Az Ószövetség hitelessége

Egy ősi város ostrom alatt áll. Támadói átözönlöttek a Jordánon, és most a város magas falai előtt táboroznak. De milyen szokatlan a hadi taktikájuk! A támadó sereg hat napon keresztül naponta egyszer csendben körbemenetelte gyárost, csak az őkét kísérő papok egy csoportja kürtölt. Most, a hetedik napon, a sereg hétszer kerülte meg csendben a várost. A papok hirtelen teljes erőből megfújják kürtjüket. A sereg óriási csatakiáltással megtöri hallgatását, és a magas fal hatalmas porfelhőben összeomlik, védtelenül hagyva a várost (Józsué 6:1-21).

Így írja le Józsué könyve, a Héber Iratok hatodik könyve csaknem 3500 évvel ezelőtt Jerikó elestét. De valóban így történt? Sokan azt válaszolnák: Nem, mert Józsué könyve a Biblia előző öt könyvével együtt legendákból áll, amelyeket sok évszázaddal az állítólagos események után írtak és abban az időben, amikor az izraeliták Kánaán földjére léptek, Jerikó még nem is létezett.

A kritika a legjobb esetben is feltételezés vagy próbálkozás, olyasmi, amit könnyen megváltoztatnak, vagy hamisnak bizonyulhat, és mással kell helyettesiteni. Ez egy intellektuális gyakorlat, tárgya minden kétség és feltételezés, amely elválaszthatatlan az ilyen gyakorlatoktól. Különösen a Bibliával foglalkozó magasabb kritika végtelenül fontolgató és próbálkozó, követői abból a feltételezésből indultak ki, hogy a Biblia csupán ember szava, és erre alapozták érvelésüket.

Miért olyan népszerű ma a kritika az értelmiség körében? Mert azt mondja nekik, amit hallani akarnak, megfelel azoknak az előzetes véleményeknek, amelyeket az evoluciónizmus kialakított. És valóban, a két elmélet hasonló célt szolgál. Ugyanúgy, ahogy az evolúció szerint a Teremtőbe vetett hit szükségtelen, a magasabb kritikája szerint szükségtelen hinni abban, hogy a Bibliát Isten ihlette.

Racionalista XX. századunk értelmisége számára az a feltételezés, hogy a Biblia nem Isten Szava, hanem emberé, elfogadhatónak tűnik. Sokkal könnyebb elhinniük, hogy a próféciákat beteljesedésük után jegyezték fel, mint hitelesnek elfogadni azokat. A Biblia csodákról szóló beszámolóit inkább mítoszokként, legendákként vagy népmondákként magyarázzák, mint hogy mérlegelnék annak a lehetőségét, hogy azok valóban megtörténtek. De az ilyen álláspont elfogultságról tanúskodik, és nem nyújt szilárd alapot arra, hogy a Bibliát ne fogadjuk el igaznak.

Az archeológia sokkal szilárdabb alapokkal rendelkező kutatási terület, mint a kritika. Az archeológusok az elmúlt kultúrák maradványait feltárva sokféle módon hozzájárultak az ősi idők dolgainak jobb megértéséhez. Ezért nem meglepő, hogy a régészeti leletek ismételten megegyeznek a Biblia kijelentéseivel. A kritikusokkal szemben az archeológia gyakran még meg is védte a Bibliát. Például Dániel könyve szerint Belsazár volt az utolsó uralkodó Babilonban, mielőtt azt a perzsák elfoglalták volna (Dániel 5:1-30). Mivel a Biblián kívül Belsazár látszólag sehol nem volt megemlítve, azt állították, hogy a Biblia téved, és ez a férfi soha nem létezett. De a XIX. században Dél-Irak területén néhány omladékban több kisméretű ékírásos hengerre bukkantak. Egyikük egy imát tartalmazott Nabonidus, babiloni király legidősebb fiának egészségéért. És mi volt ennek a fiúnak a neve? Belsazár.

Tehát létezett egy Belsazár! De vajon király volt, amikor Babilon elesett? A legtöbb dokumentum, amit később találtak, úgy hivatkozik rá mint a király fiára, a trónörökösre. De egy ékírásos szöveg, a Nabonidus verses beszámolója fényt derít Belsazár valódi helyzetére. Ebben ez áll: ő[Nabonidus] rábízta a 'tábort' az ő legidősebbjére [fiára], az ő elsőszülöttjére, az országok csapatait [az] ő [parancsnoksága] alá helyezte. Szabad kezet adott neki (mindenben), rábízta a királyságot. Tehát Belsazárra volt bízva a királyság. Bizonyára minden tekintetben királlyá tette! Ez a kapcsolat Belsazár és apja, Nabonidus között megmagyarázza, miért ajánlotta Belsazár az utolsó babiloni ünnepi lakoma alkalmával Dánielnek, hogy harmadik uralkodóvá teszi a királyságban (Dániel 5:16). Mivel Nabonidus foglalta el az elsőszámú uralkodói helyet, Belsazár csak a második uralkodó volt Babilonban.

Valóban sok archeológiai lelet bizonyítja a Biblia történelmi pontosságát. Például a Biblia beszámol arról, hogy Izrael nagy jólétnek örvendett, miután Salamon király átvette a királyságot apjától, Dávidtól. Ezt olvassuk: Júda és Izrael olyan számos volt, mint a tenger partján a homokszemek sokasága: ettek, ittak és vigadoztak (1Királyok 4:20). Az archeológia tanúbizonysága azt mutatja, hogy az i. e. X. században és utána Júdában erőteljesen megnövekedett a lakosság száma, amint a Dávid teremtette béke és jólét sok új város építését tette lehetővé.

Később Izrael és Juda két állam lett. Izrael meghóditotta a szomszédos Moáb földjét. Mesa királysága alatt Moáb fellázadt Izrael ellen, az pedig szövetséget kötött Júdával és a szomszédos Edommal a Moáb elleni háborúra (2Királyok 3:4-27). Figyelemreméltó, hogy 1868-ban Jordániában találtak egy sírkövet (egy vésett kőtáblát), amelyen moábita nyelven Mesa saját beszámolója található erről az összeütközésről.

I. e. 740-ben Isten megengedte, hogy Izrael lázadó északi királyságát Asszíria elpusztítsa (2Királyok 17:6-18). A két izraelita város, Szamárfa és Hásor teljes megsemmisítése és Megiddó azt követő elpusztítása az archeológia tényleges bizonyítékai arra nézve, hogy [a bibliaíró] nem túlzott.

A későbbi időkben, amint arról a Biblia beszámol nekünk, Jeruzsálemet Joákin király uralkodása idején a babiloniak megostromolták és bevették. Ezt az eseményt feljegyezték a Babiloni krónikában, egy ékírásos táblán, melyet az archeológusok megtaláltak. Ez így olvasható: Akkád [Babilon] királya . . . megostromolta Júda (iahudu) városát és Adár hónap második napján bevette a várost. Joákint Babilonba vitték és bebörtönözték. De később, a Biblia szerint szabadon engedték, és ételt juttattak neki (2Királyok 24:8-15; 25:27-30). Ezt támasztja alá az a Babilonban talált közigazgatási dokumentum, amely felsorolja a Yaukinnak, Júda királyának is adott fejadagokat.

Az archeológia és a Biblia történelmi beszámolói közti kapcsolatról David Noel Freedman profeszszor ezt írta: Az archeológia általában mégis egyre inkább alátámasztja a bibliai beszámolók történelmi hitelességét. A patriarcháktól az Újszövetségig idejéig végighúzódó kronológiai vázlat megegyezik az archeológiai adatokkal ... A jövő felfedezései valószínűleg igazolják majd azt a jelenlegi visszafogott álláspontot, hogy a bibliai hagyomány a történelemben gyökerezik, és hűen viszszaadja azt, noha az kritikai vagy tudományos értelemben nem történelem.

Azt jelenti ez, hogy az archeológia minden esetben összhangban van a Bibliával? Nem, számos eltérés van. Az egyik, Jerikónak a fejezet elején leírt drámai elfoglalása. A Biblia szerint Jerikó volt az első város, amelyet Józsué meghódított, amikor az izraelitákat bevezette Kánaán földjére. A bibliai kronológia azt mutatja, hogy a város az i. e. XV. század első felében esett el. Elfoglalása után Jerikót porig égették, és attól kezdve évszázadokig lakatlan maradt (Józsué 6:1-26; 1Királyok 16:34).

A II. világháború előtt John Garstang profeszszor ásatásokat vezetett azon a helyen, ahol Jerikót sejtették. Felfedezései szerint ez egy nagyon régi város volt, amit többször leromboltak és újjáépítettek. Garstang megállapította, hogy az egyik pusztulás alkalmával a falak mintha földrengés következtében omlottak volna le, és a város teljesen leégett. Garstang úgy vélte, hogy ez kb. i. e. 1400-ban történt; ez a dátum nincs túl messze attól az időponttól, amelyet a Biblia megjelöl mint Jerikó Józsué általi lerombolásának időponját. A háború után egy másik archeológus, Kathleen Kenyon további ásatásokat végzett Jerikónál. ő arra a következtetésre jutott, hogy azok az összeomlott falak, melyeket Garstang tárt fel, több száz évvel korábbiak, mint azt elődje gondolta. Megállapította, hogy az i. e. XVI. században következett be Jerikónak egy nagyobb mértékű lerombolása, de a XV. században - amikor a Biblia szerint Józsué elfoglalta az országot - Jerikó helyén nem állt város. Ezenfelül, beszámol egy másik pusztulásnak a lehetséges jeleiről, amely i. e. 1325-ben történhetett meg azon a helyen, és úgy véli, hogy ha Jerikó pusztulása kapcsolatba hozható Józsué hadjáratával, ezt az [utóbbi] dátumot javasolja az archeológia.

