Pilátus feleségének levele

Pilátus feleségének levele melyet intézett egy barátnőjének Fulvia Roméliánnak. E levélnek eredeti másolata egy Itáliai ókori könyvtárba található. Innen küldék el Konstantinápolyba 1643-év körül. A levél eredetisége nem bizonyitott!

Klaudia Prokula; üdvözlet néked Fulvia

Oh, te hűséges barátnőm! Kéred és egyben kéred tőlem, hogy írjam meg neked amaz eseteket melyek ami elvállásunk napja óta történtek. Ezekből már látom, hogy egyes hírek elérkeztek hozzád, látom hogy eme burkolt titkok téged nagyon nyugtalanítanak és óhajtod tudni az én jelen állapotomat. Most figyelembe véve kedves felhívásodat, kérésedet, igyekezni fogok megemlékezni, emlékezetem láncszemeiről melyek elvannak zárodva életem napjaiban és hasonló körülményt találsz melyek csodálatra szorítják elmédet akkor jusson eszedbe, hogy a Mindeneket Teremtő nagy ereje kikutathatatlanok és igen beburkoltak a gyenge és halandó elménk előtt. Mi teljesen képtelenek vagyunk valamit megváltoztatni a halandó élete és sorsa felöl.

Most nem fogom említeni éppen elölről életemnek leforgását amióta elváltunk, mert azok a napok olyan hamar teltek egymás után, Normáromba, ama felségesnek oltalma alatt.

Te tudod, hogy én életemnek tizenhatodik tavaszán házasságra léptem a romai Ponciussal, aki unokája egy híres romai uralkodónak. Amikor megkötöttük a törvényes házasságot a mi templomunkban azonnal elkellett mennem Ponciussal ama tartományba ahová ki lett nevezve mint uralkodó. Nem nagy örömmel indultam el férjemmel, de nem is voltam egészen elcsüggedve. Nagyon sokat szomorkodtam utánatok és a szülei csendes lakhely után.

Férjem sokkal idősebb mint én, évei szerint lehetne apám, de azért házasságunk első évei gyorsan teltek tova. Azután az ég Ura megajándékozott egy fiú gyermekkel melyet jobban szerettem a szemem világánál, örömeimet és bánataimat vele osztottam meg. A fiú öt éves volt mikor férjem Poncius a király kegyelméből Júdea helytartójává lett kinevezve. Azonnal el is indultunk Zsoldos embereinkkel együtt egy nehéz hosszú leírhatatlan útra. Idővel azután megkezdtem szokni és ismerkedni az eddig idegen tartománnyal amely egy bőséges és gazdag tartomány, melyet férjemnek kellett uralni, Roma nevében, mely a világ birodalma.

Jeruzsálemben nagy tisztelettel voltunk körülvéve de én mégis oly elszigetelten és egyedüliségben kellett élnem mivel a Zsidók nagy gőgösen megvetettek minket idegeneket és pogányokat, miképpen ők neveztek minket. ők úgy vélték hogy mi megfertőztük jelenlétünkkel az ők szent földjüket melyet az ők Istenük ígért őseiknek. A legtöbb időmet gyermekemmel töltöttem a gyönyörű olajfa erdőbe hol a Pálmafa gyönyörűen kiterjeszti leveleit szebben mint a Dolosza. Itt olvasgattam és varrogattam, férjemnek kevés ideje volt melyet velem tudott tölteni. Ö legtöbbet szomorú és sötét ábrázatú akármilyen erősnek is látszik, az ő keze mégis nagyon gyenge ezzel a nyakas néppel szemben, mely oly régóta önálló és független volt és mindig felkelő indulatúak kik jelenleg több viharos szektorra vannak válva. De mégis egy irányelven egyesülnek dühös gyűlölettel a romaiak ellen. Az egész Jeruzsálemben csak egyetlen magasabb rendű család mutat barátságot irántam ez a Jairus családja ki kapitánya egy zsinagógának. Ennek felesége látogatásában nagy örömet találtam. Ez a Salomé jósága és alázatossága egy jó példát szolgáltatott mikor ismerkedésbe jöttem vele és kedves kislányával Szemidával ki tizenkét éves nagyon szép és kedves. Gyakran elbeszélgettek az őseik Istenéről, szent könyveikből többször olvastak egész részeket.

