Hitehagyás

A kereszténység kezdetekor két út állt azok előtt, akik ezt a népszerűtlen hitet vették fel: vagy megalkuvás nélkül ragaszkodnak Krisztus és a Szentírás tanításaihoz és alapelveihez, vagy a széles és könnyű út felé fordulnak, s kompromisszumot kötnek az akkori világgal. Az egyház átvett bizonyos vallási szokásokat és imádati formákat a kereszténység előtti [pogány] Rómából: a stólát és más pogány papi miseruhákat, a tömjén és a szenteltvíz használatát a megtisztítási ceremóniáknál, gyertyák és örökmécses égetését az oltár előtt, a szentek imádatát, a bazilika architektúráját, a római jogot mint az egyházi jog alapját, a pontifex maximul címet a pápa fgpapi elnevezéseként, és a IV. században a latin nyelvet. Hamarosan már nem a római elöljárók, hanem a püspökök voltak a városokban a hatalom és a rend birtokosai; a metropoliták vagy érsekek támogatták - esetenként éppenséggel ki is szorították - a tartományi kormányzókat; a püspöki szinódus pedig nemsokára a tartományi gyűlések helyébe lépett. A római egyház a római állam nyomdokaiban járt.

A római világgal szembeni ezen megalkuvó magatartás éles ellentétben áll Krisztus és az apostolok tanításaival. Péter apostol ezt tanácsolta: Szeretteim! ... írok néktek, hogy ... emlékeztetéssel felébresszem tiszta gondolkodóképességeteket, hogy gondoljatok a szent próféták korábban mondott szavaira, valamint az Úrnak és Megmentőnek az apostolaitok által hirdetett parancsolatára. Ti azonban, szeretteim, minthogy ezeket előre tudjátok, vigyázzatok, nehogy a törvénnyel dacolók tévelygései elragadjanak benneteket és elveszítsétek állhatatosságotokat. Pál a következő világos tanácsot adta: Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi szövetsége van az igazságosságnak és a törvénytelenségnek? Vagy mi közössége van a világosságnak a sötétséggel? . . . Ezért menjetek ki közülük és különüljetek el, ... és tisztátalant ne érintsetek, ... és én magamhoz fogadlak titeket (2Péter 3:1, 2, 17; 2Korinthus 6:14-17; Jelenések 18:2-5).

E világos figyelmeztetések ellenére a második századi hitehagyott keresztények a pogány római vallás díszruhájába öltöztek. Elfordultak a tiszta bibliai forrástól, helyette pogány római öltözetet és címeket öltöttek magukra, s átitatódtak görög fllozófiával. A II. században a filozófiában jártas pogányok tömege árasztotta el a keresztényiséget. Ezek csodálták a görögök bölcsességét, és hasonlóságokat véltek felfedezni a görög filozófia és a Biblia tanításai között. Néhányan különféle módon, ám ugyanabban az értelemben nyilatkoztak; nevezetesen, hogy a filozófia Istennek az emberi értelmen keresztül adott különleges ajándéka a görögök számára, mint ahogy a Szentírás közvetlen kinyilatkoztatások által adott ajándék a zsidóknak. Az egyházatyák . . . elkezdték módszeresen bizonyítani, hogy a Szentírás egyszerű szavai mögött a filozófusok azon tanításai rejlenek, amelyek az akadémián, a líceumban és a sztoában [a filozófiai viták központi helyén] alkotott zavaros szakkifejezésekbe vannak beágyazódva.