Az ablak amelyen át az archeológia látni engedi a múltat, nem mindig tiszta. Az archeológusok sokkal objektívebbek, amikor feltárják a tényeket, mint amikor magyarázzák őket. De emberi elfogultságuk befolyásolja feltárási módszereiket is. Elkerülhetetlen, hogy miközben a földrétegekben ásnak, ne tegyenek kárt a leletekben, így soha nem tudják kísérletüket megismételve ellenőrizni azt. Ez az archeológiát egyedivé teszi a tudományok között. Ráadásul egy archeológiai jelentés összeállítása ezáltal rendkívül megerőltető, csapdákkal teli feladattá válik.

Így az archeológia nagyon segítőkész lehet, de mint minden emberi törekvés, nem hibátlan. Bármilyen érdekesek legyenek is az archeológiai elméletek, soha nem szabad úgy tekinteni őket, mint megtámadhatlan igazságot. Ha az archeológusok az általuk talált leletet a Bibliának ellentmondóan magyarázzák, nem szabad automatikusan azt feltételezni, hogy a Biblia téved és az archeológusoknak van igaza. Magyarázatukat, mint ismeretes, megváltoztathatják.

Érdekes megjegyezni, hogy 1981-ben John J. Bimson professzor újra foglalkozott Jerikó pusztulásával. Behatóan tanulmányozta a város teljes felégetését, ami - Kathleen Kenyon szerint - az i. e. XVI. század közepén történt. Szerinte ez a pusztulás megfelel annak a bibliai beszámolónak, amely a város Józsué általi elpusztításáról szól. De a Kánaánról alkotott archeológiai kép is teljesen megfelel a Biblia leírásának az izraeliták területfoglalásának idejéről. Ezért felveti, hogy az addigi archeológiai keltezés téves, és azt mondja, hogy ez a pusztulás valójában az i. e. XV. században történt, azaz Józsué életében.

Amint ez a példa mutatja, az archeológusok gyakran ellentmondanak egymásnak. Így az sem meglepő, hogy néhányan a Bibliával ellentétes véleményen vannak, néhányan pedig egyetértenek vele. Mindamellett néhány tudós kezd a Biblia pontosságának általában tisztelettel adózni, még ha nem is minden részletében. Igen, a Biblia magán viseli a történelmi pontosság bélyegét. Az események meghatározott időkhöz és dátumokhoz kötöttek; nem úgy, mint a legtöbb ősi mítosz és legenda. A Bibliában feljegyzett számos esemény valódiságát abból az időből keltezett feliratok támasztják alá. Ha különbség van a Biblia és néhány ősi felirat állításai között, az gyakran annak tulajdonítható, hogy az ősi uralkodók idegenkedtek megörökiteni saját vereségeiket, saját sikereiket pedig eltúlozták.

Tények és bizonyitékok

A keresztények évszázadokig hittek a Szentírás ihletettségében. Teológusok vitatkoztak Krisztus természetéről, bizonyos igehelyek jelentéséről, és arról, hogy az Ó- és Újszövetségben Isten által adott parancsolatok érvényesek-e a megváltozott életfeltételek és körülmények között, de sohasem vonták kétségbe ihletettségét vagy igazságát. Ez a Biblia iránti magatartás akkor változott meg, amikor a XVIII. század második felében beköszöntött a racionalizmus. Az ember bizonyítékokat keresett mindenre, amit addig igazságnak fogadott el és nem elégítette ki többé a hit. A megismerés utáni vágy bámulatos felfedezéseket és találmányokat eredményezett. Felderítették Földünk ismeretlen részeit, a közlekedés új lehetőségeit fedezték fel, sok, korábban nem ismert természeti törvényt értettek meg. Ezzel egy időben az emberek érdeklődése a múlt felé fordult: megpróbálták rekonstruálni az ókor történelmét. Az akkori teológusok a korszellemnek megfelelően közelítettek a Bibliai történelemhez: tudni akarták, hogy apáik hite kiállja-e a tudományos eredmények és a logika próbáját. Mivel a Biblia történetei közül csak igen kevés volt alátámasztható ókori dokumentumokkal, a csak a bizonyítékoknak hívő tudósok kételkedni kezdtek a Biblia feljegyzéseinek hitelességében, valódiságában, a bennük leírt eseményeket csupán ókori legendáknak, mítoszoknak, néphitnek tekintették. A múlt felderítésének vágyától hajtva sokan keresték fel a Földközi-tenger vidékét, a legtöbb ókori civilizáció bölcsőjét, és olyan városok romjait tárták fel, melyeket századok pora temetett be. Rég elfelejtett kultúrák emlékei kerültek felszínre, királyi paloták, állami hivatalok, templomok levéltárai. Korábban ismeretlen írásokat megfejtettek, holt nyelveket elevenítettek fel. Az elmúlt száz év folyamán Mezopotámia, Egyiptom, Palesztina és Szíria homokdombjai alatt talált régészeti és irodalmi leletek alapján ma már rekonstruálhatjuk azoknak a nemzeteknek a történelmét, amelyek között Isten népe élt. Bár még mindig jelentős hézagok vannak az ókor történelmét illetően, sokkal többet tudunk ma ezekről a dolgokról, mint nagyszüleink a maguk idejében.

Ezeknek az ismereteknek nagy része rendkívűl hasznosnak bizonyult a Biblia korának alaposabb megismerésében, rengeteg olyan anyagot szolgáltattak, amelyek a Bibliai eseményeket igazolják, megoldják a látszólagos ellentmondásokat, illetve Isten Igéje történelmi hátterének megértéséhez szükséges eligazításokat adnak. Csak el kell olvasni egy száz éve kiadott konzervatív szellemű Bibliakommentárt, hogy lássuk, milyen nagy az előrelépés e tekintetben. Akkoriban az ún. fundamentalisták [az alapokhoz ragaszkodók] mindent elkövettek, hogy megmagyarázzák az olyan nehezen érthető vagy látszólag ellentmondásos Bibliaszövegeket, amelyek a Biblia szavahihetőségének legfőbb cáfolatai voltak a többi tudós szemében. Ma már sok Bibliakritikus elismeri, hogy a Bibliát nagyobb tisztelettel kell kezelni, mint azt korábban tették, mert a régészeti feltárások igazolták pontosságát.

A leletek rendszerint nem olyan szenzációsak, mint azt sok keresztény gondolja, és a szenzációs felfedezések igen gyakran közvetlenűl nem kapcsolódnak a Bibliához. Ez az egyik ok, ami miatt a régészeti felfedezéseket nagyon gyakran elferdítették a jóakaratú, de rosszul tájékozott egyházi írók, csak azért, hogy olyasmit mondhassanak, ami a Bibliát igazolja, noha azoknak a valóságban a Bibliához semmi köze sem volt. Igen sokat ártottak és ártanak az által is, ha nem létező felfedezésekre hivatkozva próbálják megvédeni a Biblia igazát. A jól tájékozott olvasó elveszti bizalmát az olyan művek iránt, melyek a valóság elferdítésével vagy kiszínezésével operálnak, és így nem nyeri el azt az áldást sem, melyet az adott írásból egyébként meríthetett volna.

Csak néhány szenzációs tudósítást említek azok közül, melyek az utóbbi 3-4 év folyamán jelentek meg különböző folyóiratokban. Az egyik szerint Egyiptomban megtalálták Ábrahám sok ékírásos táblából álló magánkönyvtárát, melyet Mezopotámiai otthonából vitt magával Egyiptomba, hogy ott aztán egy modern kotrógép a felszínre hozza. A másik álhír egy Sínai-hegyen talált, kőbe vésett feliratról számol be, melyben Mózes elbeszéli, hogyan mentette ki a fáraó lánya a Nílusból, és hogyan lett a fáraó bányáinak főfelügyelője. Egyesek azt állítják, hogy özönvíz előtti írásos emlékeket találtak, mások pedig, hogy felfedezték a babiloni tüzes kemencét, amelyből Isten a három héber ifjút kimentette. További beszámolók olvashatók arról, hogy Jerikó romjai között az izraelitákat említő feliratokat találtak, valamint, hogy az egyik egyiptomi uralkodó Asa, Júda királya ellen harcolt, majd hazatérve a templom falára vésette veresége történetét. Az újra meg újra felröppenő hírt, miszerint megtalálták Noé Bárkáját az Ararát hegyén, talán fölösleges is említeni. Mindezek az állítólagos felfedezések, melyek sorát még folytathatnám - sohasem történtek meg. Jól tájékozott emberek az ilyen híreket mosollyal, egyenesen megvetéssel fogadják.