De mindenek felett mit mondjak neked oh Fulvia: soha el nem felejtem azokat a szép énekeket, dicséretek melyeket Salamon szerzett nekik a Jákob Istenének dicséretére. Az az egyedüli Isten aki öröké való, mely kikutathatatlan előttünk ami Isteneinkhez képest ami szokásaink közmondásaink által melyeket mi tisztelünk ami oltárainknál Istennek nevezvén őket. Hanem az egyedüli hatalmas, örökkévaló és irgalmas melyben egyesül minden jóság tisztaság és dicsőség. Kinek a dicsőségére való ének melyet Szemida énekel hárfazengésként zengi a szent himnuszt az Izrael jóságos nagy Királyának, amelyet én is a magam rendjén kezdtem énekelni hangszeremen melyet ój sokszor használgattam abban a tájban egyedül létemben fiacskám alvó ágyánál. Sokszor akaratom ellenére is térdeimre esém és segítségül hívtam annak az Istennek nevét, hogy adjon ismeretet alázatosságot és így az ő erős és hatalmas kezét hívtam segítségül az én nehéz sorsom felöl panaszkodva neki mint egy uralkodó szolgálója. Oh láss csodát én mindig szívbeli megnyugvással és megerősödve egyenesedtem fel térdeimről.

Egy valamennyi idő múlva Szemida a Jairus leánya beteg lett, egy reggel jön a hír, hogy Szemida meghalt az édesanyja ölében anélkül, hogy sokat szenvedett volna.

Én azonnal ahogy hallám a hírt nagy meglepődve sietek felkölteni a kis fiamat és sietve szaladok hozzájuk, hogy sírnék én is a sir asszonyokkal, és az anyjával Solméval. Mikor ama szűk utcába értem hol a halottas ház vala az én szolgáim alig tudtak nekem utat törni a nagy tömeg között mivel az énekes és síró asszonyok és számos nép annyira egybe todult, hogy szinte lehetetlen megközelíteni a házat. Miután nagy nehézséggel a házhoz értem volna nagy hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a tóduló tömeg félre húzódik utat engedvén egy kis csoport embernek kik igyekeztek a ház felé. A legelső személyben felismertem a Szemida apját Jairust, de ahelyett, hogy szomorú lett volna, az ő ábrázatán egy olyan reményteljes megnyugvást láttam, mely engem szinte zavarba ejtett, mivel én öt szomorúnak vártam látni. Utána láttam három férfit jönni kissé szegényes, durva ruházatot viselve, amelyből azt lehet következtetni hogy valamely egyszerű írástudatlan emberek. De nyomban utánunk jőve egy másik férfi ki teljes érett korúnak nézett ki, de fiatal úgy harminc év körüli.

De mikor felemelkedtem, hogy jobban megfigyeljem amaz alázatos és bájos arcát, én nem tudtam hosszasan rátekinteni, szóval hirtelen elkellett vonjam tekintetemet róla arcának fényessége miatt, melyet úgy láttam fényleni, mint akárcsak a nap fényességét. Haja gyönyörűen leereszkedik vállára a Názáretiek szokása szerint.

Ki nem tudom fejezni neked érzésemet melyet éreztem mikor reá tekintettem. Arca minden vonása tiszteletet és teljes hatalmat sugárzott, mely tekintet tiszteletre kényszeríttette a reá tekintőket. Ö a halottas ház felé sietett és mikor nyílott az ajtó, hogy bemenne én is utána siettem. Akkor láttam Szemidát holtan feküdni és mellette az anyja Salomé nagy bánatosan ki a bánat miatt szinte öntudatlanul állott. Úgy véltem, hogy nem is látott sem engem sem a vendégeket akik akkor érkeztek. De a Szemida apja azonnal térdre esék azelőtt akit én nem ismertem és nagy fennhangon mondá: óh, én uram, az én leányom halott, de ha te akarod feltámad. Mikor én e szavakat hallám nagyon reszkettem félelmemben amiatt, akit én nem ismertem. Ö azonnal kiküldé a többséget és nagy fennhangon kiáltá: leányzó kelj fel!! A leány azonnal felüle ágyán, mintha kéz által lett volna segítve. Szemeít azonnal kinyítá és az élet jelei kezdtek látszani rajta, kinyujtá kezét lassan és az anyjára tekintve monda: Anyám!! A kiáltásra kinyujtá reszkető kezeit az anyja és nagy boldogan összeölelkeztek élő lányával. Jairus ismét térdre hullva csókolgatta Jézus ruháinak széllét annak akit ő urának nevez vala, és mondá néki, Uram mit kell tegyek ezután, hogy az örökéletet elnyerjem? Szeresd az Istent és felebarátodat, volt a válasz. E szavak után eltávozék szinte láthatatlanul. Ezekben a pillanatokban én is térdeimen találám magam anélkül, hogy megfigyeltem volna és miután mint egy mámorból felserkennék, felkelék és felállék, haza siettem azonnal otthagyám azt a boldog kis családot ki teljes örömmel hálálkodva vígad mely örömet semmi toll le nem írhat.

