Taoizmus

A taoizmus, a konfucianizmus és a buddhizmus alkotja Kína és a Távol-Kelet három legfőbb vallását. A buddhizmustól eltérően azonban a taoizmus és a konfucianizmus nem vált világvallássá, hanem lényegében Kínára és azokra a területekre korlátozódott, ahol a kínai kultúra hatása érvényesült. Bár hivatalos adat nem áll rendelkezésünkre arról, hogy e két vallásnak Kínában jelenleg hány követője van, a tanizmus és a konfucianizmus együttesen az elmúlt 2000 év alatt a világ népessége közel egynegyedének vallási életét uralta.

Száz virág virágozzon; száz iskola vitatkozzon! Ez a híressé vált mondás, amely Mao Ce-tungnak, a Kínai Népköztársaság vezetőjének egy 1956-os beszédében hangzott el, valójában annak a kifejezésnek az átirata volt, amivel a kínai tudósok Kínának az i. e. V. századtól az i. e. III. századig terjedő korszakát - az úgynevezett hadakozó fejedelemségek korát - szokták jellemezni. Arra az időre a hatalmas Csou-dinasztia (kb. i. e. 1122-256) feudális államok laza rendszerére bomlott, s azok állandó háborúskodása az egyszerű népnek sok szenvedést okozott.

A háborúk nyomában járó zűrzavar és ínség jelentősen meggyengítette a hagyományos uralkodó osztály hatalmát. Az emberek nem voltak hajlandók többé engedelmeskedni az arisztokrácia szeszélyeinek és hóbortjainak, s csendesen elszenvedni azok következményeit. Ennek eredményeként a hosszú ideig elfojtott eszmék és törekvések hirtelen - mint száz virág - kipattantak. Különböző szellemi irányzatok hozták nyilvánosságra elképzeléseiket a közigazgatásra, a törvényre, a társadalmi rendre, a viselkedésre és az etikára vonatkozóan éppúgy, mint a mezőgazdaságot, a zenét és az irodalmat illetően; s ezek megvalósulásától remélték a normális élet helyreállitását. A különböző irányzatok száz iskola néven váltak ismertté. Legtöbbjük hatása nem volt tartós. Két iskola azonban igen nagy jelentőségre tett szert, s több mint 2000 éven át gyakorolt hatást Kína életére. Ezeket ma taoizmusnak és konfucianizmusnak nevezzük.

Mi a Tao?

Ahhoz, hogy megértsük, miként gyakorolhatott a taoizmus és a konfucianizmus ilyen mély és tartós hatást Kína, Japán, Korea és a környező országok lakosságára, bizonyos fokig meg kell értenünk egy alapvető kínai fogalom, a tan lényegét. A szó maga azt jelenti: út, országút vagy ösvény. Tágabb értelemben jelenthet módszert, elvet vagy hittételt is. A kínaiak számára a világegyetemben megfigyelt összhang és rend a tan megnyilvánulása volt - az isteni akarat vagy törvényhozás egyik formája, amely a világegyetemben létezik és azt irányítja. Más szóval: a Teremtő Isten helyett, aki a világegyetem felett uralkodik, ők a gondviselésben hittek, az ég akaratában, vagy egyszerűen magában az égben mint a világ ősprincípiumában.

Az emberi dolgokat illetően a kínaiak azt gondolták, hogy minden cselekedet természetes és helyes útja a tao felfogása, s hogy mindennek és mindenkinek megvan a maga meghatározott helye és meghatározott feladata. Hitték például, hogy ha az uralkodó megtenné a kötelességét, azaz igazságosan bánna az emberekkel és bemutatná az égnek járó áldozatokat, akkor az ország békét és jólétet élvezne. Hasonlóképp, amennyiben az emberek készek lennének felkutatni az utat (a taót) és követni azt, minden harmonikus, békés és eredményes lenne. De ha azzal ellentétesen járnának el vagy ellenszegülnének neki, káosz és szerencsétlenség következne be.

