Egy kisfiú ...

... történetét mesélem el neked. Volt egyszer egy kisfiú, aki egy városban mindenféle emberek között élt, nagyon megszerette azokat, de mindvégig elvágyott máshova, egy olyan világba ahol a madarak éneke éltet, ahova csak a fák suhaja hivógathat, ahova a csillagok vezetnek ... ahol nem tévedhet el semmiféle vándor. Sokat beszélgetet az emberekkel, meghallgatta a juhász történetét, amikor a farkas a birkákat elrabolta; meghallgatta az öreg néni meséit, amikor a maga fiatalkori emlékein nosztalgiázott; a harcos katonát is meghallgatta, aki távoli földekről és országokról mesélt, meghallgatta a tanítót, ki önmagát figyelve kutatta a világot. A kisfiú csak figyelt, érdekesnek tartotta ezen emberek beszámolóit, de döntött, elmegy, hallgat a természetre, arra ami a szívében van, nehéz megválni azoktól a dolgoktól amelyekkel együtt élt, valamitől félt ... attól, hogy felnő, a csillagokat akarta kalauzáúl, mert azok beborítják az egész világot, ahol hitte, hogy a madarak énekét követve megtalálja azt a helyet ahol a szíve teljes lehet.

Választott! Az emberek sajnálták, de bíztak abban, hogy révbe ér, nem érzett kételyt döntésében, vállalta az éjszakában lopakodó farkasokat, vagy a vihart, ami szétzúz mindent, ami útjába kerül ... vállalta az eltévedést, de bízott ... bízott a csillagokban ...

Elindult, a vállát lehúzó teher nehéznek bizonyúlt, de rendíthetetlenűl vonszolta maga után, mit sem figyelve a fájdalomra.

Elesteledett, a madarak nyugovóra tértek, a fák halk zizegéssel éltették az éjszaka zenéjét ... félelem kerítette hatalmába, éhesen ... egyedül ... visszatérni? Nem tehette, hallotta a fák susogását, a madarak énekét, látta a csillagok kacaját, nem értette, de mindezek hívták; szenvedéllyé kovácsolódót a vágy, hogy megérthesse mindezeket ... belealudt félelmébe ... könnyezve ...

A madarak éneke ébresztette a hajnali valóságra, ami reményt adott továbblépni ...

... a távolban egy leejtőn juhnyájat pillantott meg, az éhség a kalibához vezényelte, ahol egy juhász fözöcskélte szerény ebédjét, a fiú letelepedett mellé, az megosztotta vele ebédjét és beszélt hozza: "amikor a nyári napsütésben új legelőket keresel, olyan szép hallgatni a bogarak zenéjét, szemlélni a nyájat, mikor ide-oda rohangálva örömüket lelik a harmatos fűben, vagy együtt nevetni velük, mikor jókat pancsolhatnak a patakok friss vizében ... szeretem ezt a világot, mert megismerhettem a természetet, vele örvendek, ő meg életet ad nekem ... minden nap új életet ..." A fiú sokáig hallgatta, habár távol volt hazájától, ez a juhász hasonlított az otthonihoz, egy olyan ember szavát hallotta, aki ismeri az éjszaka csillagait, azok vezetik dúsabb legelők fele ... ezek a csillagok a szívébe vannak ...

Lassan kezdte otthon érezni magát az idegenbe, dalolt a madarakkal, nevetett a csillagokkal, nem értette szavaikat, de tudta, hogy azok neki énekelnek, neki nevetnek ...