Annak, aki a Bibliát tanulmányozza, nincs szüksége képzelet szülte felfedezésekre. Elég anyag áll rendelkezésre ahhoz, hogy Isten ihletett Igéjét védelmezze, akkor is, ha forrása nem annyira szenzációs, mint az előbb említett felfedezéseké. Minden újabb lelet hozzájárult az Izraellel hajdan kapcsolatban álló népek életének jobb megismeréséhez, legyen az akár Tutanhamon fáraó sírboltja, vagy a khitteusok (hettiták) fővárosában, Bozaköyben talált királyi levéltár, vagy egy Jákób idejében élt Mezopotámiai király hivatali levelezése, vagy a hajdani kikötő, Tirusz műszaki építményeinek tengeralatti feltárása. A legtöbb felfedezés ugyan nincs közvetlen kapcsolatban a Bibliával, de bővíti a bibliai korok viszonyaira vonatkozó ismereteinket.

Vannak azonban a kinyilatkoztatást tényszerűen alátámasztó kutatási eredmények is. A Rawlinson és munkatársai által a XIX. század közepén feltárt ékírásos táblák egyike napfényre hozta Szárgón asszír király nevét, akit a Biblián kívül (Ésa. 20:1) addig egyetlen ókori forrás sem említett, és ezért a Bibliakritikusok kétségbe vonták, hogy ilyen nevű király valaha is létezett. A Bibliakutatók megörültek, amikor a sikeresen megfejtett ókori feljegyzések olyan tárgyi bizonyítékot szolgáltattak, amellyel megvédhették a Bibliát az őt ért kritikával szemben. Amikor 1872-ben a British Museum babiloni agyagtáblái között George Smith megtalálta az özönvíz történetét, a keresztények lelkesedése határtalan volt. Végre van bizonyíték, hogy az ókori Mezopotámia írói tudtak a katasztrófáról. Olyan asszír királyi feliratok is napvilágra kerültek, melyek számos, az asszírok ellen harcoló, vagy nekik sarcot fizető júdabeli és izraeli király nevét említik.

A híres Mésa-kő megtalálása 1868-ban Moáb földjén, tisztázta Mésa lázadásának és izraeli hűbérura ellen folytatott háborújának történetét.

1887-ben Egyiptomban megtalálták IV. Amenhotep (Ehnaton) király levéltárát, a híres Tell el-Amarna-i táblákat. Ez az irattár, amely palesztinai és más uralkodók egyiptomi hűbéruruknak írt, agyagtáblára jegyzett leveleinek százait tartalmazza, oly mértékben forradalmasította ismereteinket az i.e. XIV. század, a zsidók honfoglalása és a korabeli Kánaán kulturális és politikai viszonyaira vonatkozóan, ahogy azt egyetlen korábbi felfedezés sem tette. Sok Bibliakutató szerint a Kánaánt elözönlő habiruk ahogy a levelekben említik őket - maguk a héberek, és hogy az amarnai levelek tulajdonképpen az Izraeliták honfoglalásáról számolnak be a kánaániták szemszögéből.

Az egyiptomi Merneptah fáraó sírköve Izráel nevével, melyet 1897-ben Petrie fedezett fel, megerősítette, hogy az egyiptomiak ismerték az Izraelitákat az i.e. XII. században, és hogy egy egyiptomi király harcolt is ellenük a bírák korában. A Bibliakritikusoknak, akik nem hiszik, hogy a kivonulás az i.e. XIII. század előtt történt, kemény diót jelentett megmagyarázni, hogyan harcolhatott Merneptah Palesztínában az Izraeliták ellen, mialatt azok a kritikusok elmélete szerint még mindig Egyiptomban, vagy Sínai pusztájában voltak. Ezért aztán ahhoz a magyarázathoz folyamodtak, hogy az Izraeliták néhány törzse egyáltalán nem költözött le Egyiptomba, és a fáraó ezek ellen harcolt Palesztinában.

1901-1902 telén került napvilágra Hammurabi híres törvényoszlopa, amely tarthatatlanná tette a Bibliakritikusoknak azt a véleményét, hogy Mózes idejében nem létezett fejlett igazságszolgáltatás. (Ma a Louvre-ban orzik az i.e. XVIII. századból származó 2,25 m magas, alapján 1 1,9 m, tetején 1,65 m kerületű bazalt mások szerint diorit - oszlopot, amelynek felületére ékírással vésték a 282 paragrafusból álló törvénykönyvet.)

Az olyan híres városokban, mint Ninive, Babilon, Jeruzsálem, Gézer, Megiddó, Taanák, Memphis, Théba, és számos máshelyen végzett ásatások sok jelentős részlettel gazdagították az ókor történelméről meglévő ismereteinket. Az én feladatom azonban a Biblia hitelét megerősítő újabb keletű felfedezések bemutatása az olvasónak, ezért csak olyan bizonyítékokra szorítkozom, amelyek az elmúlt 25-30 évben kerültek napvilágra, illetve jelentek meg a róluk szóló közlések a sajtó hasábjain.

Bibliát igazoló régészeti anyagot kétféleképpen mutathatunk be az érdeklődőknek. Az egyik lehetőség, hogy néhány elszigetelt, de hatásos felfedezésről számolunk be, melyek figyelemre méltóan igazolják a Bibliai történeteket, eseményeket, mint például Jerikó leomlott falai. A másik lehetőség, hogy teljesebb képet adunk különböző Bibliai vonatkozású felfedezések egész soráról, és bemutatjuk, hogy az ókor emlékei milyen sokféleképpen erősítik meg a Biblia szavahihetőségét.

A pátriárkák kora

A pátriárkák története a Bibliakritikusok kedvenc vadászterülete volt: sokáig csak mendemondának tekintették. A helyzet jelentősen megváltozott Hammurabi törvényoszlopának megtalálása és a Mezopotámiai Ur és Nuzi városok feltárása után. Az ott talált bizonyítékok megerősítették, hogy az i.e. II. évezred első felének társadalmi és kulturális viszonyai pontosan megfelelnek a Bibliában leírtaknak.

Nem az én feladatom, hogy védjem vagy vádoljam Ábrahámot, amiért feleségűl vette rabszolganőjét, később pedig gyermekével együtt elűzte. Nem kell helyeselnem vagy elítélnem Izsák, Jákób, vagy a pátriárkák kortársainak különböző cselekedeteit. Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a közelmúlt felfedezései szembetűnően igazolják, hogy ezek a férfiak és nők koruk gyakorlatát és szokásait követték. Például szokás volt, hogy a férfi feleségűl vette rabszolganőjét, ha első felesége meddő volt, és az is általános volt, hogy az úrnő megbüntette rabszolganőjét, ha az elbizakodott az őt ért megtiszteltetés következtében.

Ezek a dokumentumok a pátriárkális kor társadalmi viszonyaival foglalkoznak, és olyan feltunő párhuzamokat mutatnak a Biblia történeteivel, hogy néhány Bibliakritikus meglepetésének adott hangot azt illetően, hogy milyen pontos képet nyerhetünk a Biblia alapján erről a korról, a pátriárkák világáról. Ezzel kapcsolatban álljon itt W. F. Albright professzornak, az egyik legkiválóbb élő Kelet-kutatónak egy kijelentése: Jó nevű tudósokat idézhetnénk, akik szerint a Mózes I. könyve 11-50. fejezetekig terjedő szakaszában leírt események a képzelet szülöttei, vagy legalábbis a királyság kora eseményeinek és körülményeinek a távoli múltba helyezése, olyan történetek, amelyekről senki sem gondolta, hogy csakugyan megtörténhettek azokban az időkben. Az elmúlt emberöltő felfedezései megváltoztatták ezt a véleményt. Eltekintve néhány, kedvenc elméletüket feladni nem akaró öreg tudóstól, ma már nincs egyetlen Bibliatörténész sem, akire ne gyakorolt volna mély benyomást azoknak az adatoknak a gyors szaporodása, melyek a pátriárkális kor Bibliai leírásának történelmi hitelességét bizonyítják.

A következő példa világosan mutatja, hogyan támasztják alá ókori feljegyzések a Bibliai történeteket. Egy Nuziból származó adoptálási szerződés tájékoztat bennünket az örökbefogadás szabályairól. Egy Nashwi nevu gazdag ember fiává fogadta az ifjú Wullut. Az örökbefogadott fiatalembernek köteleznie kellett magát, hogy nevelőapja lányát feleségül veszi, és nevelőapját is annak haláláig eltartja. Nashwi halála után Wullu örökli a családi vagyont, beleértve a család bálványisteneit is, ha Nashwinak nem születik fia időközben. Ha fiai születnének, az örökbefogadott fiú a vér szerintiekkel egyenlő arányban osztozik az örökségen, de a családi bálványok a fiak tulajdonában maradnak.

Más szövegek arról tájékoztatnak, hogy az örökbefogadott fiúnak a nevelőapja lányától született gyermekei a nevelőapa gyermekeinek számítottak annak egész életében. Ha ezt a helyzetet alkalmazzuk Jákóbra és Lábánra, teljes összhangot találunk a Bibliai történet és a nuzi szövegek tükrözte állapotok között. Úgy tűnik, Lábánnak nem voltak fiai, mikor Jákób a családhoz érkezett, ezért fiává fogadta. Jákób feleségűl vette Lábán lányait, de Jákób fiai apósa gyermekei maradtak annak haláláig (I.Móz. 31:28, 43). Később Lábánnak fiai születtek (I.Móz. 31:1) és ez a körülmény megváltoztatta Jákób és feleségei jogi helyzetét a családban. Ezért nem volt joguk magukkal vinni a családi isteneket, amikor elhagyták Lábán házát. Ezt a tényt mind Jákób, mind Lábán elismerték (I.Móz. 31:30-32).