Az ilyesfajta gondolkodásmód megnyitotta az utat ahhoz, hogy a görög filozófia és terminológia beszivároghasson a kereszténység tanításaiba; különösen a háromságtan és a halhatatlan lélekbe vetett hit terén. Az [egyház]atyák két speciális szót kerestek a filozófiai szakkifejezések tömegében: az egyiknek azt kellett kifejeznie, hogy a háromság mindegyik tagja a másik kettőtől különböző egyén, a másiknak pedig azt, hogy a tagok voltaképpen egy egységet alkotnak. Azt azonban el kellett ismerniük, hogy a háromságot alkotó Isten fogalma olyan titok, amelyet az emberi értelem nem képes megfejteni. Pál viszont világosan felismerte az ilyen szennyeződésnek és a 'jó hír megmásításának' veszélyét, amikor ezt írta a galáciabeli és a kolossébeli keresztényeknek: Vigyázzatok, hogy senki zsákmányul ne ejtsen titeket bölcseletekkel [görögül: philosophi'as] és üres csalással az emberek hagyományai szerint, a világ elemi dolgai szerint és nem a Krisztus szerint (Galata 1:7-9; Kolosé 2:8; 1Korinthus 1:22, 23).

Az ember mindig is szerette volna megfejteni rövid és behatárolt, a halálban végződő létének talányát. A vallás többek között igyekszik kibékíteni az embereket azzal a ténnyel, hogy valamikor meg kell halniuk. Ez azáltal történhet, hogy egy síron túli jobb életet ígérnek nekik, vagy újraszületést, vagy mindkettőt. Szinte minden vallás arra a hitre támaszkodik, hogy az emberi lélek halhatatlan, s a halál után a túlvilágra kerül vagy átköltözik egy másik teremtménybe. Ma a kereszténység csaknem valamennyi vallása is ezt a hitet vallja. (Máté 10:28; János 5:28, 29; 11:23, 24).

A görög filozófia alattomos hatása az apostolok halálát követően a hitehagyás egyik kulcstényezője volt. A halhatatlan lélekről szóló görög tanítás burkoltan magában foglalta a lélek különböző rendeltetési helyeinek szükségességét: az eget, a pokoltüzet, a purgatóriumot, a Paradicsomot, a limbust. E tanítások manipulálása révén a papi osztály könnyen alárendeltségben és a másvilágtól való félelemben tarthatta híveit, s ajándékokat és adományokat préselhetett ki belőlük. Ebből adódik az a kérdés: Hogyan alakult ki a kereszténység különálló papi osztálya? (János 8:44; 1Timótheus 4:1, 2).

A hitehagyás egy másik ismertetőjele az volt, hogy az emberek visszahúzódtak a minden keresztényre vonatkozó általános szolgálattól - amit korábban Jézus és az apostolok tanítottak -, s azt a kereszténységben kialakult papi osztály és hierarchia privilégiumává tették (Máté 5:14-16; Róma 10:13-15; 1Péter 3:15). Az I. században, Jézus halála után apostolai más, szellemileg képesített jeruzsálemi keresztény vénekkel együtt irányították és látták el tanáccsal a keresztény gyülekezetet. Egyikük sem tartotta magát feljebbvalónak a másiknál (Galata 2:9).

Szükségessé vált, hogy i. sz. 49-ben találkozzanak Jeruzsálemben, és tisztázzanak néhány olyan kérdést, amely általában véve érintette a keresztényeket. A bibliai beszámolóból kiderül, hogy a nyílt eszmecsere után az apostolok és a vének [presby'teroi] az egész gyülekezettel együtt jónak látták, hogy választott férfiakat küldjenek maguk közül Antiókhiába Pállal és Barnabással együtt, ... és saját kezűleg ezt írták: 'Az apostolok és a vének, testvéreitek, azoknak a testvéreknek, akik a szíriai Antiókhiában, és Ciliciában vannak, akik a nemzetekből valók: Üdvözlet!' Az apostolok és a vének nyilvánvalóan mértékadó vezető képviseletként szolgáltak a szétszórt keresztény gyülekezetek számára (Cselekedetek 15:22, 23).