Hozzáidomulni a taóhoz és nem háborgatni annak folyását - ez az eszme a kínaiak filozófiai és vallási gondolkodásának központi eleme. A taoizmus és a konfucianizmus úgyszólván ugyanannak a fogalomnak két különböző kifejeződése. A taoizmus misztikus szemléletmódból indul ki, s eredeti formájában a tétlenséget, a nyugalmat és a passzivitást támogatja, valamint a társadalomtól való elfordulást és a visszatérést a természethez. Alapelve az, hogy minden jól végződik, ha az ember ölbe teszi a kezét, nem csinál semmit, és szabad folyást enged a természetnek. A konfucianizmus ezzel szemben pragmatikus szemléletmód. Azt tanítja, hogy a társadalmi rend fenntartásához mindenkinek el kell játszania a neki szánt szerepet és teljesítenie kell a kötelességét. Ezért minden emberi és társadalmi kapcsolatot törvénybe foglalt - például az uralkodó-alattvaló, az apa-fiú, a férj-feleség viszonyt stb. -, és valamennyi számára meghatározott irányelveket ad. Ez a következő kérdéseket veti fel: Hogyan jött létre ez a két rendszer? Kik az alapítók? Mennyiben követik a tanításaikat ma? S mit tettek az emberiség Isten keresése tekintetében?

A taoizmus - kezdetben filozófia

Eleinte a taoizmus inkább filozófia volt, mintsem vallás. Alapítója, Lao-ce, elégedetlen lévén az akkori idők káoszával és zűrzavarával, a társadalomtól való elfordulásban, és a természethez történő visszatérésben keresett enyhülést. Erről az emberről, aki feltehetően az i. e. VI. században élt (és már maga ez a tény is bizonytalan), nem túl sokat tudunk. Az emberek általában Lao-cének nevezték, ami azt jelenti: Öreg mestere vagy Vén; a legenda szerint ugyanis édesanyja olyan sokáig hordta méhében, hogy már születésekor fehér volt a haja.

Az egyetlen hivatalos beszámoló Lao-céről az i. e. II. és I. században élt neves udvari történész, Sze-ma Csien Si-csi (Történeti feljegyzések) című munkájában található. E forrás szerint Lao-ce valódi neve Li Er volt. Császári levéltárosként szolgált a közép-kínai Lojangban. Fontosabb azonban, amit ez a beszámoló Lao-céről a továbbiakban ír: Lao-ce élete legnagyobb részét Csouban töltötte. Amint előre látta Csou hanyatlását, elhagyta a várost, és az országhatárra érkezett. A határőr, Jin Hszi ezt mondta neki: 'Uram, te vissza akarsz vonulni. Megkérhetlek, hogy írj a kedvemért egy könyvet?' Ezért hát Lao-ce írt egy két részből álló könyvet, amely több mint ötezer szót foglalt magába, s amelyben az 'Út' (Tao] és az 'Erő' [Te] fogalmait tárgyalta. Azután elutazott. Senki sem tudja, hol halt meg.

Sok tudós kétségbe vonja e beszámoló hitelességét. A Tao te king címen ismert könyv (aminek fordítása általában: Az út és az erény könyven) mindenesetre megszületett, s ezt tekintik a taoizmus legfontosabb szövegének. Rövid, nehezen érthető versszakokban íródott, némelyikük csupán három vagy négy szóból áll. Ezért, s mivel néhány kínai betű jelentése Lao-ce kora óta jelentősen megváltozott, a könyvnek számos különböző értelmezése létezik.

Tao te king

A Tao te king-bee Lao-ce kifejtette elképzeléseit a taóról, a természet alapvető útjáról, és az emberi cselekvés minden szintjére alkalmazta azt. Hogy rövid bepillantást nyerjünk a Tao te king-be, Ágner Lajos fordításából (1943) idézünk. Ebben a taóról a következőket olvashatjuk: Van egy lény: felfoghatatlan és tökéletes. Ég és Föld keletkezése előtt már megvolt ... Nevezhetjük a világ anyjának. Mivel nevét nem tudom, elnevezem Taonak(25. rész). A Tao teremti a teremtményeket és a belőle áradó legfőbb erő fenntartja, testi formába önti és képességekkel ruházza fel őket. Ezért a teremtmények között nincs egy sem, mely a Taot ne imádná és a legfőbb erőt ne tisztelné (51. rész).