Az is szokás volt a nuzibeli szövegek szerint, hogy a hozomány részeként a férjhez adott leányoknak egy-egy szolgálólányt is adtak, pontosan úgy, ahogy Jákób is kapott Lábántól mindkét feleségével egy-egy szolgálólányt (I.Móz. 29:24, 29). Másszövegek is igazolták, milyen pontosan illenek a pátriárkák történetei annak a korszaknak a képébe, amelyben éltek. Ez késztette Alfred Jeremias Bibliakritikust az alábbi kijelentésre: Megmutattuk, hogyan egyezik a pátriárkákról szóló történetek miliója minden részletében az ókori Kelet civilizációjának a kérdéses korra jellemző társadalmi viszonyaival. Tény, hogy mindez nem bizonyítja történelmileg Ábrahám létezését, azt azonban igen: életének Bibliai dokumentuma beleillik a kor képébe. Mindenesetre el kell ismerni, hogy a történet ősi eredetű, nem lehet későbbi korokban szándékosan kitalált elbeszélés. Tekintettel a fentebb említett körülményekre, elmondhatjuk, hogy a történetet könnyebben megírhatta volna századunk, a XX. század egy jó képességű szerzője az ókori Kelettel kapcsolatos régészeti eredmények ismeretében, mint mondjuk Ezékiás király egy kortársa, aki saját kora viszonyait jelenítette volna meg a leírásban, hiszen nem álltak rendelkezésére letűnt korokból származó emlékek. Wellhausen előfeltevése szerint a pátriárkákról szóló elbeszélés történelmi képtelenség. Most már bizonyított, hogy nem az. Ha Ábrahám élt egyáltalán, az csak a Bibliában leírt életkörülmények és feltételek között lehetséges. A történelemkutatásnak meg kell elégednie ezzel. Wellhausent pedig emlékeztetni kellene saját szavaira (Komposition des Hexateuch, 346): Ha a zsidó hagyomány valóságnak bizonyulna, őrültség lenne más bizonyítékok után kutatni!

A káldeus Ur városának - itt született és nevelkedett Ábrahám - ásatásai is igazolták, hogy Ábrahám egy civilizált, magas kultúrájú világváros polgára volt. Ur iskoláiban a gyermekek írni, olvasni, számolni tanultak, és földrajzot is tanítottak nekik. A közönséges polgárok Ábrahám korában jobban megépített házakban laktak, mint napjainkban Bagdad alsóbb néposztályai. Az ásatás vezetője, Sir Leonard Woolley csodálkozását fejezte ki, mikor ezekre a felfedezésekre jutott: Alaposan felül kell vizsgálnunk elképzeléseinket a héber pátriárkát illetően, miután megtudtuk, milyen fejlett szellemiségű környezetben töltötte ifjú éveit. Nagyvárosi polgár volt, és egy ókori magaskultúra hagyományait örökölte.

A Bibliából tudjuk, hogy Palesztina lakossága Ábrahám idejében emoreusokból állt (I.Móz. 15:16) és khitteusok (hettiták) is éltek Dél-Palesztínában (I.Móz. 15:20; 23:3). Ezek a szövegek teljesen váratlanul nyertek megerősítést olyan forrásból, amire senki sem számított. Néhány évvel ezelőtt számos agyagfigurát találtak Egyiptomban, melyek idegen országok kegyetlenül megkötözött foglyait ábrázolták. Varázsigéket írtak rájuk, amelyek Egyiptom ellenségeit átkozzák, akiket meg is neveznek lakhelyeikkel együtt. Ezek az agyagszobrok az i.e. XVIII. századból származnak, és nagyon hasonló szövegek egész sora került elő az i.e. XIX. századból, tehát a pátriárkális korból. Ezek Palesztina és Szíria városainak és törzseinek uralkodói közül kb. száznak a nevét tartalmazz k. A nevek közül sokat tudunk azonosítani. Ezek bizonyítják, hogy Palesztina és Szíria uralkodói a pátriárkák idejében emoreusok voltak. Érdekes megjegyezni, hogy három olyan király neve jutott tudomásunkra Biblián kívüli forr sokból, akik Jeruzsálemben uralkodtak a zsidók honfoglalása előtt. Kettő közülük emoreus nevet viselt (Yaqar-`Aamu és Sasa`-`Anu) egynek pedig khitteus neve volt (Puti-Hepa). Ez figyelemre méltóan egyezik Ezékiel kétszeres állításával (Ezék. 16:3 és 45). Ezt mondja Jeruzsálemrol: ...atyád az Emoreus és anyád Hitteus asszony. Az a tény, hogy Jeruzsálemnek azok a királyai, akiket Biblián kívüli forr sok említenek meg, emoreusok és khitteusok voltak, páratlan megerősítései Mózes I. könyve és Ezékiel könyve kijelentéseinek.

A Biblia már a pátriárkális korban említi a vasat (I.Móz. 4:22; V.Móz. 3:11 stb.). Ezeket a szövegeket gyakran anakronisztikusnak [kortévesztőnek] tekintik, mivel sok tudós kizártnak tartja a vas elterjedt használat t az i.e. XII. század előtt. Mégis a közelmúltban a negyedik dinasztia két piramisának falában vasszerszámokat találtak beágyazva. Vastárgyakat találtak a 6., 11., és 18. egyiptomi dinasztia sírjaiban is. A Mezopotámiai Ságir-Bazar, Tell-Aszmar és Mari romjai közül az i.e. III. évezredből származó vaseszközök kerültek napvilágra, bizonyítva, hogy már a történelem legkorábbi szakaszában is állítottak elő vasat. Hammurabi idejéből származó szövegek (i.e. XVIII. század) és az amarnai levelek (i.e. XIV. század) irodalmi bizonyítékok a vas használatára Mezopotámia és Egyiptom területén ebben a korban.

Ugyanezt mondhatjuk a tevéről is. Ábrahámnak voltak tevéi a Biblia szerint (I.Móz. 24:10), és tevék Egyiptomban is voltak ugyanebben az időben (I.Móz. 12:16), mégis a mai tudósok szerint az a feltételezés, hogy az ókori Egyiptomban tevét használtak, Mózes I. és II. könyve (I.Móz. 12:16; II.Móz. 9:3) legnyilvánvalóbb tévedései közé tartozik. Igaz, hogy jelenlegi ismereteink szerint a háziasított, idomított teve nem volt széles körben használatos az i.e. III. és II. évezredben. De bőségesen állnak rendelkezésünkre bizonyítékok arra nézve, hogy használtak tevéket málhás állatként Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában és Mezopotámia területén, a pátriárkális korban és azt megelőzően.

Azt, hogy a pátriárkák nem kitalált személyek, nevük is bizonyítja. A Táré, Nákhor, Ábrahám, Hárán, Jákób, József, Mózes, Fineás stb. nevek mindegyike előfordul Biblián kívüli forrásokban is. Az első pátriárkák nevét a Mezopotámiában talált ékírásos táblák említik, míg a kivonuláshoz kapcsolódó neveket egyiptomi feljegyzések tartalmazzák. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Bibliából ismert személyeket említő dokumentumok lennének a birtokunkban, de a nevek előfordulása ugyanennek a kornak Biblián kívüli forrásaiban arról tudósít bennünket, hogy ezek létező, általánosan használt, elterjedt nevek voltak, és hogy viselőik élhettek az adott korban.

Sokáig rejtélyes volt a fáraó által Józsefnek adományozott Czafenát-Pahneákh név (I.Móz. 41:45). Az utóbbi idők felfedezéseinek egyike pontosan ezt a nevet hozta napfényre, ami annak bizonyítéka, hogy a Bibliai nevek nem a képzelet szülöttei.

Bibliakritikusok a XIX. században nyomatékosan állították, hogy Mózes korában a héberírás még nem létezett. Ezt tekintették legerősebb érvüknek azon állításukat bizonyítandó, hogy Mózes öt könyvét több évszázaddal később írták. Ez a nézet persze már régen, még az I. világháború előtt megdőlt, de a közelmúltban még több olyan anyag került napvilágra, ami azt bizonyítja, hogy a héberírás sokkal szélesebb körben volt elterjedt Mózes korában, mint azt néhány évvel ezelőtt lehetségesnek tartották. Számos, a II. évezred első feléből származó betűírásos feliratot találtak Palesztina városaiban. A Sínai-félszigeten is számos betűírásos feliratra leltek, ami azt mutatja, hogy a héber betűírás általánosan használt volt éppen azon a területen, ahol Mózes könyveit írta. Egy három évvel ezelőtt Ugaritban (Észak-Szíria) talált kis tábla a kánaánita írás teljes ábécéjét tartalmazza. Ez igazolta, hogy a héber ábécé a betűk ma ismert sorrendjében létezett az i.e. XV. században. Ezt eddig senki sem tartotta lehetségesnek. így ez a felfedezés alapjaiban döntötte meg a kritikusoknak azt a régi elméletét, hogy Mózes idejében még nem létezett írás, mely lehetővé tette volna öt könyvének megírását.