Nos, jóllehet ez a jeruzsálemi vezető csoport volt a korai keresztény elrendezés a minden keresztényre kiterjedő felügyeletet illetően, de vajon milyen irányítási rendszer jellemezte az egyes helyi gyülekezeteket? Pálnak Timótheushoz írott leveléből kiderül, hogy a gyülekezetekben felvigyázók (görögül: epi'skopos, amiből a püspök szó származik) szolgáltak, akik szellemi értelemben vének (presby'teroi) voltak, olyan férfiak, akik életmódjuk és szellemiségük által képessé váltak keresztény társaik tanítására (1Timótheus 3:1-7; 5:17). Az I. században ezek a férfiak nem alkottak különálló papi osztályt. Nem viseltek semmiféle megkülönböztető öltözetet. Szellemiségük volt a megkülönböztető jegy. Minden gyülekezetben a vének testületének (a felvigyázóknak) kezében volt a vezetés, nem pedig - miként egy monarchiában - egyetlen embernél (Cselekedetek 20:17; Filippi 1:1).

Csak egy bizonyos idő után alakult át az epi'skopos (felvigyázó, felügyelő) szó püspökké, amely azt a papot jelentette, aki az egyházmegyéjébe tartozó többi pap fölött gyakorolt felügyeletet. Kezdetben alig tettek különbséget a püspökök és a presbiterek között, csak a szavak jelentésére fordítottak figyelmet: a püspök a felügyelő, a presbiter pedig az idősebb férfi megfelelője volt. De lassacskán egyre nyilvánvalóbbá vált a különbség a püspök szóval azokra a jelentősebb felügyelőkre kezdtek utalni, akik a legfelsőbb papi hatalmat birtokolták, és joguk volt papi méltóságot adományozni. A püspökök tulajdonképpen egyfajta monarchikus rendszer szerint kezdtek működni, különösen a IV. század elejétől. Létrejött egy hierarchia, vagyis kialakult a papság uralkodó osztálya; idővel pedig sokan a legfőbb püspöknek és pápának ismerték el a római püspököt, aki Péter utódjának tartotta magát.

A püspöki hivatal ma tekintéllyel és hatalommal, s rendszerint jó fizetéssel jár együtt a kereszténység különböző egyházaiban. Gyakran úgy tekintenek a püspökökre, mint a nemzet uralkodó osztályának elitjére. De a magas rangjukra büszke püspökök és a Krisztusnak alárendelt korai keresztény gyülekezet egyszerű szervezetének vénei vagy felvigyázói között hatalmas a különbség. És mit mondjunk arról a szakadékról, ami Péter és az ő úgynevezett utódai között húzódik, akik a Vatikán fényűző pompájától körülvéve uralkodnak? (Lukács 958; 1Péter 5:1-3).

Az első gyülekezetek közé - amelyek elfogadták az apostolok és a vének Jeruzsálemből jövő irányítását - tartozott a római gyülekezet is, ahová valószínűleg nemsokkal i. sz. 33 pünkösdje után jutott el a keresztény igazság (Cselekedetek 2:10). Mint akkoriban bármelyik keresztény gyülekezetnek, a rómainak is voltak vénei, akik mint felvigyázói testület szolgáltak, anélkül, hogy bármelyikük feljebbvalónak tartotta volna magát a másiknál. Bizonyára a korai felvigyázók egyikét sem tekintették a római gyülekezetben levő kortársak püspöknek vagy pápának, mivel Rómában még nem volt monarchikus püspökség. A monarchikus püspökség (olyan püspökség, amelynek élén egyetlen ember áll) kialakulásának pontos kezdetét nehéz meghatározni; a bizonyítékok alapján a II. századra tehető (Róma 16:3-16; Filippi 1:1).

A 'pápa' címet (amely a görög pa'pas, 'atya' szóból ered) az első két évszázadban nem használták. A római püspököt feltehetőleg a III. században nevezték először 'pápá'-nak, mégpedig I. Calixtus pápának adományozták ezt a címet. Az V. század végére a 'pápa' kifejezés alatt már kizárólag csak a római püspököt értették. Mindazonáltal csupán a XI. századtól kezdve ragaszkodhatott a pápa ahhoz, hogy ezt a címet egyedül csak rá alkalmazzák.

