A reformáció

A középkori egyház igazi tragédiája az volt, hogy nem haladt a korral, hiányoztak a haladó gondolatok és a szellemi vezetés. Haladásellenes és hanyatló volt, s teljes egészében korrupt. Ezt írja a The Story of the Reformation című könyv a hatalmas római katolikus egyházról, amely az V. századtól a XV. századig Európa legnagyobb részét uralta.

A XV. század végén a teljes területén létrehozott egyházközségeivel, kolostoraival és zárdáival a római katolikus egyház volt egész Európa legnagyobb földbirtokosa. A beszámolók szerint Franciaországban és Németországban a földterület felét, Svédországban és Angliában legkevesebb a kétötöd részét birtokolta. Vajon mi volt ennek a következménye? Róma ragyogása az 1400-as évek végén és az 1500-as évek elején mérhetetlenül megnőtt, s a pápaság átmenetileg komoly politikai jelentőségre tett szert - olvasható A History of Civilization könyvben. Ennek a csillogásnak azonban ára volt, s fenntartásához a pápaságnak új bevételi források után kellett nézni. Will Durant történész beszámol néhány ilyen forrásról: Minden egyházi személytől elvárták, hogy kinevezéséért cserébe az első évben jövedelmének felét (annata), majd pedig évente annak egy tizedét (dézsma) befizesse a pápai kúria - a pápaság adminisztratív hivatala - számára. A galliumért - a fehér gyapjúból készült vállszalagért, ami az érseki hatalom megerősítése és jele volt - egy új érsek tekintélyes összeget fizetett a pápának. Ha egy bíboros, érsek, püspök vagy apát meghalt, személyes vagyona a pápaság tulajdonába szállt vissza... A kúria minden ítéletért és minden kedvezményért ajándékot várt el köszönetnyilvánításként, s a bírói döntéseket nem ritkán az ellenszolgáltatás nagysága diktálta.

Azok a nagy pénzösszegek, amelyek évről évre befolytak a kúria kasszájába, végül is komoly visszaélésekhez és korrupcióhoz vezettek. A mondás azt tartja: Még egy pápa sem tudja megfogni a szurkot anélkül, hogy az ujját be ne piszkítaná. Ebben az időszakban az egyház története - egy történész szavaival élve - egy sor kimondottan világi gondolkodású pápából állt. Közéjük tartozott IV. Sixtus (pápa 1471-től 1484-ig), aki nagy összegeket költött a róla elnevezett Sixtusi kápolna építésére, valamint sok unokaöccse és unokahúga támogatására; VI. Sándor (pápa 1492-től 1503-ig), a hírhedt Rodrigo Borgia, aki nyíltan elismerte és támogatta törvénytelen gyermekeit; és II. Gyula (pápa 1503-tól 1513-ig), IV. Sixtus unokaöccse, aki többet foglalkozott a háborúkkal, a politikával és a művészettel, mint egyházi feladataival. Teljes joggal írhatta a németalföldi katolikus tudós, Erazmus 1518-ban: A római kúria arcátlansága a tetőpontjára ért.

A korrupció és erkölcstelenség azonban nem korlátozódott a pápaságra. Akkoriban ez a mondás járta: Aki tönkre akarja tenni a fiát, csináljon belőle papot. Ezt támasztják alá a korabeli feljegyzések. Durant szerint az 1499-ben Angliában paráznasággal vádolt bűnösök között a papok aránya az összes vádlott mintegy 23 százalékát tette ki, bár a papság a népességnek talán kevesebb mint 2 százaléka volt. Akadtak olyan gyóntatók, akik erkölcstelen dolgokat állítottak követelményként a náluk gyónó nők elé. Papok ezrei tartottak ágyasokat; Németországban szinte mindegyik papnak volt szeretője. (Vö. 1Korinthus 6:9-11; Efézus 5:5.) Más területeken is előfordultak erkölcsi vétkek. A kor egyik spanyol embere állítólag a következőképpen panaszkodott: Krisztus szolgáitól aligha kaphatunk bármit is pénz nélkül; a keresztelés pénzbe kerül, a házasság pénzbe kerül, a gyónás pénzbe kerül - még az utolsó kenet is pénzbe kerül! Csak fizetés ellenében harangoznak, csak fizetés ellenében temetnek. Úgy tűnik, mintha a szegények előtt be lenne zárva a Paradicsom. (Vö. 1Timótheus 6:10.)

