkor, amikor a születésnapja volt. A papnők még napfelkelte előtt kivitték Hathor képmását a teraszra, hogy a felkelő nap első sugarai érjék azt. Az ezt követő örvendezéssel megkezdődött a farsang; a nap énekléssel és lerészegedéssel ért véget.

Az egyiptomiak panteonjában sok állatisten és -istennő is szerepelt például Ápisz, a bika; Banaded, a kos; Heket, a béka; Hathor, a tehén; Szobek, a krokodil (Róma 1:21-23). Ebben a vallási környezetben éltek az izraeliták rabszolgaként az i. e. XVI. században. Izrael Istenének azért, hogy a fáraó kemény szorításából kiszabadítsa őket, tíz különböző csapást kellett Egyiptomra küldenie (2Mózes 7:14-12:36). Ezeknek a csapásoknak az volt a céljuk, hogy megalázzák Egyiptom mitikus isteneit.

Róma az ókori Görögországtól sok istent vett át, azok erényeivel és hibáival együtt. Venus és Flora például szemérmetlen prostituált volt; Bacchus részeges duhaj; Mercurius útonálló; Apolló pedig nőcsábász. Úgy tartják, hogy Jupiter, az istenek atyja, mintegy 59 nővel követett el házasságtörést vagy vérfertőzést! (Mennyire emlékeztet ez azokra a lázadó angyalokra, akik földi asszonyokkal éltek vadházasságban a Vízözön előtt!) Mivel az emberek arra törekedtek, hogy utánozzák azokat az isteneket, akiket imádtak, nincs mit csodálkozni azon, hogy a római császárok, például Tiberius, Néró és Caligula kicsapongó életet éltek, házasságtörők, paráznák és gyilkosok voltak.

Vallásukba a rómaiak sok más kultúrából is vettek át isteneket. Imádták például Mithrast, a fény perzsa istenét - ő lett a napistenük, és a szíriai Atargatisz (Istar) istennőt. A görög Artemiszt, a vadászat istennőjét Dianává változtatták, és megvolt náluk az egyiptomi Ízisz megfelelője is. A termékenység kelta istentriádját szintén átvették (Cselekedetek 19:23-28). Nyilvános szertartásaikat a szentélyek és templomok százaiban papok sokasága vezette; ezek fölött állt a pontifex maximus [főpap], aki az államvallás feje volt (Atlas of the Roman World). Ugyanebből a könyvből megtudjuk azt is, hogy a római szertartások közé tartozott a taurobolium; ennél az imádó egy áldozati veremben állt, és megfürdött a felette föláldozott bika vérében. E rítus által megtisztult és megszabadult a bűneitől.

Keresztény mítoszok és legendák?

Néhány modern kritikus szerint a keresztény hit is tartalmaz mítoszokat és legendákat. Valóban így van? Sok tudós számára Jézus szűztől születése, csodái és a feltámadása nem több, mint legenda. Sőt, néhányan azt állítják, hogy Jézus soha nem is létezett, a róla szóló legendákat az ősi mítoszokból és a napimádat vették át. A mitológia területének egyik szakértője, Joseph Campbell ezt írta: Több tudós felvetette már, hogy nem létezett se [Alámerítő] János, se Jézus - csak egy vízisten és egy napisten. De figyelembe kell venni azt, hogy sokan e tudósok közül ateisták, következésképpen mindenfajta istenhitet elutasítanak.

Ez a kétkedés azonban szöges ellentétben áll a történelmi tényekkel. A zsidó történész, Josephus (kb. i. sz. 37-100) például ezt írta: Néhány zsidó számára Heródes seregének pusztulása isteni bosszúnak tűnt, és feltétlenül igazságos bosszúnak azén, ahogyan Jánossal, az Alámerítővel bánt. Heródes ugyanis halálra adta őt, bár János jó ember volt (Márk 1:14; 6:14-29).

Ugyanez a történész igazolta azt is, hogy Jézus létezése történelmileg hiteles, amikor ezt írta: Élt egy bizonyos Jézus, egy bölcs ember, ha ugyan szabad ót embernek nevezni ..., akit a tanítványai Isten fiának hívtak. Majd így folytatta: Pilátus elítélte ... De még ma sem tűntek el a róla elnevezett messianisták (Márk 15:1-5, 22-26; Cselekedetek 11:26).

Ezért írhatta a keresztény Péter apostol - mint Jézus átváltozásának egyik szemtanúja - szilárd meggyőződéssel a következőket: Nem, nem ravaszul kitalált hamis történetekkel [görögül: my'thos] ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és jelenlétét, hanem azzal, hogy szemtanúivá lettünk a felmagasztalásának. Mert tiszteletet és dicsőséget kapott Istentől, az Atyától, amikor ilyen szavakkal illette őt a magasztos dicsőség: 'Ez az én szeretett fiam, akit én helyeslek.' Igen, ezeket a szavakat hallottuk az égből, amikor vele voltunk a szent hegyen (2Péter 1:16-18).

Az emberi szakértők véleménye és az Isten Szava közötti ilyesfajta ellentét esetén a már korábban emutett alapelvet kell alkalmaznunk: Mi a helyzet tehát? Ha némelyek nem hittek, hitetlenségük talán hiábavalóvá tette Isten hűségét? Távol legyen! Sőt, Isten legyen igaz, még ha minden ember hazug lenne is, amint meg van írva: 'Hogy igaznak bizonyulj a beszédben és győzedelmes légy, amikor vádolnak téged' (Róma 3:3, 4).

Ez a rövid bepillantás a világ néhány mitológiájába megmutatta azokat a közös vonásokat, amelyek közül sok egészen Babilonig (Mezopotámia), a legtöbb vallás bölcsőjéig visszavezethető. Közös szálakat találunk a teremtésről szóló beszámolókban éppúgy, mint azokban, amelyek arról az időszakról beszélnek, amikor félistenek és óriások laktak a földön, s özönvíz pusztította el a gonoszokat. Felismerhető a hasonlóság a napimádattal kapcsolatos vagy a halhatatlan lélekre vonatkozó alapvető vallási elképzelésekben is.

Ha a bibliai álláspontból indulunk ki, meg tudjuk magyarázni ezeket a közös szálakat. Emlékezzünk vissza arra, hogy a Vízözön után, több mint 4200 évvel ezelőtt az emberiség Isten parancsára a mezopotámiai Bábelből szóródott szét. Bár egymástól elválasztva, különböző nyelvű családokat és törzseket alkottak, de ismereteik az addigi történelemről, valamint vallási elképzeléseik kezdetben azonosak voltak (1 Mózes 11:1-9). Az évszázadok folyamán ezek az ismeretek és elképzelések az egyes kultúrákban eltorzultak, kiszíneződtek, s ez számos mondát, legendát és mítoszt eredményezett, amelyek máig fennmaradtak. Ezek a mítoszok, amelyek messze eltávolodtak a bibliai igazságtól, nem vitték közelebb az emberiséget az igaz Istenhez.