Este vacsora közben elbeszéltem férjemnek mindent amit csak hallottam és láttam, erre ő lehajtá fejét így felelt: te láttad a Názáreti Jézust aki a farizeusoknak és a saducceusoknak a gyűlölet és a megvetés tárgya, és ugyanúgy a Heródes pártiaknak is meg a felfuvalkodott lévitáknak akik a templomban szolgálnak. A gyűlölet a Názáreti ellen nő napról napra és egyetlen gondolat célúk, hogy életét vegyék. De a Názáretinek szavai egy igen bölcs és értelmesnek szavai, és csodái az igazi Isten csodái. De miért gyűlölik öt annyira ? - kérdeztem én! Azért mert ő szemükre hányta szokásaikat azt mondván nekik, képmutató farizeusok kik az edény külsejét megmossátok de belül telve minden undoksággal, meszelt síroknak mérges kígyó fajzatainak mondá őket. Ti nehéz terheket tesztek atyátok fiaira, de ti a kis ujjatokkal sem illetitek. Ti farizeusok megdézsmáljátok, a mentát, a kaprot és a köményt, de elhagyjátok ami nehezebb a törvénybe az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget. Mindezeket én hallottam magam amikor mondta nekik. E szavak értelme nagyon mélyek és igazak; szavaival nagyon megbántotta e gőgös és felfuvalkodott embereket úgy hogy minden napon súlyosbodik helyzete és sötétedik az atmoszféra a Názáreti felett, úgy hogy a jövője bizonytalan. De te megfogod védeni ugye ?! -közben kiáltékén felháborodottan. Az én erőm kevés ezzel a háborgó és felkelő néppel szemben, mely oly nagy gyűlölettel van iránta. Máskülönben sokat szenvednék lelkileg, ha ez ártatlan és bölcsnek vérét kikéne ontanom. E szavak után Poncius, gondoktól terhelve hírtelen felkelt és más szobába sietett; engem ott hagyott leírhatatlan gondok között!

Közeledett a húsvét ünnepe, e jeles ünnepeket nagynak tartották a zsidók. Ilyenkor Júdea egész tartományából özönlöttek a zsidók; a Názáretinek a jövője bizonytalan és máris nagy összeesküvést szőttek ellene, és lehet, hogy még ma csütörtökön este el lesz fogva és átadva a főpapoknak. Ezen hírek hallására összerázkódtam és mondám férjemnek: De te meg fogod védeni ugye? Vajon megfogom-e tudni tenni ezt? Mondá Poncius sötét tekintettel, ez a sors melyet Pláto jövendölt egyes igazakra, félek hogy sújtani fogják Jézust is. Ö üldözést és megvetést fog szenvedni s végül irgatmatlanul halálra lesz ítélve.

Mikor eljött végre az este a lefekvés ideje alig hogy lehajtám fejemet párnámra valami titokzatos erők kezdték uralni elmémet, és én láttám álmomban Jézust, úgy amiképpen Salomé beszélte nekem az ő Istenét. Orcája nagy dicsőségben fénylett miképpen a nap. A kérubok szárnya felett láttám repülni, a lángok melyek az ő akaratát cselekszik megállanak a felhők felett, úgy véltem, hogy megítéli az ő hatalmas erejével a népeket melyek mind elébe gyűltek össze. Oh micsoda álom vagy kijelentés.

Mikor virradni kezdett s a reggeli fény arany fénnyel sugárzott a templom tornyán, megdöbbent szívvel gyorsan felkelék és gondolkodni kezdtem álmom felett. A nyitott ablakhoz ültem, hogy friss levegőt vennék. Egyszeribe arra lettem figyelmes, hogy a város közepéből valami zaj és kiabálást hallanék mely minden percben erőssebben hallatszott, kiáltások átkozódások sírással egyben melyek félelmetesek voltak mint a viharzó tenger. Nagy félelemmel halgatám, melyek mind közelebb jutottak füleimhez. Figyelemmel halgatozék tovább szívem megdöbbenésében mely nagyon vert, és homlokomat hideg veríték borította el. Nem sok idő múlva az a nagy zaj mind jobban közeledni kezdett, míg a lépcső amely palotánkhoz vezet ropogni kezdett ama nagy sokaság miatt.