A római katolikus egyház XVI. század eleji állapotát jól érzékeltetik Machiavellinek, a kor egyik híres itáliai filozófusának szavai: Ha a keresztény vallást annak vezetői megőrizték volna olyannak, amilyennek azt az Alapító előírta, a keresztény államok és nemzetek sokkal egységesebbek és boldogabbak lennének, mint most. A hanyatlásnak nem lehet nagyobb bizonyítéka, mint az a tény, hogy minél közelebb kerülnek az emberek a római egyházhoz, vallásuk fejéhez, annál kevésbé vallásosak.

A válságot nemcsak magánemberek - mint például Erazmus és Machiavelli - vették észre, hanem maga az egyház is. Egyházi zsinatokat hívtak össze, amelyeken foglalkoztak néhány panasszal és visszaéléssel. Ám az eredmények nem bizonyultak tartósnak. A pápák, akik sütkéreztek a maguk hatalmában és dicsőségében, megakadályoztak az egyházi reformok érdekében tett mindennemű komoly erőfeszítést. Ha az egyház komolyabban törekedett volna arra, hogy nagytakarítást tartson, valószínűleg nem lett volna reformáció. Így azonban az egyházon belül is és azon kívűl is reformért kiáltó hangok kezdtek hallatszani. Az albigenseket mint eretnekeket elítélték és kegyetlen módon irtották őket, mégis felrázták a népet, amely immár megelégelte a katolikus papság visszaéléseit; felkeltették az emberekben a vágyat a Bibliához való visszatérésre. Ez a felfogás talált utat számos korai reformátor fellépésében.

John Wycliffe (1330?-1384), akire gyakran utalnak úgy, mint a reformáció hajnalcsillagára, katolikus pap és teológiaprofesszor volt Oxfordban (Anglia). Látta az egyházon belüli visszaéléseket, írt és prédikált a szerzetesrendekben tapasztalható erkölcsi rothadás, a pápai adók, a gyónás és az átváltoztatás tantétele ellen (az átváltoztatás tantétele szerint a kenyér és a bor a misén szó szerint átváltozik Jézus Krisztus testévé és vérévé), továbbá ellenezte az egyház belekeveredését a különböző világi ügyekbe.

Wycliffe különösen élesen támadta az egyházat azért, amiért az elhanyagolta a Biblia oktatását. Egy alkalommal kijelentette: Adná az Isten, hogy ebben az országban minden plébánia templomnak lenne egy jó Bibliája és jó magyarázata az evangéliumról, hogy a papok gondosan tanulmányoznák azokat és valóban az evangéliumot és Isten parancsait tanítanák a népnek! Ezért vállalta el Wycliffe életének utolsó éveiben a Vulgata lefordítását angolra. Barátai, különösen a herefordi Nicholas segítségével elkészítette az első teljes, angol nyelvű Bibliát.

Kétségtelenül ez volt Wycliffe legnagyobb hozzájárulása az emberiség Isten kereséséhez. Wycliffe írásait és a Biblia egyes részeit egész Angliában elterjesztették a szegény papok-nak nevezett prédikátorok; ezen elnevezésüket azért kapták, mert egyszerű ruhában, mezítláb jártak és nem voltak anyagi javaik. Gúnyosan lollardoknak is nevezték őket; ez a szó a középholland lollaerd szóból származik, amelynek jelentése: az, aki imákat vagy himnuszokat mormol. Számuk néhány év alatt jelentősen megnőtt. Becslések szerint legalább a nép negyed része nyíltan vagy burkoltan támogatta ezeket a nézeteket. Mindez természetesen nem maradt rejtve az egyház előtt. Wycliffe komoly tekintélynek örvendett az uralkodók és a tudósok körében, s ez magyarázatul szolgál arra, hogy békében halhatott meg 1384 utolsó napján. Követői nem voltak ilyen szerencsések. IV. Henrik angliai király uralkodása idején eretnekeknek bélyegezték őket, közülük sokat bebörtönöztek, megkínoztak vagy megégettek.

A cseh Husz János-ra (1369?-1415), aki szintén pap volt, valamint a prágai egyetem rektora, nagy hatást gyakorolt John Wycliffe. Hozzá hasonlóan Husz is prédikált a katolikus egyház romlottsága ellen, és nagy hangsúlyt helyezett a Biblia olvasására. Ezzel gyorsan magára vonta a hierarchia haragját. A hatóság 1403-ban megtiltotta neki Wycliffe pápaellenes eszméinek prédikálását, és Wycliffe könyveit nyilvánosan el is égették. Husz azonban továbbra is csípős vádiratokat írt az egyház szokásai, például a búcsúcédulák árusítása ellen. Végül 1410-ben elítélték és kiátkozták az egyházból.