A kivonulás és Kánaán elözönlése

Olyan régészeti bizonyítékot még nem találtak, mely közvetlen kapcsolatban lenne a kivonulással. Az egyiptomiak semmilyen vereséget nem ismertek el szívesen, sohasem jegyeztek fel nemzeti katasztrófákat - ezért nem várhatjuk, hogy a kivonulással kapcsolatosan az egyiptomi dokumentumokat találunk. Tovább az Izraeliták sem hagytak semmiféle nyomot 40 éves vándorlásuk során Sínai pusztájában. Ezért nem számíthatunk arra, hogy a régészet megerősíti ezt a nagyon fontos időszakot.

Jerikó eleste azonban olyan esemény volt, mely nemcsak a kortárs kánaániták tudatában hagyott nyomot, hanem a város romjain is. Ezek a romok szolgáltatják a legerősebb bizonyítékokat a kivonulásról és Kánaán elfoglalásáról. John Garstang professzor kiterjedt ásatásai 1930 és 1936 között feltárták a városfalakat, melyeket természetfölötti erők pusztítottak el Józsué idejében. Garstang arra az eredményre jutott, hogy a várost Józsué korában kettos fal vette körül, és mindkét fal leomlott annak a dombnak lejtőjére, melyen Jerikó épűlt. Garstang ezt az eseményt földrengésnek tulajdonította, ami igazolja, hogy a várost Józsué korában nem rohammal vették be, hanem isteni beavatkozás pusztította el. Azt is megállapította, hogy a várost olyan sűrűn lakták, hogy falának tetején magánházak is álltak. Gerendákat fektettek le a két fal között, és ezekre építettek. Palesztina egyetlen más feltárt városában sem találták nyomát annak, hogy a városfal tetején házak épültek volna. Ráhábról, aki a kémeket háza ablakából eresztette le, említi a Biblia, hogy az ő háza a kőkerítés falán volt, és ő a kőkerítésen lakott (Józsué 2:15). Ez a tény az ihletett szerző számára is egészen rendkívüli volt, mert sohasem látott a város falán épített házakat, és ezért olvasóinak is elmagyarázta, akik egyébként nem érthették volna, hogyan bocsáthatta alá a kémeket Ráháb egy ablakon keresztűl úgy, hogy azok ugyanakkor a városfalakon kívülre jutottak.

Garstang ásatásai azt is igazolták, hogy szándékosan, tervszerű előkészületek után gyújtották fel a várost, és a pusztító tüzet még táplálták is. A szokatlanul vastag hamuréteg és a roppant hőség nyomai azt a benyomást keltik, hogy a tüzet előkészítették és tüzelőanyaggal még jobban felszították. A hamu között elszenesedett nád és fa nyomait találtuk, és Bár tény, hogy ugyanilyen anyagot használtak a helybeliek tetőfedésre, de itt az arra a célra szükséges mennyiség tízszeresét találtuk. Bőségesen találtunk ilyen nyomokat a házakon kívül és belül is. Ugyanez a helyzet a városfalak közötti területen, ahol az elégett anyag magassága néhol a másfél métert is eléri. A fő fal belső oldalán a feltárás után évekig tisztán látszottak a tűzvész nyomai. A jelek szerint tehát Jerikót a megfelelő előkészületek után felégették. A tények azt mutatják, hogy tűzáldozatnak szánták, pontosan úgy, ahogy Józsué könyve megörökítette: A várost pedig megégették tűzzel, és mindazt, ami benne volt (Józsué 6:24).

Jerikó lakosság mindennapi tevékenységük közben érte a pusztulás. Ez világosan látszik a lerombolt házakban talált háztartási eszközök tömegéből, amelyekben elszenesedve ugyan, de minden tévedést kizáróan ottmaradtak az utolsó étkezés nyomai. A család élelmiszerkészletét képező datolyát, répát, zabot, olajbogyót, hagymát és borsot találtak a kenyéren kívül, és nagy mennyiségű kelt tésztát, amit a másnapi sütéshez készítettek elő. Mindez mutatja, milyen váratlanul érte a katasztrófa Jerikó lakosságát, és milyen hitelesen örökítette meg a város pusztulását a Biblia.

Bár Jerikó bevételének történetét tökéletesen igazolták a modern kori ásatások, a város elestének időpontja még mindig vitatott. Az ásatás vezetői az i.e. 1400 körüli időpontot jelölik meg, ami ha helyes a Bibliától függetlenül megadja a kivonulás és Kánaán elfoglalásának Bibliai dátumát. Más szakemberek nem fogadják el ezt az időpontot, hanem száz évvel későbbre teszik. A Jerikó elestének dátuma körüli bizonytalanság tisztázása céljából a Palesztina Kutatási Alapítvány és az Amerikai Kelet-kutatási Intézet újra megnyitotta Jerikó ásatásait az egyik legszakavatottabb régész, Kathleen Kenyon vezetésével. Az első ásatás, melyet 1951 telén folytattak, nem szolgáltatott olyan bizonyítékot, ami ezt a nagyon fontos problémát megoldotta volna. Az ásatás területén régebbi városok maradványai kerültek felszínre, de a Józsué korabeli város nyomait teljesen eltüntette a tűzvész és az idő, újabb ásatásokra kell várnunk, hogy a kívánt bizonyítékokat megkapjuk.

Évekig vitatkoztak a tudósok, hogy az amarnai táblákon említett habiruk, akik az i.e. XIV. században a Jordánon túlról érkezve megszállták Kánaánt, valóban a héberek-e vagy sem. A közelmúlt felfedezései megerősítik a két nép azonos volt. A néhány évvel ezelőtt Beth-Sanban talált emlékoszlop, melyen II. Ramszesz felirata látható, említi a habirukat, akik Palesztinának ugyanabban a részében éltek, ahol a héberek az i.e. XIII. században, a bírák korában. Egy újabb tábla az amarnai irattárból a habiruk egyik vezérét említi nevének feltüntetése nélkül, II. Amenhotep Memphisben nemrég felfedezett emlékoszlopa pedig Palesztinából elhurcolt habiru foglyokról tudósít. Mind több és több tudós fogadja el a feltételezést, miszerint a habiruk a héberek voltak.

Ha ez igaz, minden eddiginél szilárdabb bizonyítékunk van arra, hogy a héberek az i.e. XIV. században özönlötték el Palesztínát, és hogy az amarnai táblák és más kortárs feljegyzések Kánaán elfoglalását mutatják be a kánaániták szemszögébol nézve. Ezt ábrázolja egy dombormutöredék a kb. i.e. 1349-1319-ig uralkodó Haremhauf király sírjából, amelyet trónra lépése elott, még hadvezérként építtetett. A dombormu kánaánitákat ábrázol, amint alázatosan bebocsátást kérnek Egyiptomba. A képet magyarázó töredékes felirat szerint: idegenek, más népek kerültek helyükre... pusztítván mind oket, mind városaikat . A feliratból azt is megtudjuk, hogy ezek a szerencsétlen emberek éheztek és állati módon tengodtek a pusztában, mielott Egyiptomba értek, hogy menedéket kérjenek. A felirat az i.e. XIV. századból származik, és minden jel szerint kánaánitákra vonatkozik, akiket Józsué és a héberek legyoztek, és városaikból, hazájukból számuztek.

A Biblia a kánaániták vallását erkölcsi elhajlásnak, bálványimádásnak nevezi. Isten századokon át kegyelmet gyakorolt irántuk, míg végül megsemmisítette őket. Amikor haragja pohara betelt, felszólította a hébereket, hogy ne kegyelmezzenek ezeknek a népeknek, mert csak megrontaná az ő erkölcsüket, ha bármilyen kapcsolatba kerülnének velük. Néhány évvel ezelőttig nagyon keveset tudtunk a kánaánita vallásról azon kívül, amit a Bibliában olvashatunk. 1929-ben az ugariti (a mai Rasz-Shamra) ásatások során az i.e. XV. századból származó mitológiai szövegek százai kerültek elő, melyeket kánaáni írástudók jegyeztek agyagtáblákra, számunkra addig ismeretlen ékírással. Ezt az írást aztán hihetetlenül gyorsan megfejtették, így ma módunk van képet alkotni a kánaánita vallásról. Ismerjük isteneiket, hitüket, szertartásaikat. Egyik vallásos szertartásuk abból állt, hogy az áldozatra szánt kecskegödölyét megfőzték az anyja tejében, ezt Isten az Izraelitáknak megtiltotta (II.Móz. 23:19).

Ezek a szövegek világos képet adnak a kánaániták elfajult erkölcseiről is. Isteneikrol szóló történeteik különösen erkölcstelenek. Újra és újra elmondják, hogyan erőszakolta meg Baál isten saját húgát, Anathot, aki a vérontásban, a kegyetlenkedésben lelte legfobb örömét. Megtudhatjuk a feljegyzésekből, hogy általános volt a kígyóimádat, az emberáldozat, és hogy a templomokban rendezett vallásos szertartások a nemi kicsapongás, bujálkodás alkalmai voltak. Ez a néhány megjegyzés világosan mutatja, hogy vallási elképzeléseik és gyakorlatuk milyen visszataszító volt abban a korban, amikor Mózes elrendelte az izraelitáknak, hogy irtsák ki a kánaánitákat, és semmilyen kapcsolatot se tartsanak velük. Kevés felfedezés nyújtott olyan sok ismeretet az i.e. II. évezred közepének kánaáni szokásairól, mint ezek az ugariti táblák.

