A Biblia és a kereszténység
Az első század végére befejeződött a Biblia könyveinek megírása. Ettől kezdve a keresztények nekiláttak a teljes Biblia másolásának és terjesztésének, megkezdödött az akkori leggyakoribb nyelvekre való lefordítás is. Mialatt a keresztény gyülekezet ezzel a nagyszerű munkával volt elfoglalva, kezdett kialakulni valami, ami később a Biblia fennmaradására nézve veszélyennek bizonyult.
Ennek a fejlődését a Biblia előre megjövendölte. Jézus egyszer példázatot mondott egy emberről, aki bevetette a földjét jó minőségű búzával, de mialatt aludt, egy ellenség gyom magvakat vetett a földbe. Mindkét mag kihajtott, de egy ideig a gyom elrejtette a búzát. Ezzel a példázattal Jézus megmutatta, hogy bár munkájának gyümölcseként igaz keresztények jelennek meg, halála után mégis hamis keresztények szivároghatnak be a gyülekezetbe. Végül nehéz volt megkülönböztetni a valódit a hamistól (Máté 13:24-30, 36-43).
Péter apostol nyíltan figyelmeztetett, hogy ezek a gyomszerű keresztények hatással lesznek arra, hogyan tekintik az emberek a Bibliát. Köztetek is lesznek hamis tanítók. Éppen ők fognak feltűnés nélkül ártalmas tanokat bevezetni, és még a tulajdonost is megtagadják, aki megvásárolta őket, miáltal gyors pusztulást vonnak magukra. Sőt sokan fogják követni gátlástalan viselkedésük cselekedeteit, s ezek miatt beszélnek majd gyalázkodóan az igazság útjáról. (2Péter 2:1, 2)
Jézus és Péter jövendölései már az első században beteljesedtek. Nagyravágyó férfiak szivárogtak a keresztény gyülekezetbe, és elvetették a széthúzás magvát (2Timótheus 2:16-18; 2Péter 2:21, 22; 3János 9, 10). A következő két évszázadban a tiszta bibliai igazságot görög filózofusok nézetei hamisitották meg, és sokan követték el azt a hibát, hogy pogány tantételeket bibliai igazságként fogadtak el.
A negyedik században Konstantin római császár elfogadta a kereszténységet mint államvallást. De az a kereszténység, amit ő ismert, jelentősen különbőzött attól a vallástól, melyet Jézus hirdetett. Időközben kivirágzott a Jézus által megjövendölt gyom. Mégis biztosak lehetünk abban, hogy mindig voltak néhányan, akik az igaz keresztényiséget képviselték, és arra törekedtek, hogy Isten ihletett Szavának, a Bibliának megfelelően cselekedjenek. (Mt 28:19,20) A kereszténység ma ismert formája Konstantin idejéből származik. Az az elkorcsosult kereszténység a továbbiakban már nemcsak vallási szervezet volt, hanem az állam egy része, és vezetői fontos szerepet játszottak a politikában. Végül a hitehagyott egyház oly módon hasznalta politikai hatalmat, hogy az teljesen ellentmondott a bibliai kereszténységnek, és a Bibliára nézve is újabb veszélyes helyzeteket idézett elő.
Amikor a latin megszűnt beszélt nyelv lenni, új bibliafordítások váltak szükségessé. De a katolikus egyház ezzel nem értett egyet. Vratislav, aki később Csehország királya lett, 1079-ben engedélyt kért VII. Gergely pápától, hogy a Bibliát az alattvalói nyelvére lefordíthassa. De a pápa nemmel válaszolt. Kifejtette: Azok számára, akik gyakran elmélkednek a Biblián, világos, hogy a Mindenható Istennek nem ok nélkül tetszett, hogy a szent iratok bizonyos részét titokban tartani, nehogy semmibe vegyék, ha minden ember számára egyszerűen érthető, sőt esetleg lenézzék, vagy félművelt emberek félreértelmezzék, és ez tévedéshez vezessen.