Husz hajthatatlanul kiállt a Biblia mellett. A vétkező pápa elleni lázadás Krisztus iránti engedelmességet jelent - írta. Azt is tanította, hogy az igaz egyház nem a pápával és a hierarchiával egyenlő, hanem minden kiválasztottal, Krisztus jelképes testével, amelynek a feje Krisztus; és Krisztus menyasszonyával, akit végtelen szeretetében a saját vére által váltott meg. (Vö. Efézus 1:22, 23; 5:25-27.) Mindezen tanítások miatt a konstanzi zsinaton felelősségre vonták, azután eretneknek bélyegezték. Kijelentette, hogy jobb jó emberként meghalni, mint gonoszként élni; megtagadta tanainak visszavonását, ezért 1415-ben máglyán megégették. Ugyanez a zsinat azt is elrendelte, hogy a már 30 évvel azelőtt meghalt és eltemetett Wycliffe csontjait ássák ki és égessék meg!

Szintén a korai reformátorok közé tartozott az itáliai Firenzében levő San Marcos kolostor dominikánus szerzetese, Girolamo Savonarola (1452-1498). Itália reneszánsz szellemétől áthatva Savonarola nyíltan beszélt mind az egyház, mind az állam romlottsága ellen. Kijelentette, hogy a Szentírásra, valamint azokra a látomásokra és kinyilatkoztatásokra támaszkodik, amelyeket állítólag kapott, és egy keresztény állam vagy teokratikus rend létrehozására törekedett. A pápa 1497-ben kiátkozta. A következő évben elfogták, megkínozták és felakasztották. Utolsó szavai ezek voltak: Az én Uram meghalt az én bűneimért; vajon nem kell-e nekem is boldogan odaadnom érte nyomorúságos életemet? Holttestét megégették, hamvait pedig az Arno folyóba szórták. Savonarola találóan nevezte magát előfutárnak és áldozatnak. Csupán néhány évvel később Európán viharként söpört végig a reformáció.

Amikor végül kitört a reformáció vihara, megrázkódtatta a nyugat-európai kereszténység vallási házát. Az egykor csaknem teljes egészében a római katolikus egyház uralma alatt álló Nyugat-Európa most meghasonlott házzá vált. Dél-Európa - Olaszország, Spanyolország, Ausztria és Franciaország egyes részei - többségében katolikus maradt. Európa más országainak lakossága pedig három különböző felekezetű csoportra szakadt: Németországban és Skandináviában lutheránusok voltak; Svájcban, Hollandiában, Skóciában és Franciaország bizonyos területein kálvinisták (azaz reformátusok); Angliában pedig anglikánok. Ezek között szétszórtan akadtak más kisebb, de radikálisabb közösségek is, mint például az anabaptisták, majd a mennoniták, a hutteriták és a puritánok, akik hitüket később átvitték Észak-Amerikába. Az évek során ezek a fő csoportok a ma létező felekezetek százaira hullottak szét - létrejöttek a presbiteriánus, az episzkopális, a metodista, a baptista és a kongregacionalista gyülekezetek, hogy csak néhányat említsünk. A kereszténység valóban meghasonlott házzá lett.

Ha meg kellene nevezni egy konkrét dátumot mint a protestáns reformáció kezdetét, ez 1517. október 31. lenne, amikor is egy Ágoston-rendi szerzetes, Luther Márton (1483-1546) a wittenbergi (Németország, Sachsen) vártemplom kapujára kiszögezte 95 tézisét. Mint Wycliffe és Husz, Luther Márton is szerzetes és tudós volt, továbbá a teológia doktora és az írásmagyarázat professzora a wittenbergi egyetemen. Komoly hírnévre tett szert bibliaismerete révén. Bár határozott meggyőződése alakult ki arról, hogy a megigazulás hit, nem pedig cselekedetek vagy bűnbánat által történik, nem gondolt a római katolikus egyházzal való szakításra. Téziseinek közzétételét valójában nem az egyház elleni lázadásnak, hanem a búcsúcédulák árusítása elleni tiltakozásnak szánta.