Más felfedezések a hóreusokkal ismertettek meg bennünket, azzal a néppel, melyről néhány éve még szinte semmit sem tudtunk. Ma már tudjuk, hogy a hóreusok az i.e. II. évezred közepén már mindenütt megtalálhatók voltak Nyugat Ázsiában. Mára számos szöveg került elő, amelyek tudósítanak történelmükről, nyelvükről, szokásaikról, és ezzel megerősítik Mózes öt könyve róluk szóló feljegyzéseit.

Említésre méltó egy másik felfedezés is. A II. világháború kitörésekor egy feliratokkal ellátott szobrot találtak Alalakhban (Észak-Szíria), melyet csak nemrég mutattak be a nyilvánosság előtt. Ez a szobor segített a hitehagyó Bálám próféta otthonának azonosításában. A 20 felirat arról is tudósít, hogyan űzték el egy alkalommal ennek a Szíriai városnak a királyát, aki aztán éveket töltött Palesztínában a habirukkal, mielőtt visszatérhetett Alalakhba. Mindezeket a héberek kánaáni letelepedésének korából származó felfedezéseket az Ószövetség kutatói nagy örömmel fogadják. Megvilágítják ezt a nagyon fontos időszakról, és idővel talán lehetővé teszik, hogy tiszta képet alkothassunk Józsué és a bírák kora eseményeiről, melyekről a Biblia csak röviden tudósít.

A legtöbb mai tudós még mindig hajlik arra, hogy a kivonulás az i.e. XIII. században történt, vagy két kivonulást feltételez: éspedig egyet az i.e. XV. században, egy másikat pedig az i.e. XIII. században. Ugyanakkor növekszik a száma azoknak a felfedezéseknek, amelyek az i.e. XV. századi kivonulást támasztják alá.

A kézíratok hitelessége

Minden teológus fő feladatának tekintette, hogy azonosítsa az Ószövetség könyveinek forrásait és szerzőit. Köztudott, hogy a Bibliakritika nem Mózest tekinti Mózes öt könyve szerzőjének. Tulajdonképpen az az uralkodó nézet, hogy az Ószövetség könyveinek többségét közvetlenül a babiloni fogság előtt, alatt, illetve után írták. A Bibliakritika aranykorában kiadtak olyan Bibliákat, melyekben az egyes Bibliai könyvek különböző szerzőknek tulajdonított szakaszait különböző színekkel jelölték a nyomtatásban. Ilyen ún. szivárványos Bibliák a XIX. század folyamán, valamint a XX. század elején voltak divatban. Jól ismert tény, hogy Ésaiás könyvét ízekre szedte a Bibliakritika, két vagy három Ésaiást különböztetve meg. Dániel könyvéről természetesen kijelentették, hogy a makkabeusi korban írták, a Prédikátor könyvét pedig még később.

Az Ószövetségnek csak nagyon kevés könyve kerülte el a tudományos boncolást. Arról, hogy milyen önkényesen végezték ezt a munkát, bárki meggyőződhet, aki az Ószövetség egy adott könyvérol szóló két-három kritikai művet összehasonlít. Ebből majd kitűnik, hogy ezek a szerzők a szöveg egyes részeit nem tekintik hitelesnek, saját elképzelésük szerint javítják és tisztogatják, mindezt anélkül, hogy bármelyik kettőnek a véleménye megegyezne a szöveg torzulására, illetve keletkezésére nézve. Olyan szakaszokat, melyeket az egyik tudós későbbi eredetű szerkesztői kiegészítéseknek tart, a másik az eredeti szöveg részének tekinti, és bárhol kezdi is javítgatni két tudós ugyanazt a szövegrészt, biztos, hogy különböző eredményre jutnak. Ez megzavarja az olvasót, aki azt hiszi, hogy el kell fogadnia a tudósok véleményét, tekintettel azok tudományos felkészültségére és tekintélyére. Ahelyett, hogy az ilyenfajta tudományos tevékenység értékét vonná kétségbe, a Biblia szövegének megbízhatóságába vetett hite rendül meg, és már nem erény a szemében, ha valakinek az Ószövetségre alapozott meggyőződése van.

Az utóbbi száz év kézirat-felfedezései alaposan megszégyenítették a Bibliakritikát az Újszövetség vonatkozásában. Ószövetségi kéziratok azonban nem kerültek napvilágra. Közismert volt a zsidóknak az a századokon át gyakorolt szokása, hogy az elhasználódott, hiányos Biblia tekercseket elföldelték, így aztán senki sem remélte, hogy valaha is a már birtokunkban lévőnél régebbi ószövetségi kéziratot találunk.

Több évvel ezelőtt az Ószövetség valamely részletének héber nyelvű kézirata sem volt ezer esztendősnél régibb, ami azt jelenti, hogy csaknem 1500 éves volt az űr az eredetiek és a birtokunkban lévők között. Az Ószövetség tudósai lemondással vették tudomásul, hogy nem lehetnek olyan szerencsések, mint újszövetségi kollégáik.

A kritikusok azt állították, hogy sok minden történt az Ószövetség könyveivel az eredetiek és a birtokunkban lévő másolatok között eltelt hosszú évszázadok folyamán, ami 1400-2500 évet jelent, attól függően, melyik könyvről beszélünk. Ezért a kritikus tudósok saját véleményüknek megfelelően javítgatták a szöveget, míg a konzervatívok fenntartották meggyőződésüket, miszerint Isten sértetlenül őrizte meg a szöveget egészen a mai napig. Tehát a tudósok egyik csoportja logikai összefüggésekre építette az érveit, a másik a hitre. De egyik sem tudta tudományos bizonyítékkal alátámasztani érvelését.

Egy 1947-ben tett nagy felfedezés gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Maga a felfedezés, melynek nyomán W. F. Albright szerint minden idők legnagyobb jelentőségű kéziratlelete került a kezünkbe, a következőképpen történt: Kecskepásztorok, miközben nyájaikat Júdea kopár, sziklás hegyein, a Holt-tenger északnyugati partja közelében legeltették, egy új üreget fedeztek fel az általuk egyébként jól ismert hegyoldalban. Azt gondolták, hogy az ezen a vidéken gyakori földrengések nyomán nyílt fel a sok rejtett barlang egyike. Egy követ dobtak a barlangba, de miután cserépedények törésének hangját hallották, ijedtükben elfutottak. Később, bátorságukat összeszedve visszatértek és átvizsgálták az új barlangot. Néhány jó állapotban lévo korsót, és sok, vászonba csavart bőrtekercset találtak. A tekercseket Betlehembe vitték, ahol megmutatták mohamedán papjuknak. Asszír kéziratoknak vélvén a leletet, azt tanácsolta a megtalálóknak, hogy adják el a tekercseket a Jeruzsálemi szír kolostornak. Így jutott négy tekercs a Szent Márk-kolostor érsekének kezébe. A maradékot további négy vagy öt tekercset E. L. Sukenik, a Héber Egyetem professzora vette meg.

Néhány tudós, akik megnézték a kéziratokat a szír kolostorban, nem hittek a valódiságukban és hamisítványnak bélyegezték a tekercseket, míg 1948-ban meg nem mutatták Dr. John C. Trevernek, a Keletkutató Amerikai Intézet ügyvezető igazgatójának. Mikor meglátta a kéziratokat, Treverre nagy hatással volt, hogy azok szemmel láthatóan réginek látszottak. Meg is győződött valódiságukról, miután összehasonlította a Nash-papirusszal, ezzel az i.e. I. vagy II. századból származó héber nyelvű dokumentummal, amely a Tízparancsolatot tartalmazza. Azonnal lefényképezte az összes kéziratot, mert fennállt a veszélye, hogy megsemmisülnek a harcokban, melyek ebben az időben Jeruzsálem körül zajlottak, és rávette a szíreket, hogy helyezzék biztonságba a kéziratokat valahol az országhatáron kívül. Mielőtt a sajtót értesítette volna a felfedezésről, elküldte a felvételeket Baltimore-ba Albright professzornak, aki az ókori sémita szövegek egyik legnagyobb szakértője. Gyakorlott szeme azonnal felismerte, hogy ezek a kéziratok valódiak, ami időközben igazolódott is.

Amikor Jordánia kormánya, melynek területén a barlang található, tudomást szerzett a leletről, expedíciót indított a barlang felkeresésére és feltárására. Mihelyt rábukkantak, G. Lankester Harding és PSre R. de Vaux, két jó képességű régész, nagy gondossággal feltárta a barlangot. A jelek szerint a bennszülöttek már őket megelőzve titokban átkutatták a barlangot, de a két kutató így is cserépkorsók töredékeinek százait fedezte fel, a valaha szájukat lezáró fedővel és vászondarabkákkal, amelyekbe eredetileg a kéziratokat göngyölték. Néhány száz kisebb kézirattöredéket is leltek. Palesztina párás éghajlata nem kedvez az olyan gyorsan enyészetnek induló anyagoknak, mint pl. a kéziratok, de a barlang, ahol ezeket találták, Júdea csapadéktalan pusztájában van, így tökéletesen száraz hely. Ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy a tekercsek viszonylag jó állapotban voltak.