Azon első római püspökök egyike, aki hatalmának érvényt szerzett, I. Leó pápa volt (i. sz. 440-től 461-ig uralkodott). Leó átvette az egykor pogány pontifex maximus címet, amelyet a pápák még ma is használnak, és amelyet a IV. század végéig a római császárok viseltek. Ezt I. Leó Jézus azon szavainak a katolikus magyarázatára alapozta, amelyek a Máté 16:18, 19-ben olvashatók. Kijelentette: mivel Szent Péter volt az első az apostolok között, Szent Péter egyházának is elsőbbsége van a többi egyházzal szemben (Man's Religions). Ezzel a lépéssel I. Leó világossá tette, hogy míg a világi hatalmat a császár tartja a kezében a keleten fekvő Konstantinápolyban, a szellemi hatalmat ő gyakorolja a nyugaton található Rómából. E hatalom további megnyilvánulása volt az, amikor III. Leó pápa i. sz. 800-ban a Szent Római Birodalom császárává koronázta Nagy Károlyt.

A római pápát a világi kormányzatok 1929 óta egy szuverén állam, a Vatikán uralkodójának tekintik. Így az összes vallásszervezet közül egyedül a római katolikus egyház küldhet diplomáciai képviselőket, nunciusokat valamennyi világi kormányzathoz (János 18:36). A pápának sok címet adományoztak, többek között a Jézus Krisztus földi helytartója, az apostoli fejedelmek utóda, az egyetemes egyház feje, a Nyugat pátriárkája, az Olaszország érseke és a Vatikán szuverénje elnevezést. Mindenütt pompa és ünnepi ceremónia veszi körül. Az államfőknek kijáró tiszteletben részesül. Figyeljük meg, mit mondott ezzel szemben Péter, az állítólagos első római pápa és püspök, amikor Kornéliusz római százados térdre borult lábánál, hogy hódoljon neki: Péter azonban felemelte őt és mondta: 'Kelj fel, én is csak ember vagyok' (Cselekedetek 10:25, 26; Máté 23:8-12).

A Római Birodalom ezen új vallásának fordulópontja i. sz. 313-ban volt, amikor is Konstantin császár látszólagáttért a keresztény hit-re. Hogyan történt ez az áttérés? Konstantin i. sz. 306-ban követte apját a trónon, végül Licinius társuralkodója lett a Római Birodalomban. Erős hatással volt rá anyjának a keresztényiség iránti odaadása, ő maga pedig hitt az isteni védelemben. Mielőtt i. sz. 312-ben csatába indult volna a Rómához közeli Milvian hídnál, kijelentette: egy álomban azt tanácsolták neki, hogy festesse a keresztény monogramot - a khí és ró betűket, ami a görögben Krisztus nevének első két betűje - katonái pajzsára. Ezzel a szent talizmánnal Konstantin haderői legyőzték ellenségét, Maxentiust. Röviddel a csata megnyerése után Konstantin kijelentette, hogy hívővé vált, jóllehet csak mintegy 24 évvel később, nemsokkal a halála előtt merítették alá. Majd megszerezte birodalmában a magukat kereszténynek vallók támogatását azáltal, hogy a [görög] khít és rót a saját jelévé tette. A khít és rót azonban már használták ligatúraként [betűkapcsolatként] pogány és keresztény szövegekben egyaránt .

Ezzel lefektették a kereszténység alapját. A kereszténység Konstantin császárral kezdődött. Mégis talán azt lehet mondani, maga Krisztus még annak létrejötte előtt kijelentette, hogy az ő királysága nem ebből a világból való. Ez egyike legmesszebb ható és legfontosabb kijelentéseinek. És ezt a kijelentést hagyják a leginkább figyelmen kívül a kereszténység vallási és politikai vezetői (János 18:36).