Luther idejében a pápai bűnbocsátó leveleket nemcsak az élőknek adták el, hanem a halottak számára is. Amint a pénz a ládikában megcsendül, a lélek kiszabadul a purgatóriumból - hangzott a korabeli mondás. A köznép szemében a bűnbocsátó levelek szinte biztosítékot jelentettek minden bűnért járó büntetés ellen, és a bűnbánat teljesen háttérbe szorult. Mindenhol árusítják a purgatóriumi szenvedés elengedését - írta Erazmus -, s nemcsak hogy árusítják, hanem azokra, akik nem akarják megvenni, rá is kényszerítik.

Egy dominikánus szerzetes, John Tetzel 1517-ben a Wittenberg közelében fekvő Jüterbogba érkezett, hogy bűnbocsátó leveleket adjon el. A befolyt összeg egy része a római Szent Péter-bazilika felújítására szolgált, maradékát pedig hohenzollerni Albert kapta, hogy visszaadhassa azt a pénzösszeget, amelyet abból a célból kért kölcsön, hogy a római kúriának megfizethesse a mainzi érseki hivatali posztot. Tetzel elővette minden ékesszólását, sereglettek hozzá az emberek. Luther felháborodott ezen, és a leggyorsabban elérhető eszközt választotta arra, hogy nyilvánosan közzétegye véleményét az egész ügyről - kiszögezte 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára.

Luther a 95 tézisnek ezt a címet adta: Disputation for Clarification of the Power of Indulgences. Célja nem az egyház tekintélyének kihívása volt; a pápai bűnbocsátó levelek eladásával kapcsolatos túlkapásokra és visszaélésekre akart rámutatni. Ez a következő tézisekből is látható:

5. A pápa nem akar és nem tud elengedni semmi féle büntetést, kivéve azokat, amelyeket saját maga rótt ki . . .

20. Tehát amikor a pápa minden büntetés teljes elengedéséről beszél, az nem jelenti valamennyi büntetés elengedését, hanem csupán azokét, amelyeket ő maga rótt ki . . .

36. Minden kereszténynek, aki valóban lelküsmeretfurdalást érez, elengedtetik a büntetés és vétek, bűnbocsátó levelek nélkül is.

A nem sokkal korábban feltalált könyvnyomtatás segítségével ezek a robbanékony eszmék hamarosan Németország más részeit, majd Rómát is elérték. Ami a bűnbocsátó levelek árusításáról szóló akadémiai vitának indult, az nemsokára hitnézetek és a pápai tekintély körüli vitává vált. Kezdetben a római egyház tárgyalt Lutherrel, és azt követelte tőle, hogy vonja vissza téziseit. Amikor Luther ezt megtagadta, az egyházi és a politikai hatalmak egyaránt nyomást gyakoroltak rá. A pápa 1520-ban kiadott egy bullát Luther ellen, amelyben megtiltotta neki a prédikálást, s amelyben megparancsolta, hogy könyveit égessék el. Mindezzel dacolva Luther elégette a pápai bullát a nyilvánosság előtt. Ezt követően a pápa 1521-ben kiátkozta őt.

Még ugyanabban az évben Luthernek meg kellett jelennie Wormsban a birodalmi gyűlés, azaz a birodalmi rendek gyűlése előtt. A Szent Római Birodalom császára, V. Károly, aki hűséges katolikus volt, valamint hat választófejedelem és más vallási és politikai méltóságok hallgatták ki. Amikor ismét téziseinek visszavonására szólították fel, Luther a következő ismert szavakkal válaszolt: Ez csak akkor történne meg, ha meggyőznének az Írások bizonyítékai által vagy más nyilvánvaló alapon - ... Ezért nem tudok és nem is akarok visszavonni semmit, mert a lelkiismeret ellen tenni bizonytalan és veszélyes dolog. Isten engem úgy segéljen! Ámen. Ennek következményeként a császár törvényen kívül helyezte Luthert. Azonban Friedrich von Sachsen választófejedelem a segítségére sietett és menedéket kínált számára Wartburg várában.

Ezek az intézkedések azonban nem tudták megakadályozni Luther eszméinek a terjedését. Wartburgi rejtőzködésének tíz hónapja alatt Luther az írásnak és a Biblia fordításának szentelte magát. A Görög Iratokat Erazmus görög szövegéből lefordította németre. A Héber Iratok később következtek. Luther bibliafordítása pontosan az volt, ami a népnek kellett. A beszámolók szerint két hónap alatt ötezer példányt adtak el belőle, tizenkét év alatt kétszázezret. Ez a Biblia éppoly nagy hatást gyakorolt a német nyelvre és kultúrára, minta King James Version az angolra.