Mire következtethetünk ezekből a rejtélyes szavakból? Arra, hogy a tao követői számára a tao egyfajta titokzatos kozmikus erő, ami létrehozta az anyagi világegyetemet. A taoizmus célja: megtalálni a taót, maga mögött hagyni a világot és eggyé válni a természettel. Ez tükröződik vissza abban is, ahogyan a tao követői az emberi viselkedésről vélekednek. A Tao te king-ben ez az ideál a következőképpen fogalmazódik meg: Jobb az edényt tele nem tölteni, semhogy két kézzel kelljen vinni a túlságosan teli edényt.nHa az éles tárgyat gyakran használják, elveszti az élét. Az arannyal és drágakövekkel megrakott házra senki sem tud vigyázni. Ha a gazdagsághoz és a ranghoz dölyf járul, ez romlást von maga után. Ha valaki érdemes munkát végzett, és dicsőséget szerzett magának, az vonuljon vissza, ezt rendeli a Tao (9. rész). Ez a néhány példa azt mutatja, hogy a taoizmus, legalábbis kezdetben, alapvetően filozófiai iskola volt. Az akkori idők elnyomó feudális uralmi rendszeréből fakadó igazságtalanságok, a szenvedés, a pusztítás és az értelmetlenség ellenhatásaként a tao követői békét és harmóniát kerestek, s eközben visszatértek annak az időnek az ősi hagyományaihoz, amikor még nem uralkodtak királyok és miniszterek az egyszerű embereken. Az ideál, amire törekedtek, a nyugodt vidéki élet volt, egységben a természettel (Példabeszédek 28:15; 29:2).

A taoizmus második bölcse

Lao-ce legkiválóbb követőjének Csuang Csout, azaz Csuang-cét - jelentése: Csuang mester - tekintették, aki továbbfejlesztette Lao-ce filozófiáját. Csuang Ce című könyvében nemcsak a taót fejtette ki, hanem a jin és a jang fogalmát is megmagyarázta, amit először a Ji-king című munkában ismertettek. Nézete szerint semmi sem igazán állandó vagy abszolút, hanem minden a két ellentét közötti változás állapotában van. Az őszi áradat című fejezetben ezt írta: A tao nem ismeri a véget és a kezdetet, csak az egyén számára létezik születés és halál ... Minden dolog léte egy vágtató lóhoz hasonlítható - állandóan és szakadatlanul változik, a másodperc minden töredékében. Mit tegyél és mit ne tegyél? Egyszerűen engedj szabad folyást a változásnak!

A tehetetlenség ezen filozófiája alapján a tao követőinek nézete szerint semmi értelme annak, hogy az ember bele akarjon avatkozni abba, amit a természet elindított. Előbb vagy utóbb úgyis minden vissza fog térni a maga ellentétébe. Bármilyen elviselhetetlen is egy helyzet, hamarosan jobb lesz. Bármilyen kellemes is egy helyzet, hamarosan el fog múlni. (Ezzel ellentétben lásd: Prédikátor 5:18, 19.) Ennek a filozofikus életszemléletnek jellemző példája Csuang-ce egyik álma, ami által a leginkább megmaradt az egyszerű nép emlékezetében: Egyszer Csuang-ce álmában pillangó volt; mindenfelé repkedő pillangó, aki boldognak és szabadnak érezte magát, és semmit sem tudott Csuang-céről. Hirtelen felébredt: s akkor ismét valóságosan és félreismerhetetlenül Csuang-ce volt. De most nem tudom: vajon Csuang-ce álmodta azt, hogy ő egy pillangó, vagy a pillangó álmodta azt, hogy ő Csuang-ce. Ennek a filozófiának a hatása felismerhető a későbbi generációk kínai művészeinek költészeti és festészeti stílusában. De a taoizmus nem sokáig maradt passzív filozófia.

A filozofiától a vallásig

Miközben azzal próbálkoztak, hogy eggyé váljanak a természettel, a tao követői teljesen annak az elképzelésnek kerültek az uralma alá, hogy a természet időtlen és minden dolog visszatér a maga kezdetéhez. Úgy gondolták, hogy a taóval, vagyis a természet útjával összhangban levő élet által talán eljuthat az ember a természet titkaihoz, s védetté válhat a fizikai sérülésekkel, a betegségekkel, sőt még a halállal szemben is. Bár Lao-ce soha nem jutott ilyen következtetésre, a Tao te king egyes részei látszólag ezt a gondolatot sejtetik. A 16. rész például ezt írja: A Tao örök. Aki olyan, minta Tao, annak a test mulandósága nem árthat.

Csuang-cének is szerepe volt abban, hogy ilyen okoskodások születtek. Például a Csuang Ce című könyv egyik párbeszédében egy misztikus lény azt kérdezi egy másiktól Idős vagy már, mégis gyermeknek látszol. Hogy lehet ez? A válasz így hangzik: Megismertem a taót. Egy másik taoista filozófusról Csuang-ce ezt írta: Lie-ce meg tudta lovagolni a szelet. Boldogan vitorlázva a hűs szélben, tizenöt napig utazott, mielőtt visszatért volna. A halandók között, akik az örök üdvösséget nyerik el, ritka az ilyen ember.