A pápa a Bibliát az akkor már holt latin nyelven akarta megtartani. A tartalma titokban maradt, nem fordították le az egyszerű emberek nyelvére. Jeromos latin Vulgatá-ja, amely az V. században azért készült, hogy a Biblia mindenki számára hozzáférhető legyen, ugyanakkor a titokban tartás eszközévé vált.
A középkorban az elgyház ellenállása a nemzeti nyelvű Bibliával szemben egyre erősödött III Ince pápa olyan szigorú levelet írt 1199-ben a németországi Metz érsekének, hogy az érsek minden német nyelvű Bibliát, amelyet csak képes volt kézrekeríteni, elégettetett. A Toulouse-i zsinat elrendelte 1229-ben, hogy világiak birtokában nem lehet semilyen nemzeti nyelvű Biblia. A spanyolországi Tarragona tartományi zsinatának parancsára 1233-ban a Bibliát át kellett adni, hogy elégessék. Angliában 1431-ben Stafford wellsi püspök megtiltotta mind a Biblia lefordítását angolra, mind az ilyen fordítások birtoklását.
Ezeknek az egyházi méltóságoknak a célja nem a Biblia elpusztítása volt. Azt akarták, hogy megkövesedjen, azaz egy olyan nyelven maradjon, amelyet csak kevesen tudtak elolvasni. Azt hitték, hogy ezzel megakadályozzák azt, amit ök eretnekségnek neveztek, de ami valójában tekintélyük megtámadására irányult. A Biblia csupán szellemi kíváncsiság tárgya lett volna, ha ez sikerül, és kevés, vagy egyáltalán semmi hatással nem lett volna a hetköznapi ember életére.
Szerencsére azonban sok becsületes ember elutasította, hogy eleget tegyen ezeknek a rendeleteknek. De az ilyen elutasítások veszélyesek voltak. Egyesek a Biblia birtoklásának bűne miatt rettenetesen sokat szenvedtek. Példaként nézzük egy spanyol ember, név szerint Julián Hernández esetét, aki vállalta, hogy Németországból a saját országába nagyszámú Bibliát szállít. Hordókba rejtette és mint rajnai bort pakolta fel őket. Elárulták, és a római katolikus inkvizíció elfogta. Azokat, akiknek a Bibliákat szánta, válogatás nélkül megkínozták, és aztán többségüket különböző büntetésekre ítélték. Juliánt megégették, húsz másikat nyárson megsütöttek, többeket életfogytiglani börtönre ítéltek, egyeseket nyilvánosan megkorbácsoltak, sokakat gályára küldtek.
A legcsekélyebb kétség sem férhet hozzá, hogy ezek a felelős egyházi méltóságok nem a bibliai keresztényiséget képviselték! A Biblia maga jelenti ki az ilyenek közé tartozókról: Az Isten gyermekeit és az Ördög gyermekeit ez a tény teszi nyilvánvalóvá: Mindaz, aki nem tart ki az igazságosság mellett, nem Istentől származik és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert azt az üzenetet hallottátok kezdettől fogva, hogy szeressuk egymást, nem ugy, mint Káin, aki a gonosztól származott és megölte testvérét. (1János 3:10-12).
Milyen figyelemreméltó, hogy férfiak és nők készségesen vállalták ilyen rettenetes bánásmód kockázatát csupán azért, hogy Bibliájuk lehessen! És az ilyen példák egészen napjainkig megsokasodtak. Az a mélységes odaadás, amit a Biblia az emberekből kiváltott, és az a készség, amellyel türelmesen szenvedtek és zokszó nélkül viselték a szörnyű halált anélkül, hogy fellázadtak volna kínzóik ellen, kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a Biblia Isten Szava (1Péter 2:21).