... egy kutat látott, a hűsülés reményében közeledett feléje, mellette egy nénike görnyedt, repedezett kezeivel szorongatta edényét ... inni adott neki, annak szeme könnyekkel telve nevetett, mesélt a kisfiúnak: "sokszor elveszve érzem magam, egyedül az idő végtelen fólyósóján, de mindig örömmel tekintek vissza, mert minden kicsi, apró dolog amit megéltem tette teljessé létem ... jo volt sírni a bánatban, nevetni és vigadni az öröm pillanataiban, a legszebb mégis az volt, hogy új életet adtam, új életet neveltem egy elkövetkező nemzedéknek ..." A kisfiú maga elé bámult, szívében az otthoni öregnénike, aki görnyedten, de mégis büszkén mesélte azokat a perceket, amikor az öröm könnycseppjei peregtek arcáról, de nem félt beszélni a bánatáról, az elmúlásról ... ő volt az aki életét adta, hogy egy más kor boldogabb lehessen ...

A madarak dala szívét szorongatta, nem figyelte már az útat, jol tudta, hogy merre halad ...

... egy harcos katona állt elötte állig felfegyverkezve, látványa dicsőséget árasztott ... a kisfiú a fegyverek árnyékában törölgette verítékezö homlokát, az melléült és beszélt hozza: " ... az ellenség oldalról támadott, a félelem lett úrrá rajtunk, vérrel teli kezekkel esedeztünk önmagunkban, hisz immár utálattá vált elöttűnk az erőszak, a gyilkolás, a halál ... de nem volt visszaút, feladni?, meghalni? ... ugyis rég halottak voltunk, életünket adtuk, ezt senki sem kérte ... gyöztűnk, és ezt másoknak adtunk ajándékúl ..." A fiú nézte a katona izmos vállait, edzett karjait, fényes palástját, mindez az otthont idézte az otthoni harcost, aki mindig felemelt fővel állt ki hite mellett, sebeket ejtett rajta az élet, de nem a halál sebeit ... sohasem adta fel ...

Semmi se mozdult ... a csillagok, a madarak, a fák ... a vihar ... hazakivánkozott ...

... egy hatalmas városban a piactéren találkozott egy kis emberkével, homloka összeráncolodva , élesen figyelt, melléült ... a tanító beszélt hozzá: " ... az ismeretet kersetem egész életemben, a dolgok, a tettek értelmét ... lassan arra ébredtem, hogy minden bonyolult, furcsa ... én teszem azzá ... nézd, itt vannak az emberek, az egyszerű ember, aki nem töri a fejét, hogy miért énekelnek a madarak, hanem hallgatja azokat, hisz éneküknek, és ezáltal boldogabb nálamnál ... ha csendbe vagyok nem hallanak, ha hangosan kiabálok ... elfutnak előlem, akkor mi a tudományom ha nem oszthatom meg senkivel? Boldogság ha adhatok, ha azt adom amit hiszek, ami vagyok ... és ugy adom, hogy tölem meg ne rettenjenek ..." Nagyon távol volt otthonátol, az otthoni tanítótól aki mindig bölcsen osztogatta tanácsait, az emberek követték azt, mert önmagát adta ... önzetlenűl ...

... nem félt, felemelte fejét és mosolygos arcal indult el ... haza !!!

A város tornya tünt fel legelőször, amint az égen szelíd kis felhök kergették a napot ... és a zaj, az otthon zaja, a juhász, a nénike, a katona, a tanitó, mind ott voltak, örvendtek neki ... ez volt az otthona, ez is a világ, itt is énekelnek a madarak, ugyanazt az éneket, nevetnek a csillagok, ugyanzzal a játékkal ... csak ő más, mert érti az éneküket, velük tud nevetni, mert a szívébe vannak ...

Az emberek kérdezték öt, válaszolt nekik: " megismertem a világot önmaga álltal, láttam szenvedést, szenvedélyt, örömet ... szeretetet, mindezek megnyitották előttem az ajtót, hogy beláthassak egy olyan világba ahol önmagunk lehetünk, ezt a helyet nem kell keresni, mert bennünk van ... hallgassátok a madarakat, bizzatok énekükben, mert csak azok vezetnek Istenhez, és a természetben minden arról dalol, hogy Isten a szeretet ... találjátok meg a szíveteket ...

... a legparányibb atomtól a legkolosszálisabb testekig, minden azt hirdette ... hogy többé nincs egyedül!