A tao követőinek képzeletét felgyújtották az ehhez hasonló történetek, s elkezdtek elmélkedéssel, diétázással és légzési gyakorlatokkal kísérletezni, amikkel állítólag késleltetni lehet a test hanyatlását és a halált. Hamarosan legendák jelentek meg a halhatatlanokról, akik képesek a felhőkön repülni, s kedvük szerint megjelenni vagy eltűnni, akik szent hegyeken vagy távoli szigeteken élnek számtalan évig, s harmattal vagy varázslatos gyümölcsökkel táplálkoznak. A kínai történelem beszámol arról, hogy i. e. 219-ben a Csin-dinasztia egyik császára, Si Huang-ti egy flottát indított e13000 fiúval és lánnyal, hogy keressék meg a halhatatlanok lakóhelyét, a legendás Penglaj-szigetet, s hozzák vissza a halhatatlanság füvét. Talán szükségtelen is elmondani, hogy az elixír nélkül tértek haza; de a hagyomány szerint benépesítették a szigetet, amit ma Japán néven ismerünk.

A Han-dinasztia uralkodása alatt (i. e. 206-i. sz. 220) a taoizmus mágikus gyakorlatai ismét virágkorukat élték. Vu-ti császár állítólag, bár támogatta a konfucianizmust mint hivatalos állami tanítást, jobban vonzódott a fizikai halhatatlanság taoista eszméjéhez. Az alkímia segítségével főként halhatatlanságpirulák előállitásával kísérletezett. A taoista szemlélet szerint élet akkor keletkezik, ha az ellentétes jin és jang (női és férfi) erők egyesülnek. Így az ólom (sötét vagy jin) és a higany (fényes vagy jang) összeolvasztásával az alkimisták utánozták a természeti folyamatot, és azt hitték, hogy az eredmény a halhatatlanságpirula lesz. A tao követői kifejlesztettek jógaszerű gyakorlatokat, légzéstechnikákat, étkezési szabályokat és szexuális gyakorlatokat is, amelyekről úgy vélték, hogy megerősítik az emberek életerejét és meghosszabbítják az életet. Eszközeikhez tartoztak a mágikus talizmánok, amikről úgy tartották, hogy a fegyverek számára láthatatlanná teszik tulajdonosukat, sebezhetetlenséget kölcsönöznek neki, vagy lehetővé teszik számára, hogy a vízen járjon, illetőleg a világűrben repüljön. Hogy távol tartsák a gonosz szellemeket és a vadállatokat, az épületekre és a kapuk fölé mágikus pecséteket erősítettek, amelyek rendszerint a jin-jang szimbólumot ábrázolták.

Körülbelül az i. sz. II. századra vált a taoizmus szervezetté. Egy bizonyos Csang Tao-ling, aki mágikus gyógyítással és alkímiával foglalkozott, titkos társaságot alapított Nyugat-Kínában. Mivel minden tagnak öt mérték rizst kellet fizetnie belépésekor, mozgalmuk öt-mérték-rizs taoizmus (wu-tou-mi tao) néven vált ismertté. Csang aki azt állította, hogy személyes kinyilatkoztatást kapott Lao-cétől - lett az első égi mester. Állítólag végül sikerült elkészítenie az élet elixírjét, és egy tigrisen lovagolva szállt fel élve az égbe a Lunghusanról (Sárkánytigrishegy-ről) Csianghszi tartományban. Cseng Tao-linggel kezdődött a taoista égi mesterek évszázadokig tartó sora, s mindegyikükről azt tartották, hogy Csang reinkarnációi.

Találkozás a buddhizmus kihívásával

A buddhizmus a VII. században, a Tang-dinasztia uralkodásának idején (i. sz. 618-907) tört be Kína vallási életébe. Ellenlépésként a taoizmus önmagát Kína ősi vallásának jelentette ki. Lao-cét istenné emelték, a taoista írásokat pedig kanonizálták. Templomokat, kolostorokat és zárdákat építettek, szerzetes- és apácarendeket alapítottak, többé-kevésbé buddhista mintára. Ezenkívül a taoizmus sok istent, istennőt, tündért és halhatatlant felvett a saját panteonjába a kínai folklórból, például a nyolc halhatatlant (Pa Hsien), a tűzhely istenét (Cao Sen), városi isteneket (Cseng Huang), és az ajtó védelmezőit (Men Sen). Az eredmény egy buddhista elemekből, babonás hagyományokból, spiritizmusból és az ősök imádatából álló ötvözet lett (1Korinthus 8:5).