Konstantin támogatásával a kereszténység lett Róma hivatalos államvallása. A keresztény püspökök, akik egykor letartóztatások, kínzások és kivégzések áldozatai voltak, most adómentességet kaptak, és ajándékokat az állami kincsekből; tekintéllyel és befolyással bírtak az udvarnál; egyházaik új gazdagságra, hatalomra és jelentőségre tettek szert. A császár barátai, a római világ barátai lettek (Jakab 4:4).

Miért volt Konstantin áttérése olyan jelentős esemény? Azért, mert neki mint császárnak erőteljes befolyása volt a tantételek szempontjából megosztott keresztény egyház ügyeire, és egységet akart a birodalmában. Abban az időben heves vita támadta görögül és a latinul beszélő püspökök között. A 'Szó' vagy 'Isten Fia' - aki Jézusban öltött testet - és maga 'Isten' - akire most az Atya' szóval utalnak, s akinek Jahve neve általánosan feledésbe merült - közötti kapcsolatról. Néhányan arra a bibliailag alátámasztott álláspontra helyezkedtek, hogy Krisztus, a Lo'gos, teremtett lény, és ezért alá van rendelve az Atyának (Máté 24:36; János 14:28; 1Korinthus 15:25-28). Közéjük tartozott Arius, egy alexandriai (Egyiptom) pap is. Az ariánus vita [IV. század] kitörése előtt a keleti és a nyugati egyházakban nem volt olyan teológus, aki valamilyen értelemben ne tekintette volna a Fiút az Atya alárendeltjének.

Mások eretnekségnek tartották a Krisztus alárendeltségét valló nézetet, és inkább arra hajlottak, hogy Jézust mint megtestesült Istent imádják. A IV. század nem olyan időszak volt, amikor az elismert és megrögzött [trinitárius] hagyományokat védték a nyílt eretnekség [az arianizmus] támadásaival szemben. Azzal a ponttal kapcsolatosan, amiről elsősorban a vita folyt, még nem létezett ortodox tantétel. Mindegyik párt azt hitte, hogy a Szentírás mellette szól. Mindegyik azt állította a többiről, hogy nem ortodox, nem ragaszkodik a hagyományokhoz és a Bibliához. A vallási csoportokat teljesen megosztotta ez a teológiai vitakérdés (János 20:17).

Konstantin egységet akart birodalmában, ezért i sz. 325-ben zsinatot hívott össze Nicaeában, amely keleten, birodalmának görögül beszélő részén helyezkedett el, az új városból, Konstantinápolyból nézve a Boszporusz túloldalán. Azt mondják, hogy a zsinaton mintegy 250-318 püspök vett részt, az összesnek csupán töredéke, és legtöbbjük a görögül beszélő területről érkezett. Még I. Szilveszter pápa sem volt jelen. Ezen a nem reprezentatív zsinaton heves viták után megfogalmazták az úgynevezett Niceai hitvallást, amelyen erősen érezhető volt a trinitárius gondolkodás iránti elfogultság. Ez azonban nem döntötte el a háromságtan körüli vitákat. Még mindig nem tisztázódott Isten szent szellemének szerepe a trinitárius teológiában. A szenvedélyes vita évtizedeken át tartott; további zsinatokra, a különböző császárok tekintélyére és büntetésként a száműzetésre volt szükség a végső megegyezéshez. A teológia győzelmet aratott, azok pedig, akik az Írásokhoz ragaszkodtak, vereséget szenvedtek (Róma 3:3, 4).

A háromságtan következményeként az egyetlen igaz Isten az évszázadok folyamán feledésbe merült; a kereszténység e tanítása ugyanis Krisztust Istennel teszi egyenlővé. Mivel e teológia szerint Jézus az Isten megtestesülése volt, ebből logikusan az következett, hogy Jézus anyja, Mária nyilvánvalóan Isten anyja. Az évek során ez a felfogás Mária tiszteletének különböző formáihoz vezetett, bár a bibliai szövegek sehol sem beszélnek arról, hogy neki bármiféle fontos szerepe lett volna azon kívül, hogy Jézus alázatos vér szerinti anyja volt(Lukács 1:26-38, 46:56). Az évszázadok során az Isten anyjáról szóló tanítást a római katolikus egyház fejlesztette tovább és ékesítette fel, a következmény pedig az lett, hogy számos katolikus sokkal buzgóbban imádja Máriát, mint Istent.