De Vaux professzornak sikerült összeállítani néhányat a közül a negyven nagy korsó közül, melyek töredékeit megtalálták. Ezek mindegyike elég nagy négy vagy öt tekercs tárolására. A barlangból származó korsók közül kettő, mely a barlang első felfedezésekor sértetlen maradt, ma Sukenik professzor tulajdonában van. Egy másik, melyet töredékeiből kellett összeállítani, a Chicagói Egyetem birtokában van. A régészek szerint a korsók vagy az i.e. 61-ben Jeruzsálem római kézre kerülésével véget ért hellén korban készültek, vagy a korai római korban.

A barlangban talált korsók nagy száma arra mutat, hogy eredetileg kb. kétszáz tekercset rejtettek el ezen a helyen. Tekintettel arra, hogy csak kb. tíz van meg, és azok sem egyforma állapotban, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mi történt a többivel azóta, hogy valaki, talán valamikor az i.sz. I. század folyamán iderejtette őket? A barlang állapota adta meg a választ erre a kérdésre. A barlangban talált római főzőedény és lámpa arra utal, hogy betolakodók jártak itt a római korban, akik ennek az ókori könyvtárnak legnagyobb részét magukkal vitték. A tekercstöredékek százai, melyek a barlang feltárásakor napfényre kerültek, azt bizonyítják, hogy valaha egy nagy könyvtárat helyeztek itt biztonságba.

Talán sohasem fogjuk megtudni, kik voltak azok az emberek, akik könyvtárukat ebben a barlangban rejtették el minden valószínűség szerint valamelyik római háború alatt, amikor az egész nemzetet a pusztulás veszélye fenyegette. De valamivel több bizonyítékunk van a későbbi korok betolakodóit illetően, akik elvitték a kéziratok nagy részét. Eusebiustól tudjuk, hogy Origenész egyházatya Hexapla című nagy műve megírásához a Zsoltárok egyik ősi kéziratát használta, melyet nemsokkal azelőtt Jerikó közelében egy korsóban fedeztek fel. A barlang feltárását végző első régészek ezért azt gondolták, hogy Origenész vagy egy kortársa fedezte fel a barlangot és vitte el az ott őrzött kéziratok nagy részét.

De valószínűbb, hogy a barlangot az i.sz. VIII. század folyamán fosztották ki, ahogy arra Otto Eissfeldt professzor rámutatott, aki a nestoriánus pátriárkának, a szeleukida Timótheusnak egy levelére hívta fel a tudósok figyelmét. Timótheus azt állítja a Jerikóhoz közeli sziklaházban felfedezett héber kézírásokról, hogy a zsidók elvitték és tanulmányozták ezeket a tekercseket. Nagyon szerette volna tudni, jobban alátámasztják-e a felfedezett kéziratok az újszövetségben található ószövetségi idézeteket, mint az eddig ismert héber szövegek. Ez a kérdés tűzként égett szívében, írja, de nincs megfelelő embere, aki utánajárna az őt érdeklő problémának. Minden bizonnyal ez a felfedezés, amirol Timótheus is hallott, felelős a barlangban eredetileg elrejtett tekercsek többségének eltűnéséért.

Noha nagyon sajnáljuk, hogy a valaha a barlangban elhelyezett kéziratok közül soknak nyoma veszett, nagyon hálásak lehetünk, hogy ennyi is ránk maradt. A kéziratok korának megállapítása a tudományos kutatás egyik legfontosabb feladata. Az ősi sémi szövegek néhány kiemelkedő írásszakértője, Albright, Birnbaum, Sukenik és mások a másoló írása alapján az i.e. IV-I. századig terjedő időszakra teszik a kéziratok keletkezésének korát. A régészek a korsók alapján végeztek kormegállapítást, és mint már előbb említettük, arra a következtetésre jutottak, hogy a korsók nem származhatnak későbbről, mint az i.sz. I. század. Néhány tudós azonban kétségbe vonja a tekercsek ilyen korai származását, és a keresztény korszak, illetve a középkor termékének tekinti őket. Egyikük szerint egyenesen hamisítványok.

Időközben tökéletesedett az a tudományos módszer, melynek segítségével szerves anyagok életkora radiokarbon tartalmuk alapján meghatározható. A módszer i.e. 2000-ig nagyon megbízható eredményt ad. Lankester Harding, a Jordán Királyság Régiségtani Intézetének igazgatója, aki a barlang feltárásában is részt vett, Amerikába küldött egyet a minta tekercsek vászon csomagolóanyagából, tudományos kormeghatározást kérve a Carbon 14-es módszerrel. A Chicagói Egyetem Nukleáris Intézete a vizsgálatot elvégezve arra az eredményre jutott, hogy a lelet i.sz. 33-ból származik, a hibahatár mindkét oldalon 200 év. Ez azt jelenti, hogy a vásznat valamikor i.e. 168 és i.sz. 233 között szőtték, ami azokat a tudósokat igazolja, akik a tekercseket a Krisztus előtti korra teszik.

Most, miután áttekintettük a kéziratok felfedezésének és magának a barlangnak a történetét, és tudjuk melyik korból származnak a szövegek, térjünk rá a híres kéziratok leírására.

Az első tekercs, melyet Dr. Trever ismert fel, mikor kezébe került, Ésaiás teljes könyvét tartalmazza. Ez a tekercs 1948 tavasza óta nagyon híressé vált. Majdnem tökéletes állapotban maradt meg, Ésaiás könyve teljes szövegével, az első verstől az utolsóig. Két évvel ezelőtt adták ki, fényképmásolat formájában, modern héber betőkre átírva, így fontosságához illő formában kapták kézhez a Bibliakutatók az értékes kéziratot.

Egy másik tekercs Habakuk könyve első és második fejezetének kommentárját tartalmazza, szakaszonként idézve a prófétai könyvet, megjegyzéseket fűzve hozzá. Így tehát birtokunkban van ennek a Bibliai könyvnek is kétharmada, a Krisztus előtti kor szövegformájában. Az egyik tekercs annak a zsidó szektának vagy közösségnek a fegyelmi kézikönyve, melynek az egész könyvtár a tulajdonában volt. Azt, hogy a könyvek tulajdonosai esszénusok vagy valamilyen ismeretlen közösség tagjai voltak, még nem sikerült megállapítani. Egy könyv a zsoltárokhoz hasonló egyházi énekek gyűjteményét tartalmazza. Egy másik A világosság és a sötétség fiai közti háborút írja le. Ez esetben sem tudjuk, melyik történelmi háborúra hivatkozik a kézirat. Egy nagyon rossz állapotban lévő tekercs Ésaiás könyve második felét tartalmazza, tehát ugyanannak a Bibliai könyvnek két kézirata áll a rendelkezésünkre.

Az egyik tekercs olyan rossz állapotban van, hogy eddig minden kibontására irányuló kísérlet sikertelen maradt. A külső rétegről levált néhány darabkán arámi szöveg olvasható, szemben a többi tekerccsel, melyeket héberül írtak. A lehámozott foszlányokon olvasható néhány szó alapján úgy tűnik, hogy a kézirat Lámekh rég elveszettnek hitt apokrif könyvét tartalmazza.

Ezek mellett a többé-kevésbé jó állapotban ránk maradt tekercsek mellett más könyvek töredékei is szép számban kerültek elő. Ezek azoknak a könyveknek a maradványai, melyeket valaha a barlangban tároltak, de a római korban eltűntek. Dániel könyvének néhány töredéke is a birtokunkba került, köztük azok a versek, ahol a szöveg héberről arámira vált. A Dániel-töredékek azért nagyon fontosak, mert a tudósok azt állították, hogy Dániel könyvét nem írhatták az i.e. II. század előtt. Most pedig egy olyan Dániel-tekercs maradványai állnak rendelkezésünkre, amelyik mint azt a szakemberek is elismerik - éppen ebből az időszakból származik.

Mózes első, harmadik és ötödik könyvéből is találtak töredékeket, tovább Bírák könyvéből és néhány más, eddig még nem azonosított könyvből. Mózes III. könyvének töredékei a legnagyobb jelentőségűek, mert ezeket a babiloni fogság előtt használatos héber írásjelekkel írták. Tudjuk, hogy a héberek röviddel a fogság után a zsidó hagyomány szerint Ezsdrás idejében saját ősi betűikről áttértek az arámi kvadrát-írásra. Egy ideig párhuzamosan használták a két írásformát, míg végül az arámi kvadrát-írás teljesen kiszorította a fogság előttit, és ez utóbbit később már csak érméken használták. Emiatt feltételezi de Vaux professzor, hogy Mózes III. könyvének darabjai az i.e. V. vagy VI. századból származnak, míg más tudósok, köztük Albright, úgy gondolják, hogy későbbi másolat, az i.e. II. század folyamán készíthették. Azzal érvelnek, hogy az írnok a kézirat kora iránti tiszteletből használta a régi írást. Nehéz eldönteni, kinek van igaza, de a legfontosabb, hogy birtokunkban van a Biblia kéziratának néhány olyan töredéke, melyeket a fogság előtt használt írásjelekkel írtak. Összehasonlítva a töredékek szövegét a ma használatos héber szöveggel, teljes azonosságot találunk.