Ahogy telt-múlt az idő, a taoizmus lassan a bálványimádás és a babona rendszerévé korcsosult. Minden egyes ember a maga kedvenc isteneit és istennőit imádta a helyi templomokban, tőlük kért védelmet a gonosz ellen és segítséget a földi boldogság elnyeréséhez. Fizetség ellenében a papok temetési szertartásokat tartottak; kiválasztották a kedvező sírhelyeket, házhelyeket és üzlethelyeket; kapcsolatot teremtettek a halottakkal; elűzték a gonosz szellemeket és a kísérteteket; ünnepeket és különféle más szertartásokat rendeztek. A kezdeti misztikus filozófiai iskola olyan vallássá lett, amely beszennyezte magát a halhatatlan szellemekbe, a pokoltűzbe és a félistenekbe vetett hittel - mindezen eszméket az ősi Babilon hamis vallásának állott vizéből merítették.

Kína másik kiemelkedő bölcse

Nyomon követtük tehát a taoizmus kialakulását, fejlődését és hanyatlását. De ne felejtsük el: ez csupán egyike volt annak a száz iskolának, amely Kínában a hadakozó fejedelemségek korában virágzott. Egy másik iskola, ami végül is kiemelkedett, sőt uralkodóvá vált, a konfucianizmus volt. Miért nőtt meg ennyire a konfucianizmus jelentősége? Az összes kínai bölcs közül kétségtelenül Konfucius a legismertebb Kína határain kívül.

Annak érdekében, hogy Konfuciusról valami közelebbit tudjunk meg, forduljunk ismét Sze-ma Csien Si-csi (Történeti feljegyzések) című művéhez! Ellentétben a Laocéről adott tömör összefoglalóval, Konfuciusról részletes életrajzot találunk a könyvben. Most nézzünk néhány idézetet az ő személyéről a kínai tudós, Lin Yutang fordítása alapján: Konfucius Cou városában született, Csangping tartományban, Lu államban. [Édesanyja] a Nikiun [azaz egy Ni nevű dombon] imádkozott, s az imájára válaszként született Konfucius, Hsiangnak, Lu hercegének huszonkettedik évében (Kr. e. 551). Születésekor egy feltűnő dudor volt a fején, ezért nevezték el 'Kiu'-nak (aminek a jelentése: 'domb'). Irodalmi neve Csung-ni, családi neve pedig Kung volt.

Születése után nemsokkal apja meghalt, de anyjának, bár szegény volt, sikerült megfelelő oktatásról gondoskodni a számára. A fiú komolyan érdeklődött a történelem, a költészet és a zene iránt. A Beszélgetések és mondások szerint, amely a konfuciánus Négy Könyv egyike, már 15 évesen a tudományos tanulmányoknak szentelte magát. Szerény kormányhivatali állást kapott 17 éves korában abban az államban (Luban), ahol született. Anyagi helyzete szemmel láthatóan javult, így 19 éves korában megházasodhatott, a következő évben pedig fia született. Amikor 2o-as éveinek közepén járt, meghalt az édesanyja. Ez nagyon mélyen érintette. Mivel Konfucius kínos pontossággal tartotta magát az ősi hagyományokhoz, visszavonult a nyilvános élettől és 27 hónapig siratta az édesanyját annak sírjánál. Ezzel örök példát állított a kínaiak elé a gyermeki kegyelet tekintetében.

Konfucius, a tanító

Mindezek után elhagyta családját, s vándortanítóként kezdett tevékenykedni. Többek között zenét, költészetet, irodalmat, állampolgári ismereteket és etikát tanított, valamint természettudományokat, pontosabban azt, amit az ember akkoriban arról tudott. Minden bizonnyal igen híressé lett, mert az egyik alkalommal állítólag 3000 hallgatója is volt. Keleten Konfuciust elsősorban mint mestertanítót tisztelték. Küfouban (Santung tartomány) található sírjának feliratán egyszerűen ez áll: öreg, legszentebb tanító. Egy nyugati író Konfucius tanítási módszerét így mutatja be: Járt mindenfelé, 'egyik helyről a másikra, s azok, akik magukévá tették az életszemléletét, kísérték őt'. Ha nagyobb utazásra vállalkoztak, ő ökrös szekéren ment. Az állatok lassú lépései lehetővé tették tanulóinak, hogy gyalog kövessék őt, és előadásainak témáihoz nyilvánvalóan gyakran az útközben lejátszódó események adtak alapot. Érdekes módon később Jézus is - ettől függetlenül - hasonló módszert alkalmazott.