A hitehagyás egy másik jellemzője, hogy megosztottsághoz és törésekhez vezet. Pál apostol ezt jövendölte: Tudom, hogy a távozásom után elnyomó farkasok jönnek majd közétek, és nem bánnak gyengéden a nyájjal, sőt ti magatok közül is támadnak majd férfiak, akik elferdített dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat. Pál világos tanácsot adott a korinthusiaknak, amikor ezt mondta: Most azért intelek titeket testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, hogy mindnyájan egybehangzóan beszéljetek és ne legyenek nézeteltérések köztetek, hanem megfelelően egységesek lehessetek ugyanabban az értelemben és ugyanabban a gondolatmenetben. Pál figyelmeztetése ellenére a hitehagyás és a megosztottság hamarosan gyökeret vert (Cselekedetek 20:29, 30; 1Korinthus 1:10).

Már az apostolok halálát követő első néhány évtizedben észrevehetővé váltak a keresztények közötti szakadások. Celsus [a keresztényiség második századi egyik ellenfele] gúnyosan megjegyezte, hogy a keresztények számtalan csoportra szakadtak, és mindenki saját pártot akar magának. Irenaeus [i. sz.] 187 körül a keresztényiség húsz válfaját sorolta fel; [i. sz.] 384 körül Epiphanius nyolcvan ilyet nevezett meg.

Konstantin előnyben részesítette birodalmának keleti, görög részét, ezért azon a területen, amit ma Törökországnak nevezünk, egy óriási új fővárost építtetett, és a Konstantinápoly nevet adta neki (ma Isztambul). Ennek következtében a századok folyamán a katolikus egyházban ellentétes nézetek alakultak ki, nyelvi és földrajzi szempontból egyaránt kettévált: a nyugati, latinul beszélő Rómára és a keleti, görögül beszélő Konstantinápolyra. A még mindig nem teljesen kialakult háromságtan körüli viták továbbra is nyugtalanságot okoztak a kereszténység soraiban. Khalkédónban i. sz. 451-ben újabb zsinatot tartottak, amelyen meghatározták Krisztus természetének jellegét. Míg a Nyugat elfogadta azt a hitvallást, amit ezen a zsinaton fogalmaztak meg, a keleti egyházak elvetették azt; ez vezetett Egyiptomban és Abesszíniában a kopt, Szíriában és Örményországban pedig a jakobita egyház megalakulásához. A katolikus egyház egységét állandóan a nehezen érthető teológiai kérdések, különösen a háromságtan meghatározása miatti megosztottság fenyegette.

A megosztottság egy másik oka a képek tisztelete volt. A VIII. században a keleti püspökök fellázadtak e bálványimádat ellen, s megindították az úgynevezett képromboló mozgalmat, ami a képek összetörésével járt. Idővel azonban ismét visszatértek a szentképek használatához (2Mózes 20:4; Ésaiás 44:14-18). Amikor aztán a nyugati egyház a Niceai hitvalláshoz hozzáfűzte a latin filioque (és a Fiútól) szót - utalásként arra, hogy a szent szellem egyaránt ered az Atyától és a Fiútól -, újabb nehézségek léptek fel. Ez a VI. századi szövegmódosítás végül szakadáshoz vezetett, amikor is 876-ban a [püspökök] szinódusa Konstantinápolyban elítélte a pápát egyrészt politikai tevékenysége miatt, másrészt azért, mert nem érvénytelenítette a filioque betoldást. Ez az esemény a Kelet azon teljes elutasításának volt a része, amely kétségbe vonta a pápa állítását, miszerint ő az egyház feje (Man's Religions). A pápa képviselője 1054-ben kitagadta a konstantinápolyi pátriárkát, aki viszonzásként megátkozta a pápát. Ez a szakadás vezetett végül is a keleti ortodox egyházak: a görög, az orosz, a román, a lengyel, a bolgár, a szerb és más önálló egyházak megalakulásához.