A wormsi birodalmi gyűlést követő években a reformáció mozgalma egyre szélesebb körű támogatásra tett szert, ezért 1526-ban a császár minden német birodalmi rendnek megengedte, hogy maga döntse el: lutheránus vagy római katolikus akar-e lenni. Az 1529-es évben azonban a császár a határozat hatályon kívül helyezését javasolta, ami ellen néhány német fejedelem tiltakozott, azaz protestált; innen kapta a reformáció mozgalma a protestáns nevet. Egy évvel később, 1530-ban az Augsburgi birodalmi gyűlésen a császár azon fáradozott, hogy a két pártot kibékítse egymással. A lutheránusok hitnézeteiket az Augsburgi hitvallás című iratban fejtették ki, amit Philipp Melanchthon állított össze Luther tanításai alapján. Bár ez a dokumentum a lehető legbékülékenyebb hangnemben íródott, a katolikus egyház mégis elutasította, s ezzel a protestantizmus és a katolicizmus közti szakadék áthidalhatatlanná vált. Sok német fejedelem Luther oldalára állt, és hamarosan a skandináv államok is ugyanezt tették.

Milyen alapvető vonásokban különböztek a protestánsok és a római katolikusok? Luther szerint három ilyen vonás volt. Először: Luther úgy hitte, hogy a megmentés egyedül a hit általi megigazulás (latinul: sola fide) eredménye, nem pedig a papi feloldozásé vagy a vezeklés cselekedeteié. Másodszor: azt tanította, hogy a megbocsátás kizárólag Isten kegyelme (sola gratia) által nyerhető el, nem pedig a papok vagy pápák hatalma által. Harmadszor: Luther azt állította, hogy minden tantételt a Szentírással (sola scriptura) kell bizonyítani, nem pedig a pápák vagy az egyházi zsinatok kijelentéseivel. Luther azonban - amint a The Catholic Encyclopedia írja - mindent megőrzött az ősi hitből és liturgiából, amit be tudott illeszteni a bűnről és a megigazulásról alkotott sajátos nézeteibe. Az Augsburgi hitvallásban ez áll a lutheránus hitre vonatkozóan: Ez a tanítás egyértelműen a Szentíráson alapul ... ezenkívül nem mond ellent az egyetemes keresztény, sőt amennyire az az egyházatyák írásaiból megállapítható, még a római egyháznak sem. A lutheránus hit - az Augsburgi hitvallás körvonalazta formában - magában foglal olyan nem Írás szerinti tantételeket, mint a Szentháromság, a lélek halhatatlansága és az örök gyötrelem, valamint olyan szokásokat, mint a csecsemőkeresztelés és az egyházi ünnepek megtartása. Másrészt a lutheránusok bizonyos változtatásokat követeltek, például azt, hogy a nép is kapjon mind kenyeret, mind bort az áldozáskor, valamint azt, hogy a cölibátust, a szerzetesi fogadalmat és a gyónási kötelezettséget töröljék el.

Összességében nézve a reformáció által, amiért Luther és követői síkraszálltak, sikerült kitörni a pápai igából. Jézus azonban a János 4:24 feljegyzése szerint ezt mondta: Az Isten szellem, és akik őt imádják, azoknak szellemmel és igazsággal kell imádniuk. Azt mondhatjuk, hogy Luther Mártonnal az emberiség új útra lépett az igaz Isten keresésében; az igazság keskeny ösvénye azonban még mindig messze volt (Máté 7:13, 14; János 8:31, 32).

Miközben Luther a pápai követek és a világi hatóságok ellen harcolt Németországban, egy katolikus pap, Ulrich Zwingli (1484-1531) megindította reformmozgalmát a svájci Zürichben. Mivel az a terület német nyelvterület volt, az emberekre már hatott az északról jövő reformhullám. Zwingli 1519 körül kezdett el a bűnbocsátó levelek árusítása, a Mária-kultusz, a papi cölibátus és a katolikus egyház más tantételei ellen prédikálni. Bár Zwingli azt állította, hogy független Luthertől, sok szempontból egyetértett vele, és Luther írásait szerte az országban terjesztette a nép között. A konzervatívabb Lutherrel szemben azonban Zwingli azon a véleményen volt, hogy a katolikus egyház minden maradványát fel kell számolni - a képeket, a feszületeket, a papi öltözéket, sőt még a liturgikus zenét is.