Ami Konfuciust különösen nagyra becsült tanítóvá tette a keletiek között, az a buzgalma volt, amivel ő maga is a tanulmányoknak szentelte magát, elsősorban a történelmi és az etikai tanulmányoknak. Az embereket nem az vonzotta Konfuciushoz, hogy ő volt korának legbölcsebb tudósa, hanem az, hogy akkoriban ő volt a legtanultabb, az egyetlen, aki az ősi könyvek és tudomány terén tanítani tudta őket - írta Lin Yutang. Rámutatott, hogy valószínűleg a tudásnak ez a szeretete volt a fő oka annak, hogy a konfucianizmus más szellemi irányzatokhoz képest nagyobb sikereket ért el; s a dolgot a következőképpen foglalta össze: A konfuciánus tanítók rendelkeztek bizonyos határozott dologgal, amit tanítani kívántak, és a konfuciánus tanulók bizonyos határozott dolgot kaptak, amit megtanulhattak: ez pedig a történelmi ismeret volt; a többi iskola ezzel szemben nem nyújtott mást, mint a saját véleményét.

Konfucius tanítóként elért sikerei ellenére sem a tanítást tekintette élete feladatának. Úgy érezte, hogy etikai és erkölcsi elképzelései csak akkor menthetik meg napjainak zűrzavaros világát, ha az uralkodók átültetik azokat a gyakorlatba, s alkalmazzák őt vagy tanítványait közigazgatásukban. Ezért legközelebbi tanítványainak egy szűk csoportjával elhagyta Lut - azt az államot, ahol született -, és államról államra utazott, hogy megtalálja azt a bölcs uralkodót, aki hajlandó elfogadni eszméit a kormányzásról és a társadalmi rendről. Mi volt az eredmény? A Si-csi ezt írja Végül elhagyta Lut, Csiben cserbenhagyták, Szungból és Vejből kikergették, s útban Csenből Caj felé nélkülözött. Vándorlásának 14 éve után csalódottan, de nem megtörten tért vissza Luba.

Életének hátralevő napjaiban az irodalmi munkának és a tanításnak szentelte magát. Bár bizonyára fájlalta, hogy már nem méltatják figyelemre, ezt mondta: Én nem zúgolódom sem az Ég, sem az emberek ellen. Itt a földön kutatok, de azt látom meg, ami odafenn van. Aki ismer engem, az az Ég! Végül i. e. 479-ben, 73 éves korában meghalt.

A konfuciánus eszmék lényege

Bár Konfucius kiemelkedő tudósnak és tanítónak számított, hatása semmi esetre sem korlátozódott a tudósok körére. Célja nem csupán viselkedési vagy erkölcsi szabályok tanítása volt, helyre társadalmi rendet, amely abban az időben a feudális uralkodók közötti állandó háborúskodás miatt teljesen szétzilálódott. Ennek érdekében Konfucius azt tanította, hogy a császártól az egyszerű emberig mindenkinek meg kell tanulnia, hogy mi a neki szánt szerep a társadalomban, és annak megfelelően kell élnie.

A konfucianizmusban ennek a fogalomnak li a neve, ami azt jelenti: illem, udvariasság, rend, tágabb értelemben pedig rítus, szertartás, hódolat. Mi ez a nagy li? Válaszként erre a kérdésre Konfucius a következő magyarázatot adta: Minden dolog közül, ami által az ember él, a li a legnagyobb. A li nélkül nem tudjuk, hogyan kell illendően tisztelni a világegyetem szellemeit; hogyan kell megállapítani a királyok és miniszterek, a kormányzók és kormányzottak, az idősek és fiatalok helyét a társadalomban; hogyan kell rögzíteni az erkölcsi kapcsolatokat a nemek között, a szülők és gyermekek között, a testvérek között; hogyan kell megkülönböztetni a rokoni kapcsolatok egyes fokait. Ez az, amiért egy nemes oly nagy becsben tartja a li-t.

A li tehát azoknak a viselkedési szabályoknak az összessége, amelyeket egy igazi nemes (csün-ce, néha úgy fordítják: előkelő ember) valamennyi társadalmi kapcsolatában megvalósít. Ha mindenki azon fáradozik, hogy így tegyen, akkor minden rendbe jön a családban, az államban és a világban - mondta Konfucius -, és ez az az eset, amikor a taónak (az ég útjának) megfelelően fog cselekedni. De hogyan nyilvánul meg a li? Ez a kérdés elvezet bennünket a konfucianizmus egy másik központi fogalmához - ez pedig a jen: az emberség vagy emberi jóság.