Gondolataimban mélyen belemerülve ama következmények felöl melyeket nem vártam mely igen borzasztónak látszott. Hirtelen felkaptam fiamat egy takaróval betakarám, és férjemhez siettem. Mikor a belső ajtóhoz értem, mely az ítélő szobába vezet, a nagy zaj miatt nem mertem bemenni, hanem csak beleskelődtem a bársony függöny hasadékán. Mily kivalló megfigyelés Fulvia. Pilátus ülve az ő trónusán, mely elefánt csontból vala, ülve teljes dicsőséggel mellyel Roma körülveszi az ő képviselőit. Az ő megjelenésében félelmet egyáltalán nem mutatva, mint beképzelt hatalmas. De én mégis letudtam olvasni az ő arcáról borzasztó nyugtalanságát.

Előtte álla Jézus kezeivel megkötözve és megkínozva, arca véres volt, de lélekjelenléte nyugodt. Az ő arcán nem lehetett semmi féle büszkeséget vagy félelmet látni. Ö teljesen nyugodt volt, mint egy bárány, mint egy ártatlan. Az ő csöndes szelídsége engem bámulattal töltött el, félelemmel és rettegéssel, mivel füleimmel hallám és láttám az éjjeli álmot.

Kint álla a sokaság tele haraggal megveszett gyűlölettel, farizeusok, léviták gőgös tekintettel. Egyes farizeusoknál látni lehetett kis táblácskákat egy-egy felirattal a törvényükből, amelyet homlokukon viseltek. Mindezek az arcok csak főttek a gyűlölettől. Úgy képzeltem arcvonásukból, mintha az összes démonok az egész világból bennük lenne ma. Miután Pilátus egy jel által csendet intett a népnek, megkérdezte őket: Mit akartok tőlem? - Mi a halálát akarjuk a názáreti Jézusnak mondá egy a papok közül az egész nevében. Herodes hozzád küldte, hogy te ítéld meg és jelentsd ki halállát. - Mivel vádoljátok Öt? Miből áll az ő ítélete vagy az ő nagy bűne, mely halálra méltó volna? E kérdések után újból elkezdett a nép ordítani, hogy ő azt mondta: rontsuk le a templomot, ő a zsidók királyának, Isten fiának mondta magát. Szavaival megbántotta az ároni papságot, kiáltották a léviták. Feszitsd meg kiáltotta a nép! E kiáltásoknak visszhangja mintha most is a fülembe csengene melyet nem tudok feledni, és ama igaz ártatlan áldozat mely örökké lebeg a szemem előtt. Pilátus ismét Jézushoz fordulván: kérdé tőle: Te vagy hát a zsidók királya?-Te mondád felele Jézus. Te vagy hát a Krisztus az Istennek fia? Kérdé újból Pilátus: de Jézus erre nem felele semmit. A zsidó sokaság újból kezdte ordítani, mint valami éhes tigris: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus ismét csendet intett a népnek és mondá nekik; én nem találok semmi bűnt ez emberben, és szabadon fogom bocsátani. Nem, nem, ordították tovább; Add ki nekünk mert neki meg kell halni a kereszten. Nem bírtam tovább hallgatni, előhívtam egyet a szolgáim közül és beküldtem férjemhez izenvén, hogy én valamit beszélni akarok vele.

Pilátus azonnal ki is jőve hozzám késedelem nélkül: akkor én lábaihoz esve mondám neki; -kérlek arra ami az életbe a legdrágább neked hogy ne avatkozz bele, ne légy részese ez igaznak vérontásában. Aki ama láthatatlan igaz istenhez hasonló, mert én sokat szenvedtem miatta éjjeli látásomban. Láttam álmomban hogy körül vala véve Istennek dicsőségével járván a szelek és a vizek felett. Mintha mind a népek előtte állanak ítéletre készen és mintha e szerencsétlen mai háborgó népet láttam volna előtte reszketve állni, hogy meg ítélje őket. őrizkedj Poncius, ne emeld fel ellene hatalmas kezedet, mert hidd el, hogy ez igaznak minden csepp vére örökre megpecsételi a te kárhoztatásodat.