Komolyabb nézetkülönbség volt a két reformátor között az úrvacsora vagy áldozás kérdésében. Luther ragaszkodott ahhoz, hogy Jézus szavai - ez az én testem - betű szerint értendők, tehát Krisztus teste és vére csodálatos módon jelen van az áldozáskor átnyújtott kenyérben és borban. Zwingli ezzel szemben azt állította On the Lord's Supper című tanulmányában, hogy Jézus szavait szimbolikusan vagy képletesen kell érteni; az 'ez az én testem' jelentése: 'a kenyér jelenti az én testemet' vagy 'a testem jelképe.' E véleménykülönbség miatt a két reformátor útjai szétváltak. Zwingli Zürichben tovább prédikálta reformtantételeit, és sok változtatást ért el ott. Hamarosan más városok is követték vezetését, de a vidéki lakosság többsége, konzervatívabb lévén, ragaszkodott a katolicizmushoz. A katolikusok és a reformátusok közti feszültség olyan nagy lett, hogy végül kitört a polgárháború. Zwingli, aki mint tábori lelkész szolgált a hadseregben, a kappeli csatában (zürichi kanton) esett el 1531-ben. Amikor végre békét kötöttek, minden terület megkapta a jogot, hogy maga döntse el, protestáns lesz-e vagy katolikus.

Akadtak azonban protestánsok, akik számára úgy tűnt, hogy a reformátorok nem elég következetesek a pápista egyház hibáinak elutasításában. Úgy vélték, hogy a keresztény egyháznak csak bemerített gyakorló hívőkből kell állnia, és nem egy közösség vagy ország teljes lakosságából. Ezért elvetették a csecsemőkeresztelést, valamint követelték az egyház és az állam szétválasztását. Titokban újra bemerítették hívőtársaikat, innen kapták az anabaptista elnevezést (a görög ana szó jelentése: „újra"). Mivel megtagadták a fegyverfogást, az eskütételt és a felettes hatóságok elismerését, a társadalomra veszélyes embereknek tekintették, s a katolikusok és a protestánsok egyaránt üldözték őket.

Az anabaptisták kezdetben kis csoportokban éltek szétszórva Svájc, Németország és Hollandia területén. Mivel mindenütt, amerre jártak, prédikálták hittételeiket, számuk gyorsan nőtt. Az anabaptisták egy csoportja, amelyet magával ragadott a vallási hév, feladta pacifista magatartását és 1534-ben elfoglalta Münster városát. Megkísérelték egy új Jeruzsálem felállítását, amelyben vagyonközösség és poligámia uralkodott. Ezen uralomnak gyorsan és kegyetlen módon vetettek véget. Az eset sokat ártott az anabaptisták tekintélyének, és úgyszólván megsemmisítette őket. Valójában azonban a legtöbb anabaptista egyszerű, hívő ember volt, aki megpróbált csendes, nyugodt életet élni. Az anabaptistáknál szervezettebbek voltak a soraikból származó mennoniták, a holland reformátor Menno Simons követői és a hutteriták, akik a tiroli Jakob Hutter vezetése alatt álltak. Az üldözés elől menekülve egyesek Kelet-Európába - Lengyelországba, Magyarországra és Oroszországba - vándoroltak, mások pedig Észak-Amerikába, ahol végül felbukkantak a belőlük származó hutterita és amis közösségek.

A reformáció Svájcban a francia Jean Cauvin, azaz Kálvin János (1509-1564) vezetése alatt további előrelépéseket tett. Kálvin tanulmányainak idején Franciaországban került kapcsolatba a protestáns tanításokkal. Majd 1534-ben, hogy a vallási üldözés elől meneküljön, elhagyta Párizst és a svájci Bázelben telepedett le. A protestantizmus védelmében kiadta Institutio Christianae Religionis című munkáját, amelyben összefoglalta a korai egyházatyák és a középkori teológusok eszméit, valamint Luther és Zwingli tanításait. Ez a mű lett a későbbiek során Európában és Amerikában alapított valamennyi református egyház tantételeinek alapja.

Az Institutio-ban Kálvin kifejtette a maga teológiáját is. Számára Isten az abszolút Szuverén, akinek akarata mindent meghatároz és mindenen uralkodik. Ezzel szemben a bukott ember bűnös és teljességgel érdemtelen. A megmentés ezért nem az ember jó cselekedeteitől függ, hanem Istentől - ezzel magyarázható Kálvin tantétele az eleve elrendelésről, amivel kapcsolatban ezt írta: Azt mondjuk tehát: Isten örök és megváltoztathatatlan szándéka egyszer s mindenkorra meghatározta egyrészt azt, kit részesít megmentésben, másrészt azt, kit ítél pusztulásra. Határozottan állítjuk, hogy ez a szándék a kiválasztottakat illetően csakis az ő irgalmán és könyörületességén alapul; az emberi érdemektől teljesen független. Azok előtt azonban, akiket ő kárhozatra szánt, az élet kapuja zárva van Isten igazságos és kétségbevonhatatlan, ám felfoghatatlan ítélete által.