Míg a li a külső szabályok betartásával megvalósított önuralmat hangsúlyozza, a jen az emberi természettel, vagyis a belső személlyel foglalkozik. A konfuciánus elképzelés szerint - különösen ahogy azt Konfucius legjelentősebb tanítványa, Mencius [Meng-ce] képviselte - az emberi természet alapvetően jó. Következésképpen minden társadalmi baj megoldása az önművelésben található, s ezért a műveltség és a tudás megszerzése által kezdődik. A Nagy Tanítás fő fejezetében ez áll: Ha elérjük az ismeret legfelső fokát, akkor szándékaink tisztává és igazzá válnak; ha szándékaink tisztává és igazzá válnak, akkor a szív tisztességes és becsületes lesz ... ha a szív tisztességes és becsületes lesz, akkor az ember egész Énje tökéletesedni fog és nemesebbé válik. Aki tökéletesedik és nemesebbé válik, az majd tökéletes harmóniát tud teremteni a családjában. Aki tökéletes harmóniát tud teremteni a családjában, az majd bölcsen fogja kormányozni az országát. Ha az országot bölcsen fogják kormányozni, akkor a világbirodalomban is örök béke (erény és boldogság) uralkodik majd . . . A császártól kezdve a legjelentéktelenebb alattvalóig, önmaga tökéletesítése mindenki számára közös, s ezért a képzési követelmények lényeges alapja.

Látjuk tehát, hogy Konfucius szerint a li figyelembevétele képessé teszi az embereket arra, hogy minden helyzetben megfelelően viselkedjenek, a jen művelése pedig arra indítja őket, hogy mindenki máshoz jók legyenek. Az eredmény aztán elméletileg béke és összhang a társadalomban. A konfuciánus ideál, amely elsősorban a li-n és a jen-en alapul, a következőképpen foglalható össze: Kedvesség az apában, jámborság a fiúban, barátságosság az idősebb testvérben, alázat és tisztelet a fiatalabban, igazságosság a férjben, engedelmesség a feleségben, megfontoltság az idősebben, alkalmazkodás a fiataljóindulat az uralkodóban, lojalitás a miniszterben és az alattvalóban.

Mindez részben megmagyarázza, miért helyez olyan nagy hangsúlyt a legtöbb kínai és más keleti ember is a családi kötelékekre éppúgy, mint a szorgalomra, a műveltségre és arra, hogy minden egyes ember ismerje a maga helyét s annak megfelelően cselekedjék. Jöjjön, ami jönni szeretne - ez a konfuciánus felfogás az évszázadok folyamán mélyen beleivódott a kínaiak tudatába.

A konfucianizmus államkultusszá vállik

A konfucianizmus megjelenésével a száz iskola korszaka a végéhez ért. A Han-dinasztia császárai az uralkodó iránti lojalitásról szóló konfuciánus tanításban pontosan azt a formát találták meg, amire szükségük volt trónjuk megszilárdításához. Vu-ti császár uralkodása alatt, akire a taoizmussal kapcsolatban már utaltunk, a konfucianizmus államkultusszá emelkedett. Csak aki jártas volt a konfuciánus klasszikusokban, azt választották kormánytisztviselőnek, s ha valaki állami hivatalt remélt magának, annak az egész országban olyan vizsgát kellett tennie, ami a konfuciánus klasszikusokon alapult. A konfuciánus szokások és szertartások az uralkodóház vallásává váltak.

Ez a változás hozzájárult ahhoz, hogy Konfucius magas rangra emelkedjék a kínai társadalomban. A Han-dinasztia császárai tették hagyománnyá az áldozatbemutatást Konfucius sírjánál. Megtisztelő címeket adományoztak neki. Később, i. sz 630-ban a Tang-dinasztia császára, Taj-cung elrendelte, hogy egész Kínában, minden tartományban és megyében építsenek állami templomot Konfucius tiszteletére, és rendszeresen mutassanak be áldozatot neki. Konfuciust gyakorlati okokból isteni rangra emelték, és a konfucianizmus olyan vallássá vált, amit már alig lehetett megkülönböztetni a tanizmustól és a buddhizmustól.

A keleti bölcsesség hagyatéka

Kínában a dinasztikus uralom 1911-ben véget ért, s azóta a konfucianizmus és a tanizmus sok kritikának, sőt üldözésnek volt kitéve. A taoizmus mágikus és babonás szokásai miatt vesztette hitelét. A konfucianizmust feudalisztikusnak bélyegezték, azt tartották róla, hogy pártolja a szolgalelkűség eszméjét, ami az embereket, különösen a nőket szinte rabszolgasorban tartja. Ám ezeknek a vallásoknak az alapgondolatai olyan mélyen bevésődtek a kínai gondolkodásba, hogy - a hivatalos kritika ellenére - még mindig sokan kitartanak mellettük.