Végül a XVI. században a római katolikus hatalom elleni protenstáns felkelés után maga az egyház erőltette a Biblia leforditását az ismert európai nyelvekre. Mégis már akkoriban több kapcsolata volt a Bibliával a protestantizmusnak, mint a katolicizmusnak. De a Bibliával való szembenállást illetően a protestáns egyházak sem mentesek a felelősségtől. Ahogy múltak az évek, bizonyos protestáns túdósok másfajta támadást intéztek a könyv ellen: intellektuális támadást. A XVIII. és XIX. században kifejlesztették a Biblia tanulmányozásának egy módszerét, amely a magasabb kritika néven vált ismertté. Követői azt tanították, hogy a Biblia nagy részét legendák és mítoszok alkotják. Ezek közül az elképzelések közül a szélsőségesebbeket már nem képviselik, de a magasabb kritikat még mindig tanítják a szemináriumokon, és egyáltalán nem szokatlan egy-egy lelkésztől azt hallani, hogy nyilvánosan elutasítja a Biblia egy részét.
Talán mégis a kereszténység magatartása akadályozza leginkább az embereket abban, hogy elfogadják a Bibliát mint Isten Szavát. A kereszténység azt állítja, hogy a Bibliát követi. Magatartásuk azonban szégyent hoz a Bibliára és magára a keresztény névre. Amint Péter apostol megjövendölte, az igazság útjáról gyalázkodóan beszélnek (2Péter 2:2). Miközben az egyház tiltotta a Biblia lefordítását, a pápa például anyagilag támogatta a közelkeleti muzulmánok elleni erőteljes katonai törekvéséket. Ezeket szent keresztes hadjáratoknak hívták, pedig semmi szent nem volt bennük. Az első - az úgynevezett Népek keresztes hadjárata - volt az elkövetkezők mintája. Egy prédikálóktól felbujtott féktelen sereg, mielőtt elhagyta Európát, rátámadt a zsidókra Németországban, és lemészárolta őket egyik városban a másik után.
A XVI. századi protestáns felkelés sok európai orszagban kimozdította a katolicizmust a hatalomból. Ennek egyik következménye a harmincéves háború volt (1618-1648), amely egyike az európai történelem legborzalmasabb háborúinak. Mi volt a háború valódi oka? A katolikusok gyűlölték a protestánsokat, és a protestánsok gyűlölték a katolikusokat. Akkoriban kezdett a kereszténység Európán túl is terjeszkedni azáltal, hogy a keresztény kultúrát elvitte a föld más részeire. Ezt a katonailag is támogatott terjeszkedést a kegyetlenség és a kapzsiság jellemezte. Az amerikai kontinensen a spanyol konkvisztádorok rövid idő alatt kiirtották az ősi bennszülött kultúrát. A spanyol kormányzók általában kiirtották az ősi civilizációt anélkül, hogy az európait bevezették volna. Az, ami őket az Újvilágba vonzotta, elsősorban az arany utáni mohó vágy volt.
A protestáns misszionáriusok szintén útnak indultak Európából más kontinensekre. Tevékenységük többek között hozzájárult a gyarmati rendszer kiterjedéséhez. A missziók számos esetben a népek fölötti uralom igazolására és ürügyül szolgáltak. A misszió, a technológia, és az imperializmus közötti kapcsolat jól ismert. A keresztény egyházak és az állam közötti szoros kapcsolat napjainkban is fennáll. Mindkét világháború elsősorban a keresztény nemzetek közötti harc volt. A lélkészek mindkét oldalon arra buzdították a fiatalembereket, hogy harcoljanak és próbálják megölni az ellenséget - aki gyakran ugyanahhoz a valláshoz tartozott.
A fennti esemenyek bibliai próféciákat teljesítenek be. Előre megjövendölték, hogy sokan, akik magukat kereszténynek vallják, szégyent hoznak majd a Bibliára és a keresztényi névre, és az, hogy ez megtörtént, a Biblia igaz voltát bizonyítja. Mindenesetre figyelembe kellene venni, hogy a kereszténység magatartásának semmi köze sincs a Biblián alapuló keresztényiséghez. Jézus maga mondta, hogy miről lehet felismerni az igaz keresztényeket. Abból tudja meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek (János 13:35). Jézus továbbá azt mondta: ők nem része a világnak, miként én sem vagyok része a világnak (János 17:16). A Biblia nemcsak a lefordítása ellen irányuló heves ellenállást élte túl, hanem az újkori tudósok részéről jövő támadásokat.