E tantétel szigorúsága más területeken is visszatükröződik. Kálvin szerint a keresztényeknek szent és erkölcsös életet kell élniük. Nemcsak a bűntől, hanem a gyönyöröktől és a könnyelműségtől is tartózkodniuk kell. Kijelentette továbbá, hogy az egyháznak, amely a kiválasztottakból áll, mentesnek kell lennie minden állami korlátozástól, valamint, hogy csak az egyházon keresztül lehet Istennek igazán tetsző társadalmat létrehozni

Nemsokkal az Institutio megjelenése után egy szintén franciaországi reformátor, William Farel rábeszélte Kálvint, hogy telepedjen le Genfben. Együtt dolgoztak a kálvinizmus megvalósításán. Céljuk az volt, hogy Genfet Isten városává alakítsák, olyan teokráciává vagy isteni uralommá, amely egyesíti magában az egyház és az állam feladatait. Szigorú előírásokat vezettek be mindenre, a vallási oktatástól és a templomi istentisztelettől kezdve egészen a közerkölcsökig, sőt még a közegészségügy és a tűzvédelem területén is; a szabályok figyelmen kívül hagyása büntetést vont maga után. Egy történelmi beszámolóból megtudhatjuk, hogy egy fodrászt például két napra bebörtönöztek, amiért illetlennek tartott frizurát készített egy menyasszonynak; ugyanígy járt az anya és a két barátnő is, akik segítettek a fodrásznak. A városi képviselőtestület a táncolást és a kártyázást is büntette. Keményen eljártak mindazokkal szemben, akik ellent mondtak Kálvin teológiájának. A leghírhedtebb eset a spanyol Miguel Serveto (Szervét Mihály) megégetése volt.

A spanyol Szervét Mihály (1511-1553), aki jog- és orvostudományt tanult, 20 éves korában kiadta a De Trinitatis erroribus (A háromság tévedései) című munkáját,amelyben kijelentette: Nem fogom használni a háromság szót, mert az nem található meg a Szentírásban és nyilvánvalóan csupán egy filozófiai tévedést állandósít. Elítélte a háromságot mint olyan tantételt, amelyet nem lehet megérteni, amely a dolgok természete szerint lehetetlen, és amely még istenkáromlónak is tekinthető! Mivel Szervét nyíltan fellépett a Szentháromság ellen, a katolikusegyház elítélte őt. Azonban a kálvinisták fogták el, ők állították bíróság elé és ők végezték ki lassú tűzhalállal. Kálvin ezekkel a szavakkal igazolta tettét: Amikor a pápisták olyan szigorúnak és szenvedélyesnek bizonyulnak babonáik védelmében, hogy kegyetlen őrjöngésükben ártatlan vért ontanak, vajon nem lenne-e szégyenletes a keresztény elöljárókra nézve, ha kisebb buzgóságot mutatnának a valódi igazság védelmében?Kálvin vallási fanatizmusa és személyes gyűlölete megakadályozta őt az igazságos ítélkezésben és a keresztény alapelvek alkalmazásában. ( Vö. Máté 5:44. )

Kálvin egészen 1564-ben bekövetkezett haláláig képviselte református hitvallását Genfben, és a református egyház szilárdan megalapozottá vált. A másutt üldözött protestáns reformátorok Genfbe sereglettek, megismerkedtek Kálvin eszméivel, majd saját hazájukban is elindították a reformmozgalmakat. A kálvinizmus hamarosan Franciaországra is kiterjedt, ahol a katolikusok kegyetlenül üldözték a hugenottákat (így nevezték a francia kálvinista protestánsokat). Hollandiában a kálvinisták közreműködtek a holland református egyház megalapításában. Skóciában az egykori katolikus pap, a lelkes John Knox vezetése alatt megalakult a skóciai presbiteriánus egyház, amely a kálvinista irányvonalat követte. A kálvinizmus az angliai reformációban is szerepet játszott, és onnan került át a puritánokkal Észak-Amerikába. Elmondható tehát, hogy bár Luther hozta mozgásba a protestáns reformációt, Kálvin lényegesen nagyobb hatást gyakorolt annak fejlődésére.