Például a Globe and Mail című kanadai újság 1987-ben Kínai szertartások: Pekingben ritkák, de a partvidéken még virágoznak főcím alatt arról számolt be, hogy a vidéki területeken a temetési szertartások, a templomi szolgálatok és bizonyos babonás szokások a közel 40 évi ateista kínai uralom ellenére még most is általánosak. Majd így folytatta: A legtöbb falunak van egy feng sui embere, rendszerint egy idősebb lakos, aki tudja, hogyan kell olvasni a szél (feng) és a víz (sui) erejéből, s ezáltal mindennek - az ősök sírjától kezdve egy új házig, vagy akár a nappali berendezéséig - képes meghatározni a legkedvezőbb helyét.

A taoizmus és a konfucianizmus mindenütt megtalálható, ahol a hagyományos kínai kultúra tovább él. Tajvanon egy férfi, aki azt állítja magáról, hogy Csang Tao-ling leszármazottja, viseli az égi mester tisztséget, s mint ilyennek hatalma van taoista papokat (tao si) felszentelni. A Szent Éganyát, Macu istennőt a sziget, a tengerészek és a halászok védőszentjeként tisztelik. Az egyszerű emberek főként azzal foglalkoznak, hogy áldozatokat mutatnak be a folyók, a hegyek és a csillagok szellemeinek, a különböző foglalkozások védőszentjeinek, az egészség, a szerencse és a gazdagság istenének.

És mi a helyzet a konfucianizmussal? Vallásként ma már legfeljebb azt a szerepet tölti be, amit egy nemzeti emlékmű. Kínában az állam Konfucius születési helyén, Köfouban Konfucius templomát és a családi birtokot turisztikai látványosságként tartja fenn. Ott a China Reconstructs című magazin szerint előadásokat tartanak a Konfucius tiszteletére szolgáló szertartás felelevenítésével. Szingapúrban, Tajvanon, Hongkongban és más keletázsiai területeken pedig az emberek még mindig ünneplik Konfucius születésnapját.

A konfucianizmus és a taoizmus példája azt mutatja, hogy az emberi bölcsességen és emberi elgondoláson alapuló rendszer - függetlenül attól, mennyire ésszerű és jószándékú - végül is nincs segítségünkre az igaz Isten keresésében. Miért nincs? Azért, mert figyelmen kívül hagy egy fontos tényezőt: nevezetesen egy személyes Isten szándékát és követelményeit. A konfucianizmus az emberi természethez fordul, s azt tekinti a jó cselekedetre motiváló erőnek, a taoizmus pedig magához a természethez. Ez azonban nem helyénvaló bizalom, mert a teremtett dolgok, és nem a Teremtő imádatához vezet (Zsoltárok 62:10; 146:3, 4; Jeremiás 17:5).

Másrészről az ősök kultuszának és a bálványimádatnak a hagyományai, a kozmikus ég előtti hódolat és a természetben található szellemek tisztelete, valamint az ezekhez kapcsolódó szokások és szertartások olyan mélyen gyökereznek a kínai gondolkodásmódban, hogy ki nem mondott igazságokként fogadják el őket. Egy kínai emberrel gyakran nagyon nehéz egy személyes Istenről vagy Teremtőről beszélni, mert ez a fogalom számára teljesen idegen (Róma 1:20-25).

Tagadhatatlan, hogy a természet nagyszerű csodákkal és ámulatba ejtő bölcsességgel van tele, s hogy mi emberek olyan csodálatos képességekkel vagyunk megáldva, mint például az értelem és a lelkiismeret. De - amint azt a buddhizmusról szóló fejezet bemutatta - a természet csodái a gondolkodó embereket arra a következtetésre indították, hogy lennie kell egy Tervezőnek vagy Teremtőnek. Ezt figyelembe véve, vajon nem az lenne az ésszerű, ha meg akarnánk tudni, ki is a Teremtő? Maga a Teremtő is ezt kívánja tőlünk: Emeljétek fel a magasba szemeiteket és lássátok! Ki teremtette azokat? ő az, aki elhozza seregüket, sőt néven szólítja valamennyit (Ésaiás 40:26). Ha eleget teszünk ennek a felszólításnak, nemcsak azt fogjuk megtudni, hogy ki a Teremtő, hanem azt is, mit tartogat ő a jövőnkre nézve.