Mindaz ami most történik, engem is megborzaszt felelé Pilátus. De mit tehetnék én? A romai testőrségem, erőm nagyon kevés a felháborodott tengernyi sok néppel, melyben úgy vélem, hogy e mai napon az összes démonok leköltöztek és bennük lakoznak. Szerencsétlenség fenyeget bennünket a mai napon. Nyugodj meg Klaudia eredj a gyermekkel a kertbe, a te szemed nincs arra teremtve, hogy végig nézd e véres borzadalmat. E szavak után ő eltávozott, én ismét magamra maradván a csüggedtségben és mély gyászban. Jézus még mindig a csúfolok és a kínzok céltáblája, mind nagyobban és erőssebben a brutális nép és katonaság ítéletre kényszeríti, és a szenvedélyüket mind jobban felgyujtá a Jézus végtelen szelídsége és nyugodtsága. Mikor Pilátus újból hozzájuk fordult a sokaság ismét orditá és sikoltá: halálra vele, halálra vele!

Az ősi szokások szerint minden húsvéti ünnepen egy elitélt foglyot szoktak szabadon bocsátani, megkegyelmezés és jótétemény jeléül. Ez alkalommal Pilátus felszóllalt, azzal a reménnyel, hogy Jézust szabadon bocsássa, ismét csendet intett a népnek és kérdé tőlük: -Kit bocsássak el nektek az ünnepre, Jézust vagy Barabást? Bocsásd el nékünk Barabást!- kiáltotta a sokaság. Ez a Barabás pedig egy gyilkos és lázadó volt melyet ismert az egész Jeruzsálem. Pilátus újból kérdé: de hát akkor mit tegyek a názáreti Jézussal?- Feszítsd meg!- kiáltotta a nép. De mi rosszat cselekedett ő? De ezek még erősebben kiáltották: Legyen megfeszítve! Erre Pilátus csüggedten lehajtotta a fejét, a sokaság lelkesedése mind jobban nőtt.

Pilátus úgy érezte, hogy az ő hatósága, a romai hatóság mely most veszélyben van, és neki ezt védeni kell. Neki Jeruzsálemben csak nagyon kevés katonája volt, csak éppen az ő kevés testőrsége. A többi katonából nagyon kevesen tettek esküt ami sas jelvényű zászlónk alatt. A zavar és a háborgás a városban minden pillanatban nőtt, soha nem láttak szemeim ilyen nagy zűrzavart ekkora felháborodást. Sehol a városban nem lehetett látni egy csendes és nyugodt személyt. Mindenki mintha eszét vesztette volna úgy rohant le és fel. Csak egyedül az áldozat arcán lehetett látni teljes nyugodságot, sem kínzás sem gúnyolódás melyet űztek belőle, sem a haláltól való félelem nem nyugtalanította. Azok a szemek melyek életet adtak a Jairus leányának, leírhatatlan békességgel és szeretettel tekintettek az ötet kínzókra. Úgy véltem, hogy az ő lelkének fohásza felszáll a láthatatlan trónushoz mint tiszta égő áldozat. Pilátus felállt a székéről, az ő arcáról lelehetett olvasni a kétséget és a halál irtózatát. Megmosta kezét és mondá: Én ártatlan vagyok ez igaznak vérétől. Az ő vére mirajtunk és ami fiainkon legyen, ordította a szerencsétlen nép, amely mind jobban oda tódul Jézus közelébe. Akkor a kivégző hóhérok megragadták Jézust.

Elkísértem szemeimmel az áldozatot melyet elvittek a kivégzőhelyre, akkor az én szemeim megsötétedtek s úgy éreztem mintha az én életem elérte volna a végét. Egy az én szolgáim közül felsegített és elkísért az ablakhoz mely nyitva volt ahonnan az udvarra lehetett látni. Kissé kihajoltam az ablakon, láttam a vércseppeket. Itt verték meg ostorral a Názáretit. Két szolgálom is mondá hogyan űztek a katonák csúfságot belőle mondván neki: Zsidók királya és arcul csapdosták. Most adá ki lelkét mondá egy harmadik szolgám. Mindezek a szavak áttörték szívemet mint valami éles tör. Minden törvénytelenség melynek híre egymás után jőve füleimben, úgy éreztem, hogy a mai szerencsétlen napnak az eseményei természet feletti események. Úgy éreztem és figyeltem mintha az ég is nagy gyászba borult volna az én szívemmel egybe. Irtózatos nagy sötét felhők borították be az eget az egész város felett, és erős villámlások és menydörgések keletkeztek.