Az egész kéziratgyűjtemény legértékesebb darabja az Ésaiás-tekercs. Hossza kb. 7,2 m, szélessége kb. 30 cm, anyaga bor. A könyv 66 fejezetét 54 hasábban írták, nagyon egyenletes, szép kézírással. Az utolsó hasáb kivételével, amely annyira megkopott a sok használat következtében, hogy betűit újraírták, a szöveg jól olvasható, és csak elvétve okoz gondot a szavak kibetűzése. Az első néhány hasáb szövege néhol hiányos, mert a tekercs alsó szegélye helyenként leszakadt. A másoló számos hibát ejtett és az is előfordult, hogy kihagyott valamit. Amikor észrevette, a hiányzó részeket a sorok közé, vagy a margóra szorította. Sokszor nem vette észre a kihagyást, főleg olyan esetekben, amikor az egész bekezdést, vagy szavak két azonos szó közé eső csoportját szemével átugrotta. Erre példa Ésa. 16:8-9. Mindkét versben előfordul a Sibma szó. Miután az első Sibmá-t leírta, szeme a szó első és második előfordulása közötti szakaszt átugrotta, és a másolást a második Sibmá-tól folytatta. Ez a minden ókori és mai másoló által jól ismert hiba az ún. homoeoteleuton.

Az Ésaiás-tekercs szövege igazolja, hogy keletkezése valószínűleg az i.e. II. vagy I. évszázad óta Ésaiás könyvének szövege egészen napjainkig semmit sem változott. Az írnok nem volt túl gondos másoló, számos helyesírási hibát ejtett. Az is lehet, hogy valaki diktálta az eredeti tekercset, és az írnok ez alapján írta a másolatot. Ez magyarázat lenne arra, miért cserélt fel olyan sokszor hasonló hangzású szavakat, ami biztos nem történt volna meg, ha látja a másolandó szöveget.

Az Ésaiás-tekercs ráadásul olyan korból származik, amikor a szavakat még máshogy írták, mint később a maszoréták idejében, akik már a magánhangzókat is jelölték a szövegben, és kialakították a Bibliai szöveg hagyományos írásmódját. Ezzel további néhány ezer mássalhangzó is bekerült a szövegbe, de a jelentését nem befolyásolták. Mindenkire, aki a tekerccsel kapcsolatos kutatásban részt vett, mély benyomást tett az a vitathatatlan tény, hogy ez a kétezer éves Bibliai kézirat tökéletesen egyezik a ma használt szöveggel. Az olyan részeknél, amelyek értelmezése a mai héber szövegben nehézséget jelent pl. Ésa. 65:20 -, ugyanolyan nehezen értelmezhető a tekercs szövege is. Lássuk most néhány olyan elismert tudós nyilatkozatát, akikre mély benyomást tett az a tény, hogy a mai héber szöveg alig tér el a kétezer évvel ezelőttitől.

Millar Burrows professzor, az Ésaiás-tekercs szerkesztője néhány előadást tartott a szöveggel kapcsolatban, és tekintve, hogy olyan jólismeri a kéziratot, a véleménye mindenképpen mérvadó. Viszonylag jelentéktelen kihagyások kivételével, az egész könyv a birtokunkban van, és ez lényegében megegyezik a maszoretikus szöveggel. Észrevehető az alaktani és helyesírási eltérés, de a szöveg vonatkozásában feltunő mértékű az egyezés. És ebben rejlik a fontossága, mivel alátámasztja a maszoretikus hagyomány hitelességét. Vannak kisebb kihagyások, de ezek össze sem hasonlíthatóak a Septuaginta némelyik könyvében található hiányosságokkal.

Albright, aki az elsők között ismerte fel a kézirat jelentőségét és aki az első fényképeket mutatta, még mielőtt a sajtó erről a felfedezésről értesülhetett volna, a következőket mondta a kézirat fontosság róla századokon át folyó másol s megbízhatóságára, pontosságára vonatkozóan: Az Ésaiás-tekercs a maszoretikus-szöveg ősrégi voltát igazolja és arra int, hogy ne javítgassunk könnyelműen, kedvünk szerint.

Egy másik kijelentés a Septuaginta zsidó szakértőjétől, Harry M. Orlinsky professzortól való, aki azt tanácsolja tudós társainak, hogy a héber Bibliával nagyobb tisztelettel bánjanak, mint azt korábban tették: Kétlem, hogy az Ésaiás-tekercs, Bármily régi is, egyszer és mindenkorra megnyugtatóan tisztázná a szövegkritika kérdéseit; felfedezése azonban mind több tudóst fog meggyőzni, hogy a héber Biblia hagyományos szövegével nagyobb tisztelettel bánjanak, mint eddig, hiszen még a régészek szerint is sokkal több megbízható történelmi forrásanyagot tartalmaz ez a szöveg, mint azt a korábbi nemzedékek gondolták.

John Bright professzor a tekercset illetően meg van győződve, hogy az elmúlt száz év folyamán végzett szövegjavítások közül nagyon keveset tekinthetünk helyesnek, miután az Ésaiás-tekercs igazolta a kéziratok másolásának pontosságát. Azt tanácsolja a ma élő Bibliatudósoknak, hogy tanulják meg kritikusan tanulmányozni a kommentárokat, és azt állítja, ha nem tanulunk meg fenntartással tekinteni ezekre a tudományos művekre, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy olyan szöveget magyarázunk, amelyik sohasem létezett, csak a kommentátor agyában. Gondviselésszerűnek tartom, hogy Isten megőrizte ezeket a szövegeket, és hogy a világtörténelemnek épp ebben a válságos szakaszában fedezték fel őket. Ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy kritikus szemléletű tudósok, akik vezető egyetemeink olyan elismert tanárai, mint pl. a fent idézettek, úgy védelmezték volna az Ószövetség szövegét, mint ahogy azt napjainkban teszik. Egyetlen jó nevű tudós sem mert volna a kritika szövegjavításai ellen szót emelni. Kollégái világszerte azonnal kiközösítették volna, mert kétségbe vonta tudományos munkásságuk egyik legfontosabb mozzanatát.

Az Ésaiás-tekercsek, a Habakuk-kommentár, és a többi Bibliai könyv töredékei az Ószövetség néhány könyvének Krisztus és az apostolok napjaiból származó szövegét örökítették ránk. A zsoltárokat kivéve a Biblia egyetlen könyvét sem idézték annyiszor Krisztus és az újszövetség írói, mint Ésaiást. Az apostolok Isten ihletett Igéjének minden részét elfogadták úgy, ahogy azt Ésaiás próféta leírta, anélkül, hogy különbséget tettek volna a könyv szakaszai között. Mivel az Ésaiás-tekercs igazolta, hogy a szöveg, amelyet az Újszövetség írói Isten ihletett Igéjének tekintettek, ugyanaz, mint amit ma olvashatunk a Bibliánkban, így az Írások ihletettsége, hitelessége felől való meggyőződésünk tovább mélyült.

Az Ésaiás-tekercs és más ókori szövegek tanulmányozása alapján jogos a következtetés, hogy az Ószövetség más könyvei, amelyeknek régi másolatai nincsenek birtokunkban, ugyanilyen tiszta és megbízható szöveggel maradtak ránk, mint azok, amelyek változatlanságát régi másolataik igazolták.

Az elkövetkező néhány évben még több, a Biblia héber szövegének hitelességét alátámasztó nyilatkozatot várhatunk a szakemberektől. Mihelyt a másik Ézsaiás-tekercset nyilvánosságra hozzák, a ma használt héber szöveg megbízhatósága még nyilvánvalóbb válik. Nagyon hálásak lehetünk, hogy épp a mi korunkban kerültek napvilágra ezek a leletek, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy ez az anyag rendelkezésünkre áll Isten Igéje hitelességének igazolására.

Bizonyára érdekli az olvasót, hogy a bennszülöttek nemrég újabb barlangokat fedeztek fel Júdea pusztájában. Ezek az emberek ugyanis rájöttek, hogy sokkal több pénzt kereshetnek barlangokban elrejtett kéziratok megtalálásával, mint nyájaik legeltetésével. A Keletkutató Amerikai Intézet és a Jeruzsálemi Bibliaiskola expedíciója újabb barlangokra lelt. Ez a kutatócsoport az elmult években alaposan átvizsgálta azt a környéket, ahol a Holt-tengeri tekercseket találták, és néhány figyelemreméltó felfedezést tett. Az eddig kiadott előzetes jelentések szerint Bar-Kochbának, a Hadrianus császár uralkodása alatt kirobbant zsidó lázadás vezetőjének két levelét, és egy ugyanebből a korból származó házassági szerződést találtak. Ezenkívül az i.sz. I. és II. évszázadból származó szövegtöredékeket fedeztek fel egy barlangban, melyek egy része Biblia-töredék. A legszenzációsabb lelet két darab kb. 1,2 m hosszú, szorosan összetekert bronzlap, melyekre héber nyelvű feliratot véstek. A felirat tartalma még ismeretlen, mivel tekintettel az anyag törékenységére nem tekerték ki a lapokat.