Az angliai reformáció nem a németországi és svájci reformmozgalmak következménye volt, gyökerei egészen John Wycliffe koráig nyúltak vissza, aki a papság elleni prédikációi és a Biblia fontosságának hangsúlyozása által felélesztette a protestáns szellemet Angliában. ő kezdte el a Biblia angolra fordítását, mások pedig követték a példáját. William Tyndale, akinek menekülnie kellett Angliából, 1526-ban készült el az Újszövetséggel. Később Antwerpenben elárulták, megfojtották és testét máglyán megégették.

Miles Coverdale fejezte be Tyndale fordítói munkáját, és 1535-ben megjelent a teljes Biblia. A Biblia megjelentetése a nép nyelvén kétségtelenül a legjelentősebb tényezőként járult hozzá az angliai reformáció kibontakozásához. A római katolicizmustól való formális elszakadás akkor következett be, amikor VIII. Henrik (1491-1547), akinek a pápa a hit oltalmazója címet adományozta, 1534-ben az Act of Supremacy által az anglikán egyház fejének jelentette ki magát. Henrik a kolostorokat is bezáratta, s vagyonukat felosztotta a nemesek között. Ezenkívül elrendelte, hogy minden templomban helyezzenek el egy angol nyelvű Bibliát. Henrik cselekedete azonban inkább politikai volt, mint vallási. Független akart lenni a pápai tekintélytől, különösen a házassági ügyeit illetően. Nevétől eltekintve minden szempontból katolikus maradt.

Csak I. Erzsébet hosszú uralkodása alatt (1558 -1603) vált az anglikán egyház hitnézeteit tekintve protestánssá, felépítésében azonban jórészt katolikus maradt. Elszakadt a pápától, megszüntette a cölibátust, a gyónást és egyéb katolikus szokásokat, megtartotta viszont a püspöki felépítést az érsekekkel és püspökökkel, valamint a szerzetes és az apácarendeket. Ez a konzervativizmus számottevő elégedetlenséget váltott ki, és megjelentek a különböző, más nézeteket valló csoportok. A puritánok átfogóbb reformot követeltek, amely megtisztítja az egyházat valamennyi katolikus elemtől; a szeparatisták és az independensek ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyes közösségeket helyi vének (presbiterek) vezessék. A más nézetet vallók közül sokan menekültek Hollandiába vagy Észak-Amerikába, ahol felépítették a kongregacionalista és a baptista egyházat. Angliában George Fox (1624 -1691) vezetése alatt megalakult a Barátok Társasága (kvékerek), John Wesley (1703-1791) vezetésével pedig megjelentek a metodisták.

Mit is ért el a reformáció? Kétségtelenül megváltoztatta a nyugati világ történelmét. A reformáció felkeltette az emberekben a szabadság utáni vágyat és jobb polgárokká formálta őket. Ott, ahol a protestantizmus elterjedt, a tömegek erősebben hivatkoztak jogaikra -írta John F. Hurst a Sport History of the Reformation című könyvében. Sok tudós meg van győződve arról, hogy ha nem lett volna reformáció, akkor az a fajta nyugati civilizáció,amely ma fennáll, nem létezne. Mindezek ellenére fel tennünk a kérdést: Mit ért el a reformáció vallási szempontból? Mit tett az emberiség Isten keresését illetően? A reformáció legértékesebb eredménye kétségtelenül az volt, hogy elérhetővé tette a Bibliát a nép számára annak saját nyelvén. Először olvashatták az emberek a teljes Szentírást, ami szellemi táplálékot jelentett számukra. De természetesen többre van szükség, mint csupán a Biblia olvasására. Vajon megszabadította-e a reformáció az embereket nemcsak a pápai igától, hanem a téves tantételektől és dogmáktól is, amelyekben évszázadokon át hinniük kellett? (János 8:32).

Csaknem valamennyi protestáns egyház ragaszkodik három hitvalláshoz a Niceai, az Athanasziosz-féle és az Apostoli hitvalláshoz; ezek olyan tantételeket jelentenek ki, mint például a háromságról, a halhatatlan lélekről és a pokoltűzről szóló tanítások - azaz a katolicizmus évszázados tantételeit. Ezek a nem Írás szerinti tanítások hamis képet adtak Istenről és az ő szándékáról. Az a számos felekezet, amely a protestáns reformáció szabad szellemének eredményeképpen létrejött, különböző irányokba terelte az embereket. A különbözőség és a zűrzavar sokakat arra késztetett, hogy kétségbe vonják még Isten létezését is.