Végre a felháborodott nép lecsendesedett. Az egész város olyan csendes lett, mintha valami nagy gondba esett volna, mintha a halál nagy fekete szárnyát kiterjesztette volna a város felett. Leirhatattlan irtózat fogott el, mikor az egész figyelmem egy pont felé irányult, gyermekemet magamhoz szorítva, valamit vártam de nem tudom mit. Úgy hatóra felé már besötétedett az ég felettünk és egy nagy földrengés állott elő, azt hitte az ember, hogy eljött a vég. A földre estem, de abban a pillanatban belépett egy szolgám mely zsidó származású volt, az ő arca is nagyon sápadt volt s megijedve rémülten kiálta:

Eljött az utolsó idő! Isten ezt csodák által jelenti. A templom kárpitja ketté hasada fentről egész le, jaj a szent hajléknak! Azt mondják hogy egyes sírok megnyíltak a földrengés által, és egyes proféták tetemei látszódtak kik a templomban megölettek, Jeremiástól Zakariásig, kik hirdették Sion bukását. E halottak látása Isten haragját hirdetik, ez a Mindenhatonak büntetése, mely a mai napon van rajtunk mint egy megemésztő tűz. Mikor hallám e szavakat úgy éreztem mintha elvesztettem volna eszméletemet. Nagy nehezen felemelkedék de lábaimat alig vonszolva magam után kimentem a lépcsőre hol éppen találkoztam a századossal aki részt vett a Jézus kínzásában és megfeszítésében mint parancsnok. Ö nagyon bátor és edzett vitéz volt mindig, ki már sok harcban részt vett. Soha nem volt olyan bátor szív senkiben mint ebben az emberben. De most ezekben a percekben nagy félelem vett rajta erőt. Hirtelen megakarám kérdezni a történtek felöl, de ő szoba sem állott velem. Elhaladva előttem csak annyit mondott, akit mi megfeszítettünk valóban Isten fia volt.

E szavakat tovább menve folyton ismételé. Ezután bemennék a terembe ott vala Poncius tenyerébe takará tekintetét nagy gondok közt. Az én beléptem után felemelé fejét és reménytelen elkeseredéssel mondá: óh, Klaudia vajon miért nem tudtam hallgatni a te szavadra? Az én szomorú és sötét szívem soha sem fog többé békét és vigaszt látni. Vajon miért nem tudtam megvédeni a bölcs embert az én életemmel? Nem mertem felelni neki, nem tudtam kitalálni szavakat, mellyel megvigasztalni tudnám, és hogy elterelhetném ama szerencsétlenségtől amely örökre megpecsételte ami nevünket. Egyszer csak megjelent előttünk egy öreg rendű ember, aki térdre borulva férjem előtt mondá sírva; én Arimáthiábol való József vagyok, és azért jöttem, hogy engedtessék meg hogy a Jézus holttestét levehessem a keresztfáról és eltemessem saját síromba. Eredj vedd és temesd el felelé Pilátus. Miután kiméne az öreg ember kinéztem utána s láttam, hogy a kapunál egy pár siro asszony várta és együtt elmennének. Így lett vége a rettenetes napnak. Jézus el lett temetve egy új sírba amely kősziklába volt vágva, és a sir szájához agy követ hengerítettek és a sir elé őrséget alítottak.

De, oh Fulvia, mi történt harmadnapon! Ö feltámada és dicsősségel és győzelemmel körülvéve megjelent a város felett.

Beteljesedett mit ő előre hirdetett, és így győzedelmes lett a halál felett. Megjelent azután az ő apostolainak és többi barátainak. Ekképpen tettek bizonyságot felölle az ő apostolai, megpecsételve bizonyságaikat saját életükkel és vérükkel. Így vitték el az ő nevét királyok, helytartók és különféle törvényszékek elé. Még egy erősebb bizonyság az hogy e hirdetést ezt a tanítást valami halászokra bízta. E hirdetés szélesedik és terjed az egész birodalomban. Ez írástudatlanok egyből híressé lettek az ők erőteljes és édes szavaik által, és az új hit így terjed napról napra.