Egy másik mozgalom is kezdett nyugtalanságot okozni az egyházban. A XII. században a lyoni (Franciaország) Pierre Waldo felkért néhány tudóst, hogy fordítsák le számára a Bibliát a dél-franciaországi langue d'oc-ra [egy helyi nyelvre]. Lelkesen tanulmányozta a fordítást,majd arra a következtetésre jutott, hogy a keresztényeknek az apostolokhoz hasonlóan, személyes vagyon nélkül kellene élniük (Will Durant: TheAgeofFaith). ő indította útjára a később valdensekként ismert prédikálók mozgalmát. A tagok elvetették a katolikus papságot, a búcsúcédulák árusítását, a purgatóriumot, az átváltozást, valamint egyéb hagyományos katolikus szokásokat és hittételeket. A mozgalom más országokban is terjedt, ezért a toulouse-i zsinat 1229-ben megtiltotta a szentírási könyvek birtoklását, hogy további növekedésüket akadályozza. Csak a liturgiai könyveket engedélyezték, azokat is kizárólag egy holt nyelven, latinul. Ennek ellenére még több vallási megosztottság és üldözési hullám következett.

Dél-Franciaországban egy másik mozgalom is kezdetét vette a XII. században: az albigensek (másként: katarok) mozgalma, akik ahol is sok követőre találtak. Saját papságuk volt, amelynek tagjai nem nősültek meg és elvárták a hódolatteljes köszöntést. Tanításuk szerint Jézus csupán átvitt értelemben gondolta azt, amit az utolsó vacsorán mondott a kenyérről: Ez az én testem (Máté 26:26). Elvetették a háromságról, a szűztől születésről, a pokoltűzről és a purgatóriumról szóló tantételeket. Így erőteljesen kétségbe vonták Róma tanításait. Az albigensek üldözésére III. Ince pápa adott utasítást. Ha szükséges - mondta -, karddal hallgattassák el őket.

Keresztes hadjáratot indítottak az eretnekek ellen, és a katolikus keresztesek 20 000 férfit, nőt és gyermeket mészároltak le a franciaországi Béziers-ben. A hatalmas vérontás után 1229-ben ismét helyreállt a béke; az albigensek vereséget szenvedtek. A narbonne-i zsinat megtiltotta, hogy laikusok a Biblia bármely részét birtokolják. A katolikus egyház számára a probléma gyökere nyilvánvalóan az volt, hogy a Biblia a nép nyelvén is létezett.

Az egyház következő lépésként létrehozta az inkvizíciót - az eretnekség elfojtására hivatott bíróságot. A türelmetlenség szelleme már hatalmába kerítette a népet, amely babonás volt és bármikor készen állt az eretnekek lincselésére és megölésére is. A XIII. századi állapotok kitűnő feltételeket teremtettek az egyház hatalommal való visszaéléséhez. Azonban az egyház által elítélt eretnekeket átadták a 'világi karoknak' - a helyi hatóságoknak-, és azok máglyára küldték őket (TheAge ofFaith). Az egyház látszólag mentes volt a vérbűntől azáltal, hogy az ítéletek tulajdonképpeni végrehajtását a világi hatóságokra hagyta. Az inkvizíció megnyitotta a vallási üldözés időszakát, amit visszaélések, hamis és névtelen feljelentések, gyilkosság, rablás, kínzások és azon ezrek lassú halála jellemzett, akik az egyházétól eltérő nézeteket merészeltek vallani. Elfojtották a vallási szólásszabadságot.