Ezek után az én férjemnek napról-napra mind rosszabbul kezdett menni a sorsa. Az ő igazságtalan eljárásáért hibáztatva lett a Szenátustól és Tibériusz császártól, aki maga is telve volt haraggal a zsidók ellen. S így a Pilátus élete ezentúl szomorú lett. Salomé és Szemida e napok után félelemmel tekintettek reám. ők most egy üldözőnek feleségét látták bennem, mely nagy botrány volt részükre, mert ők ez uruknak követői lettek, ki visszaadá leányát anyjának a halálból. Eddigi barátságuk és bátorságuk helyett én azután bizalmatlanságot és kétséget láttam bennük mely arra vitte őket, hogy bánatos arcuk reszkessen mikor reám tekintenek. Úgy hogy látogatásomat be kellett szüntessem. Ezentúl megint egyedüliségben töltöttem napjaimat. A napokat arra használtam fel, hogy olvasgatni és kutatni kezdtem ama erkölcsi tanításokat melyet Jézus hirdetett mely tanokból Salomé adott volt nekem, mostanig őriztem és tartogattam.

O, kedves barátnőm mij csekély és hiábavaló a mi napjaink bölcsessége ahhoz a tudományhoz és bölcsességhez képest, melyet egyedül Isten adott Jézus által itt e földön. Oh mily mélyek és bölcsek ama szavak amit ő hirdetett. Mily békét és jóságot sugallnak e szavak most az én szívemnek. Egydüli vigasztalásom és örömöm az, hogy ezeket gyakran olvashatom. Egy pár hónap elteltével Ponciust leváltották szolgálatából, s vissza kellett térjünk Európába hol városról-városra zarándokoltunk. Ö magában hordozá az egész birodalomban elkeserítő megaláztatását mely kinozá lelkét. Vele én is elmentem, de ezután milyen volt ami életünk együtt? A családi összeköttetés már nem volt meg közöttünk. Ö az én szeméjemben látta mindig azt az élő tanút mely az ő halálos bűncselekményére emlékezteti. Én pedig hasonlóan láttam benne ama szerencsétlen képét, aki véres kereszthalálra ítélte az igazat. Bennem már nincs meg az a merészség hogy az ő arcára tekintsek. Az ő beszédének zengése, az a hang amely kimondta az ítéletet, mardossa és szúrja az én szívemet.

Egy időben aztán óhajtottam beszélni neki az igaz hitről és a bűnből való megtérésről. De sohasem felejtem el azt a vad tekintetét mellyel reám tekintett és az ő szavait melyek tele voltak reménytelenséggel.

Nem sok idő múlva az én gyermekem meghalt az én ölemben, de én egy cseppet sem sírtam, mert szerencsésen járt. Ö meghalt és boldog mert megszabadult attól az átkozott bűntől, mely minket kísér. Ö lerakta hátáról azt a rossz hírnevet mely az apja nevét viseli. A szerencsétlenség kísér most már minden felöl bennünket, már csak abból kifolyólag is, hogy a keresztények terjednek minden felé. Még itt e vad otthonban is ahol annyi kérelem után adtak nekünk helyet, itt a tenger mellett és a sziklák között. mindenütt lehet hallani s emlegetik férjem nevét azok által akik küldve lettek s jártak, hogy prédikálják és hirdessék Jézust a Krisztust és az ő tanításait, mely tanokból azt is lehet hallani, hogy írva van: Megfeszitettetett Poncius parancsára.(Passus este sub Patiu Pilat!)

Borzasztó hírnév, mely ezután örök századokon fog említtetni az egész világon.

Bocsáss meg Fulvia! Sírjál te is velem együtt és ne felejtsd el, hogy segítsen meg az az igaz Isten, amaz igazán itélő, és adjon neked örök boldogságot melyet mi egymásnak kívánunk. Bocsáss meg!!!

Megfigyelés:Pilátus feleségének eme levele egy nagyobb fényt nyújt nekünk azon eseményekre nézve mely a názáreti Jézus halállával és feltámadásával kapcsolatosak. Mely még jobban megerősíti az evangéliumba való hitünket, mely ezen eseményeket híven bizonyítják. E levelet csakis azért tartjuk érdemesnek megőrizni mivel ő a legközelebbi aki kapcsolatban volt férjével Pilátussal aki fő okozója és eszköze volt a Jézus halállának.